Nem baj, hogy ha elmúltál 35 éves és még nincs érettségid, csak ne tegyél úgy, mintha olyan tanult lennél. Inkább tanulj még.
Nem baj, ha nem tudsz helyesen írni, csak ne tegyél úgy, mintha olvasott és művelt lennél. Inkább művelődj még.
Nem baj, ha nem érted, amit olvasol, csak ne tegyél úgy, mintha mindennel tisztában lennél. Inkább olvass még.
Nem baj, ha nem te neveled a gyerekeidet – bár ezt igazából nem állíthatom -, mert a bíróság alkalmatlannak ítélt, mivel se jövedelmed, se lakásod, de ne tegyél úgy, mintha te lennél a Nagy Magyar Anya és ne nyilatkozz úgy, mintha tudnád, milyen anyának lenni, miközben kicsi koruk óta nem veled éltek. Inkább tanulj meg szeretni.
Nem baj, ha nem dolgozol, csak ne tegyél úgy, mintha hálózatépítésből élnél. Inkább dolgozz.
Nem baj, ha nem tudsz meghívni, prezentációt tartani, vagy marketing tervet mondani, csak ne tegyél úgy, mintha sikeres üzletasszony lennél. Inkább szerezz tapasztalatot.
Nem baj, ha nem tudsz előadást tartani – persze, a próbálkozás értékelendő, hiszen gyakorlat teszi a mestert, de felkészületlenül csak érthetetlen zagyvaság lesz belőle, vagy össze-vissza beszélsz -, csak ne tegyél úgy, mintha profi előadó lennél. Inkább gyakorolj.
Nem baj, ha alkoholista vagy, csak ne mondd, hogy az egészséges életmód híve vagy. Inkább élj józanul.
Nem baj, hogy nem tudod eltartani magad, csak ne tegyél úgy, mintha megdolgoznál a pénzért, amit a pasidtól kapsz – az ágybéli teljesítmény, ugye, nem számít munkának, vagy igen? Inkább állj a saját lábadra.
Nem baj, ha eltartott, korlátozott és kiszolgáltatott vagy, csak ne próbálj úgy tenni, mintha olyan boldog párkapcsolatban élnél. Inkább tedd magad szabaddá.
Nem baj, ha megcsalnak - te tudod, mit tűrsz el -, csak ne próbálj úgy tenni, mintha olyan nagyon boldog lennél. Inkább tegyél szert némi önbecsülésre.
Nem baj, ha a párkapcsolatod érdekszövetség, csak ne akard másnak mutatni, mint ami. Inkább legyél őszinte. Legalább magadhoz.
Nem baj, hogyha csak elképzelésed van a megvilágosodásról, arról, mit jelent a valódi szabadság, csak ne próbáld más bölcsességét sajátodként megosztani, miközben a közelében sem jártál soha az igazságnak.
Nem baj, ha nem tudod, ki vagy, nem baj, ha a szerepeid rángatnak, nem baj, ha becsapod magad, nem baj, ha álomvilágban élsz, nem baj, ha boldogtalan vagy, csak ne akarj másnak látszani. Inkább járj utána az igazságnak, nézd meg, hogy ki vagy te.
Emlékszel még rá, mikor ragadtál először fegyvert?
Mikor húztad ki a kardot, hogy odavágj vele?
Emlékszel a pillanatra, amikor úgy érezted, hogy meg kell védened magad?
Amikor azt érezted, hogy minden és mindenki ellened van?
Amikor azt érezted, hogy a világ van ellened?
Amikor úgy érezted, hogy a világ egy veszélyes hely és neked meg kell védened magad?
Vagy arra, hogy valaki, aki oly fontos volt neked, egyszer csak másra figyelt?
Emlékszel a fájdalomra, amikor először fordult el tőled, akit a legjobban szerettél?
Emlékszel a magány és elesettség érzésére, az érzésre, hogy meg kell védened magad, ami arra indított, hogy védekezz?
Felvértezted magad, elindultál és azóta küzdesz. Harcolsz mindenkivel. A hatalommal, a társadalommal, a hivatalokkal, a volt üzlettársaiddal, a volt férjjel, a volt feleséggel, a szeretővel, a partnereddel.
Tele vagy fájdalmakkal, szenvedsz az egésztől, küzdesz a démonaiddal, a betegséggel, a benned megbúvó sötétséggel, a társas magánnyal, a meg nem értettséggel, a reménytelenséggel, nem látod a kiutat, elveszítetted a hited.
Nem bízol senkiben, nem tudsz megpihenni, a fáradtság kiült az arcodra, nyomot hagyott rajtad a hosszú évek óta hasztalan folytatott, magad és mások jóllétéért vívott küzdelem.
Mindent elveszítettél már. Otthont, házat, autót, az összes pénzedet, szerető családot, minden egyre rosszabb, hiába küzdesz.
Már nagyon fáradt vagy, se kedved, se erőd, se energiád, de nem tudod feladni.
Meg akarod menteni. Kit vagy mit?
Mindenkit, aki hagyja magát.
De rá kell jönnöd, hogy senkit nem tudsz megmenteni, csak magadat.
Eljutsz egy pontra, ahol rájössz, hogy nincs tovább, mindenkinek magát kell megmentenie.
Vagy hagyod, hogy felnőjön sorsához, vagy vele veszel.
Helyette nem harcolhatod meg az ő harcait.
Akkor leteszed a kardot, és feladod a hős Grál lovag szerepét, s az ezzel járó összes előnyt.
Lemondasz arról, hogy elmondhasd, te mindent megtettél érte, újra meg újra, lemondasz a nagyszerűség érzéséről, arról, hogy felnéz rád, hogy számít rád, a karodra, a kardodra, lemondasz arról, hogy hálás legyen neked, hogy a hősnek kijáró módon ünnepeljen.
Meg mered kockáztatni, hogy lemondasz erről, és nem harcolsz tovább? Neki, érte, miatta, a saját harcaid helyett?
Annyi mindent feláldoztál már azért, hogy hőssé válj a szemében, fontos volt neked, hogy felnézzen rád, de lehet, hogy már régen nincs kivel harcolni, lehet, hogy már béke van, csak még nem vetted észre.
Csak nézz körül, hátha változott körülötted a világ.
S ha képes vagy rá, hogy észrevedd, nincs több ellenség, nincs kivel küzdened, akkor talán ledobod a páncélt, a kardot, a vértezetet, és akkor talán rátalálsz a kapura, amin keresztül beléphetsz a szeretet terébe.
A szakítás, elhagyás, elvesztés ősi fájdalom, amely minden erős kötődési kapcsolat megszakadásakor fellép. Akit elhagynak, ilyenkor lélekben mindig meghal. Szendi Gábor
Van úgy, hogy a szeretet nem segít.
Van úgy, hogy bezárul a szív.
Van úgy, hogy valami annyira fáj, hogy nem akarod még egyszer átélni. És akkor bezárod a szíved, vagy páncélt növesztesz rá, vagy jéggé dermed, megfagy.
Akár hosszú évekig élhetsz jeges magányban.
És akkor jön valaki, átölel és te elolvadsz, felolvad a jégpáncél, azt hiszed, tiéd a világ. Vad szenvedélyek, forró ölelések, gyengéd érintések, aztán semmi.
Eltűnt, talán örökre. És te bezáródtál megint. Fájt, iszonyúan, nem értetted, hogy lehettél ilyen hülye? Csalódtál megint, mélyen, újra fagyos lett a szíved.
Azután újra megjelent. Most már óvatosabb voltál, nem hittél el mindent, de bízni akartál, hátha most, talán jelent valamit az, hogy átölel, hogy sétáltok, hogy szeret, hogy együtt vagytok.
Azt hitted, jelent valamit a szereteted, az odaadásod, a tudásod, a hited, a szerelmed. Azt hitted.
Aztán azt mondta, hogy neki ez nem jelent semmit.
Kellesz neki, érint, hízeleg, bocsánatot kér, viselkedik, szeret, de …nem kellesz eléggé.
Újra fájt a csalódás. Ültél csendben, dermedten, és hiába kérdezted: Miért?
Nem tudtad, hogy neki mindegy. Nem számít, mit érzel.
Elborított a félelem, a fájdalom, a kétségbeesés, az önsajnálat, a harag, de a szíved nem fagyott meg.
Mert megtanultál bízni, hinni magadban, a szerelemben.
Már nem zárod börtönbe a szíved, hiszed, hogy van szerelem, mely örökre szól. Bízol benne, hogy a nyitott szíved vonzó.
Az elme vetítővásznán újraperegnek a képek, te meg csak állsz és nézed. Nem tudsz mozdulni. Fogva tart a múlt.
Elhangzott egy mondat, vagy kettő, talán több is.
Hogy honnan jött, nem tudod. Dühből, dacból, gyávaságból, védekezésből, félelemből, vagy a felelősség fel nem vállalásából? Nem tudni. Mindegy is.
Ütöttek a szavai, még ha nem is ezt akarta. Elvágott valamit, végleg, mintha ki akarná törölni a múltat.
Azután csend lett, esélyed sem volt, hogy válaszolj, a beletörődés bénító csendje súlyosan zuhant le rád.
Nem csak fizikailag lehet bántani. A kimondott szónak súlya van. Belehaltál abba a néhány mondatba. Csak álltál ott némán és nézted, ahogy véglegesen elsétált onnan a remény.
Az élet megy tovább, de te nem haladsz vele. A nap minden nap felkel, halad minden a maga útján, csak te nem haladsz. Te még mindig ott állsz abban a pillanatban, mereven, szótlanul, megfagyott szívvel, csalódottan, és csak nézed, ahogy erőltetett félig-mosollyal az arcán távolodik…
Csak nézed és nem érted.
Mi történik veled?
Nem hiszed el, amit mondott, mert tudod, hogy nem igaz, amit hallottál. Ha hinnéd, magadat kéne becsapnod.
Hiszen te élted, te érezted, ott voltál, átélted, amiről most azt állítja, hogy soha nem is volt.
Nem tudod bizonyítani az igazadat, nem is akarod, a közös képeket eltépted, elégetted, az ajándékait a kukába dobtad, az üzeneteket kitörölted, az emlékeid pedig nem előhívhatóak, csak neked.
Csak állsz és nézed, ahogy távolodik, nem tehetsz mást. Döbbenten látod, ahogy továbbáll, mintha mi sem történt volna. Látszólag lazán és könnyedén éli tovább hazug életét, látszólag boldog kapcsolatban, látszólag vígan.
Valójában ő is tudja, hogy amit mondott, az nem igaz, és ez őt is ott tartja veled, abban a pillanatban. Ott van veled, még akkor is, ha elsétált onnan, még ha ott is hagyott a csalódásoddal.
Tudja, hogy amit ő életnek nevez, az illúzió, szerep, játék, lélek nélküli, üres, felszínes és sekélyes színház. Tudja, hogy nincs benne az életében, nincs benne a kapcsolatában. Becsapja magát.
S te nézed, ahogy félig él, szenved, nem tehetsz mást.
De ott áll veled, téren és időn túl, még akkor is, ha nem akar.
Még van esély arra, hogy felvállalja, ami volt. Kimondja az igazat, önmagának és neked. Minden félelme ellenére vállalja, ami volt. Azt is, hogy bántani akart, vagy hogy szeret, vagy azt, ami van.
Mert ettől te is feloldódsz, felengedsz, megengedsz, elengedsz, túllépsz, nem keresed a múltban, hol hibáztál, mit vétettél, hogyan lehetett volna másképp, miért történt mindez?
Megnyugszol és tovább tudsz lépni, mozdulhatsz, mert szabaddá tett az őszinteség, az őszinte megbánás, a szívből jövő „Sajnálom.”
S ez őt is szabaddá teszi.
Megtörténhet ez?
Ez rajta múlik.
Talán majd egyszer így lesz.
De lehet másképp is.
Megteheted, hogy szereted magad, annyira, hogy tudod, nem érdemled meg a büntetést. És szereted a másikat annyira, hogy tudod, akkor és ott csak így tudott működni.
Lehet hibázni, olykor ártani, bántani, hibázhatunk akár egész életre nyomot hagyót is.
De belehalni nem kell. Odafagyni egy helyzethez nem kell. Megkeményíteni a szívet nem kell. Páncélt növeszteni egy életre nem kell.
Ha ezt megérted, meg tudsz bocsátani magadnak és neki, érzed, ahogy olvad a jég a szíveden, újra érzel, élsz, lépsz egyet, aztán még egyet, már nincs miért tovább ott ácsorogni és a régmúlt képeit nézegetni. Szabad vagy.
Mehetsz tovább. Az első lépéseket már megtetted. Feloldoztad magadat és őt is.
Amikor meghallottam ezt a mondatot, fel voltam háborodva.
Mi? Hogy adhatnék, amikor nekem sincs? Miből adjak?
Azután elgondolkodtam ezen és rájöttem, hogy ennek a mondatnak nagy az igazságtartalma.
Hogy az én életemben is előfordult már, hogy akkor érkezett meg valami, miután adtam valamit. Lehet, hogy az én életemben eddig csak kicsiben volt így, de igen sokszor amit kicsinek gondolunk, az valójában nagy dolog.
Meg hát, ismerjük a régi mondást: Aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.
És azóta igyekszem így élni. Igaz, néha figyelmeztetnem kell erre magam.
Néha, amikor elfelejtem ezt az igazságot és elkezdek visszatartani valamit, vagy félek kiadni, mondjuk pénzt, akkor emlékeztetem magam arra, hogy már annyiszor kaptam segítséget, támogatást, ajándékot, onnan, ahonnan nem is vártam. És mindig jókor jött.
Az Univerzum valahogy mindig tudja, mikor, mire van szükségem.
És ilyenkor bízom. És odaadom, amim van.
Nem csak akkor adok, amikor valamit szeretnék elérni, megkapni, megvalósítani. És nem feltétlenül pénzt, de volt már úgy, hogy az utolsót adtam oda. És pont akkor kaptam valamit máshonnan, amikor kellett.
Persze, nem mindegy, hogy milyen érzéssel adok. Ha fáj a szívem érte, ha aggódom, ha nem szívesen adok, akkor az hiányt okoz.
De ha azzal a tudattal adom, hogy a többszörösét kapom vissza a nagy egészből - hiszen nem a sajátomat adom és nem a sajátomat kapom –, és leginkább akkor, amikor a legnagyobb szükségem van rá, hiszen számtalanszor történt már ez meg, akkor a hála érzésével adok, s ez megsokszorozza a „nyereséget”.
Mit nyerek?
Nem csak pénzben mérhető dolgokat, hanem eseményeket, helyzeteket, lehetőségeket, amelyekből profitálhatok, tanulhatok, amik által növekedhetek, több leszek valamilyen módon, vagy amik örömmel töltenek el.
Amikor azt hiszed, hogy a tiédből adsz, fukarrá válhatsz, de ha tudod, hogy semmi sem a tiéd, mert mindent egy rövid időre kaptál kölcsön, már lehetsz bőkezű, mert nem a sajátodat adod.
Mivel lehetsz bőkezű?
A figyelmeddel, a tudásoddal, a tapasztalataid átadásával, egy segítő szóval, egy támogató mondattal, egy tál étellel, vagy esetleg pénzzel, de bármivel.
Amikor azt hiszed, hogy nincs semmid, akkor jusson eszedbe, hogy akkor is tudsz adni. Ha mást nem, szeretetet, áldást adhatsz, érezhetsz hálát azért, amid van. És ezt megsokszorozva kapod vissza valamilyen formában.
Szóval, először adnod kell, hogy kaphass.
Ha nincs pénzed, vagy kevés van, ha nincs állásod, vagy nem elegendő a béred, ha nincs autód, de szeretnél, ha úgy érzed, valamid nincs, de nagyon szeretnéd, hogy legyen, adj.
Ha nem vagy elég népszerű, vagy ha van valamid, amiről azt akarod, hogy minél többen tudjanak, de nem tudod, hogyan népszerűsítsd, adj.
És nem árt, ha hálát tudsz érezni azért, amid van. Mondjuk az életedért, a tapasztalataidért, azért, hogy lélegzel, hogy élsz, hogy mozoghatsz, hogy szerethetsz, hogy van családod, hogy van fedél a fejed fölött, hogy van étel az asztalon, egy jó szóért, egy barátért, egy csodás pillanatért, egy gyönyörű élményért, vagy bármi másért.
Nemrég láttam egy filmet Gerard Butler főszereplésével, a címe Ahol a hullámok születnek.
Figyeltem a filmben a szörfösöket, ahogy rádőlnek a hullámra, rásimulnak a levegőre, beledőlnek a szélbe, úgy egyensúlyoznak a deszkán, szinte repülnek a vizen.
Néztem a tengeren sikló szörfösöket, ahogy ráülnek a deszkával egy-egy hullámra, ahogy elindulnak rajta, majd a tenger hullámaira hagyatkozva előrehajolnak, szinte úsznak a víz fölött, a levegőben siklanak, ha kell, irányt váltanak, de amikor már lendületben vannak, ehhez csak egy apró mozdulatra van szükség.
Figyeltem, ahogy egy pillanat alatt eldöntik, hogy mennek-e a hullámmal, vagy sem. S mikor elszánják magukat, cselekszenek, azután csak mennek. Szükséges előtte evezni a kezeikkel, de amikor jön egy hullám és felkapja a szörföst, akkor már hagyja, hogy a hullám vigye, rábízza magát a természet erőire. El kell fogadnia a hullám erejét és hagyni, hogy előrelökje. Rá kell tudni feküdni arra a hullámra, s rá kell tudni hagyatkozni.
Nem a szörfös hozza létre a hullámot, nem az övé az erő, amely viszi, tőle független és meghaladja őt. De ha egyszer a hatalmába kerül, ha rábízza magát arra a hullámra, akkor már együtt kell, hogy működjön vele.
Utána jöhet az élvezet. Egészen addig, amíg a hullám ereje, lendülete tart.
Valahogy így van ez, amikor elindulsz egy új úton, amikor belekezdesz valamibe. Bármi is legyen az, a kezdeti lelkesedés lök egyet rajtad, aztán rábízod magad a folyamatra, a lendületre, a hullámra. Ha kell, apró pici mozdulatokkal finomíthatsz rajta. De ha együttműködsz vele, végül te leszel a hullám. Egy leszel vele. Görcs nélkül, erőlködés nélkül,
Nagyon tanulságos kis történet. Varga Katalin írta, a Gőgös Gúnár Gedeon című mesekönyv egyik meséje, amely a spártai-poroszos nevelési iskola alapelvei mentén próbálja rávezetni az olvasó gyermeket az együttéléskor szükséges viselkedésminták elsajátítására.
A füllentő kakas című példamese arról szól, hogy alapvető érdeke mindenkinek a hazugság elkerülése.
A címszereplő kiskakasról a történet elején kiderül, hogy visszeső hazudozó. A galamblelkű gazdaasszony már nagyon unja ezt, ezért elhatározza, hogy levest főz belőle. A madár ezt kiszimatolja és elmenekül. Összetalálkozik a sünnel, akivel gyorsan össze is barátkoznak. A sün, jó vendéglátóhoz méltón elindul egy kis körtéért.
Közben az unatkozó kakas elkiáltja magát: Kukurikú, itt a farkas! A sün rohan vissza, hogy megmentse új barátját, de a baromfi ekkor elárulja, nincs veszély, csak egy kicsit megviccelte őt.
A kakas még egyszer elsüti ezt a tréfát, harmadszorra azonban hiába kiált, a sün legyint rá, de mikor visszaér házához, hiába keresi tollas kis barátját, azt bizony elvitte a farkas.
Hogy mi a mese tanulsága?
Lehet viccelődni, lehet tréfálkozni, de hogyha sokat hazudozol, az akár a halálodhoz is vezet.
Mikor vagy hajlandó erre? Amikor már nagyon nyomaszt, keresztre feszít az élet.
Ilyenkor direkt, szándékosan elindulsz, spirituális leszel, vagy ezoterikus, vagy nevezd, ahogy akarod.
Kezdjük azzal, hogy amikor elindulsz az önismeret útján, akkor arra a kérdésre keresed a választ, hogy ki vagy te. Ki az, aki azt mondja, én? Ki az, aki azt mondja, én vagyok?
A lényeg, hogy tudni akarod, mi miért történik veled. Vagy mi az élet, miért születtél, mi az életed célja, vagy ki vagy te? Vagy valami hasonló.
Az elmélyülés önmagadban nem az összeomlást követő mélybe zuhanást jelenti, bár követheti azt, hanem a tudatos ránézést, tudatos megfigyelést.
Amikor arra vagy kíváncsi, hogy mi is van ott a mélyben, legbelül?
És ennek a folyamatnak a része, akár akarod, akár nem, hogy szembetalálkozol a nemszeretem részeiddel, emlékekkel, fájdalmas tapasztalatokkal. Nem tudod kikerülni. Megpróbálhatod, tehetsz némi kerülőutat, de az nem vezet sehova.
Persze, lehet játszani, lehet húzni az időt, elszórakozhatsz, elbabázhatsz bármilyen instant módszerrel, akármeddig, fejlesztheted a személyiségedet, próbálkozhatsz a tudatos teremtéssel, vagy bármilyen más divatos technikával, ha az önmegismerés szándéka valódi, előbb-utóbb tényleg elindulsz befelé.
Amikor elindulsz befelé, önmagadba, önmagadhoz, végig fogsz menni az ego területein, a perszona tudatos tartományán, ahol a tudatosan felvállalt szerepeiddel találkozol, azzal, amit gondolsz magadról, amit szeretnél, ha gondolnának rólad, a képpel, amit mutatni akarsz a külvilágnak magadból. Ez a felszín.
Ha egy kicsit mélyebbre mész, áthaladsz a személyes és kollektív árnyék részein. Ha megnézed az árnyék tartalmát, azzal találkozol, amit a mindennapok során elkerülsz, amit nem szeretsz, amit elfojtasz, pont azért, mert nem szereted, vagy mert fáj, elrejtesz.
Ha ezekre a részeidre ránézel, meggyógyítod, feloldod, integrálod - ez sajnos, vagy nem, általában terápiával jár -, hatalmas energia szabadul fel. Amit addig az elfojtásra fordítottál, most építő módon tudod használni. Amíg arra megy el az energia, hogy elfojtsd, a mélyben tartsd ezeket, nem marad másra.
Ha tovább haladsz, megnézheted, mi van a személyes tudattalanban, áthaladhatsz a kollektív tudattalan rétegén. Itt bármivel találkozhatsz. Miért érdemes olykor ránézni ezekre a rétegekre? Azért, mert a tudatalatti teremti meg a valóságodat. Hiába akarsz a tudatos részeiddel valami szépet és jót teremteni, ha valami (a tudatalattid) mindig keresztbe tesz. Ha nem nézed meg, hogy mi van itt, sosem tudod meg, mi alakítja, mi formálja az életedet. S ha megnézted, tudod, mely területekkel van dolgod, mit érdemes gyógyítanod, feloldanod, helyre tenned magadban.
Ha még mélyebbre mész, eljuthatsz az esszenciális énhez.
Az esszenciális én a tudattalan mögött/alatt meghúzódó lényegi én. Ezen a szinten működik az intuíció, a sugallatok, az ihlet, innen jönnek a hirtelen jött, korszakalkotó ötletek. Ez a terület a tiszta intelligencia, a lehetségesség mezeje. Innen merítenek a tudósok, a nagy művészek, ez a tiszta tudat tere.
Innen egy pillanat alatt az ürességben találhatod magad, itt van a Self, vagy a Mély én, vagy Valódi én.
Itt egyszerre eltűnik, aki azt mondja: én. Értelmét veszíti minden fogalom, amivel addig azonosítottad magad. Mire idáig eljutsz, valószínűleg már lebontottad azokat a korlátokat, amelyek függésben tartottak, minden ragaszkodásod elmúlt, a függő éned határai eltűnnek, minden, amit addig gondoltál magadról, aminek, vagy akinek addig gondoltad vagy ismerted magad, értelmetlenné vált.
Ebben az állapotban tisztán érted a Biblia, a Bhagavad Gita, Jézus és Buddha szavait, tudod, miről beszéltek a misztikusok, mit akartak kifejezni a megvilágosodott mesterek.
Ha bejártad ezt az utat csak egyszer is, akkor tudod, mi a mélység és a magasság.
Mert a belső út egyik paradoxona, hogy minél mélyebben jársz magadban, annál magasabb tudatszinten találhatod magad egyik pillanatról a másikra.
Ha megismerted ezt az állapotot, ha csak egyetlen villanásra is, ha jártál itt, akkor mondhatod azt, hogy tudod, mit jelent.
Addig csak elképzeléseid lehetnek róla, csak gondolkozol, vagy ábrándozol róla, milyen lehet.
Elvonuláson voltunk. Intenzív megvilágosodás elvonuláson, Csákányospusztán. Akkor jöttél el velem először (és utoljára, bár ezt akkor még nem tudtuk). Tűzjárás és elvonulás, felejthetetlen élmény.
Egy erdő közepén, faházban, távol a világ zajától. Akkoriban az elvonulást vezető mester segítőjeként tevékenykedtem.
Emlékszem rá, amikor az utolsó diádnál leültem veled szemben, és te feltetted nekem a kérdést, ami akkor a koanom volt: „Mondd meg nekem, hogy mi egy másik!?”
Sosem felejtem el, milyen megindító volt, ahogy egymás szemébe néztünk. A szemem megtelt könnyel, te is elérzékenyültél, kinyújtottad a kezed, hogy megfogd az enyémet, s én a szabályok miatt nem fogadtam el. Csak néztem a szemed, láttam a csalódottságot, láttam, hogy nem érted, de nem bántam.
Azután kimondtam: „Nincs másik.” Tudtam, hogy te is tudod: Csak szeretet van. Minden és mindenki ugyanaz. Semmi és senki sincs elválasztva.
Nem volt szükség szavakra, sem kérdésre, sem válaszra. A szemedben ott volt minden. Akkor már tudtam, hogy te és én sosem leszünk mi. Majd megszólalt a csengő hangja, végre átölelhettük egymást. Ez az ölelés más volt, mint a többi, a csókod puha volt, lágy és szeretettel teli, és én tudtam, ez a pillanat egyszeri, megismételhetetlen és örökre szól.
Én téged látlak. A szerepeiddel, az álarcaiddal, a téves elképzeléseiddel, a félelmeiddel, a hibáiddal, a tévedéseiddel együtt.
S csak mert látom ezt is, nem bírod elviselni.
Nem vagyok féltékeny, sem rád, sem másra, sem irigy, sem rád, sem másra, nem nézlek hülyének, de lehet, hogy még nem tudsz eleget, nem hazudozom, sem neked, sem másnak, nem baj, ha tévedsz, nem utállak, nem nézlek le, nem haragszom rád, nem tartalak veszélyesnek, nem kritizállak, nem tartalak sem szépnek, sem csúnyának, sem okosnak, sem butának, sem soványnak, sem kövérnek, sem szentnek, sem ribancnak.
Olykor egymásra néztünk, úgy, ahogy soha másra. Nem értettük, nem akartuk érteni.
Féltem, ahogy te is. Te tőlem, én tőled, vagy az érzéstől, amit okoztál. Amit okoztam.
Ki tudja?
Azután az első gyanús jelre, mint a sündisznó, gömbölyödtem össze és szúrtam. Te meg vissza.
Menekültél. Nem értettél. Ahogy én sem értettelek téged.
Harcoltunk egymással.
Sokszor megtettük, újra meg újra, fájt, sajgott, belül szaggatott, olykor kíméletlenül martál belém. Majd én is beléd. Ez volt a válasz arra, ahogy bántál velem.
Harcoltam, ellened, aztán veled, majd érted.
De most már nem harcolok. Se veled, se ellened, se érted. Abbahagytam, most és mindörökké.
Rájöttem. Mire?
Hogy az első pillanatban, amikor találkoztunk, én téged láttalak, te meg egy mosolygó testet.
Én a szívemmel láttalak, te meg nem. Akartál, csak nem teljesen. Engem akartál, de féltél tőlem.
Nem értettelek, s ezért a saját árnyaimmal hadakoztam, kerestem a hibát magamban, a régmúlt fájdalmaival viaskodtam, közben azt hittem, mindezt te okoztad. Haragudtam. Magamra, rád, az életre, mindenre és mindenkire.
Nem hittem magamban, elveszítettem a reményt, utáltam a testem, sajgott a lelkem. Úgy véltem, te vagy az oka, majd megértettem, hogy egy rád vetített érzés tart fogva.
Valahogy az el nem fogadás, az elutasítás folytán egy, a mélybe rejtett fájdalomtest utat tört magának. Az irántad érzett szerelem látszólagos viszonzatlanságából fakadó érzés elviselhetetlensége gonosz indulatokat szült.
A hiábavalóság kijózanított, rádöbbentett arra, ideje szembe néznem azzal, ami ott van bennem.
Amit addig nem tudtam látni magamban, te tudtodon kívül megjelenítetted, előhívtad belőlem, megmutattad nekem, amivel addig nem sikerült szembenéznem.
Mos köszönöm neked. Akkor csak gyűlöltem, amit nem értettem.
Majd megnéztem azt, amit addig még soha.
Már tudom, nem te voltál a fontos, hanem az, ami bennem zajlott. Teáltalad tudott restimulálódni a múlt.
Ma már tudom, nem veled, nem érted küzdöttem, csak magammal.
Már nem harcolok. Se veled, se magammal.
Hiszek abban, hogy van szabad akaratból való választás.
Hiszek az összetartozás erejében.
Hiszek abban, hogy van szeretet, mely elfogad, megenged, osztatlan figyelmet ad, tud örülni a másik örömének.
Hiszek abban, hogy a „szükségem van rá, hogy szükség legyen rám” nem szerelem, csak üzlet.
Hiszek abban, hogy a „szükségem van rád” nem szerelem, csak érdek.
Hiszek abban, hogy az érzelmi zsarolás nem szerelem.
Hiszek abban, hogy a hűség természetes állapot a szerelemben.
Hiszek abban, hogy a(z) - anyagi és érzelmi - biztonság nem valaki mástól függ. Hiszek abban, hogy a biztonság bennem van.
Hiszek abban, hogy az őszinteség nem engedi a hazugságot.
Hiszek abban, hogy a bizalom mindenkinek jár.
Hiszek abban, hogy a nyitottság megengedi a sebezhetőséget.
Hiszek abban, hogy csak nyitott szívvel érdemes élni.
Hiszek a megbocsátás erejében.
Hiszek abban, hogy a szeretet hozza el a valódi együttműködést.
Sehonnan. Legtöbbször nem is jössz rá. Soha. Esetleg csak később.
Szeretnélek megnyugtatni, hogy nem te vagy az egyetlen, aki nem ismerte fel, hogy egy pszichopata játékszerévé vált.
Még Robert D. Hare is - aki több éven keresztül tanulmányozta a pszichopaták különleges világát, s tapasztalatait Kímélet nélkül című művében összegezte - leírja, hogy őt is becsapta egyikük, nem is egyszer.
Ugyanis a pszichopaták egyik ismérve a kóros hazudozás.
Ahogy Robert D. Hare a tanulmányában írja: „A pszichopaták a társadalom ragadozói, akik kellemes modorukkal és manipulációikkal kíméletlenül gázolnak át az életen, összetört szívek, szétzúzott remények és üres pénztárcák tömkelegét hagyva maguk után. A lelkiismeret és a mások iránti együttérzés teljes hiányának következtében, a bűntudat és a megbánás legcsekélyebb érzése nélkül, felrúgva a társadalmi normákat és elvárásokat, önző módon elveszik, ami kell nekik, és úgy cselekszenek, ahogy kedvük tartja.
Megrökönyödött áldozataik kétségbeesetten kérdezik: kik ezek az emberek? Mitől olyanok, amilyenek? Hogyan védhetjük meg magunkat tőlük?
Ezeknek a gyakran megnyerő modorú – de mindig életveszélyes– egyéneknek klinikai elnevezése: pszichopaták. A lelkiismeret döbbenetes hiánya fémjelzi őket, tevékenységük nem egyéb, mint a másik ember kárára történő önös vágykiélés. Sokan börtönben vannak, sokan azonban nem. Mindannyian jóval többet vesznek el, mint amennyit adnak.”
A társadalom eme ragadozója kifinomult receptoraival letapogatja a gyenge pontjaidat és azt mondja majd, amit hallani akarsz. Ha tervei vannak veled, minden elképzelhető módszert bevet, hogy manipuláljon. Hatni fog az érzelmeidre, jól bevált taktikával, szuggesztív beszédével és tekintetével hatékonyan győz meg téged bármiről, ha kell, zsarol, képes bármit elhitetni veled, csak, hogy elérje célját. Jó színben akar feltűnni előtted, ezért lesz majd olyan meglepő, ha egyik pillanatról a másikra eltűnik, vagy, ha viselkedése megváltozik.
Ha egy pszichopata kivetette rád a hálóját, biztos lehetsz benne, hogy nem menekülhetsz. Minden eszközt latba vet, hogy elérje, amit akar. S ha vágya teljesült, vagy az események nem az elképzelései szerint alakulnak, olyan gyorsan és könnyedén vált hangot, vagy távozik, vagy fordít hátat - legtöbbször szó nélkül, minden előzetes figyelmeztetés nélkül - hogy azt is megkérdőjelezed majd, vajon megtörténtek-e azok az események, amelyekre emlékszel.
Megnyerő modorával azonnal elbűvöl, mondanivalóját olyan meggyőző erővel adja elő, hogy észre sem veszed, hogy amit mond, felszínes, sekélyes, tartalom nélküli, üres fecsegés, semmitmondó frázisok sokasága, álokoskodás, amellyel hiányosságait leplezi. Nem arra figyelsz, amit mond, hanem arra, ahogy mondja.
Ha érdekei úgy kívánják, gátlástalanul átgázol másokon, alkalmatlan bármiféle bensőséges, intim kapcsolatra.
A pszichopata képtelen fenntartani tartósan egy jól működő, stabil párkapcsolatot - amelynek alapja a szerelem, a bizalom, az egymás tisztelete, megbecsülése és a kölcsönösség -, jellemző rá a szexuális partnerek gyakori váltogatása, vagy egyszerre több partnerrel tart fenn viszonyt, a bűntudat legkisebb jele nélkül. De szexuális problémák (merevedési zavar, durvaság) is előfordulhatnak.
Érzelmi intelligenciája a nullával egyenlő, híján van mindenféle emberi érzésnek, de rendívül ügyesen játssza el, professzionális módon képes előadni bármilyen érzelmet anélkül, hogy azt valójában érezné.
Nem vesszük észre, hogy az érzelmekről csak halvány sejtései vannak, hogy nem tudja mi az, hogy érezni, nem tudjuk, hogy nem is értheti mások érzéseit, hiszen nincs hozzá kódja.
A mérhetetlen önzés, az egoizmus uralja az életét, az együttérzés teljes hiánya és az arra való képtelenség, hogy mások bármiféle igényét figyelembe vegye.
Ha nincs szüksége rá, hogy hazudozzon, akkor is megteszi, mert elemi szükséglete. Olykor azért teszi, hogy elterelje a figyelmet az igazságról vagy a hiányosságairól. Máskor azért érez kényszert a hazudozásra, hogy manipuláljon, törekvése arra irányul, hogy megszerezze az irányítást mások felett és elérje, amit akar.
Bár tökélyre fejlesztett azon képessége, hogy kitalált történeteit szórakoztatóan adja elő, mesterien bánik a szavakkal - beszédstílusa olykor modoros, mesterkélt - aki igazán figyel, azt nem tudja megtéveszteni. Észrevenni, hogy nem mond igazat, hogy tudása sekélyes, szavai tele vannak ellentmondással. Arra azonban gondosan ügyel, hogy az igazság egy része megmaradjon.
Jellemző, hogy a kérdésekre nem válaszol, vagy olyan messziről indít, hogy mondanivalóját nem lehet követni, s néha maga is belezavarodik, mert ő sem tudja követni saját gondolatmenetét.
Ha jól megfigyeled, látszik, hogy szerepet játszik, de a szerepek mögött, belül hatalmas űr tátong, a szemei olykor zavarosak, vagy jéghidegek, áthatóak.
Igénye van arra, hogy bizonyítsa, "legény a gáton", de nem tud az lenni. Csak a szája nagy, a hangzatos szavak mögött nincs semmi, az álarc mögött kong az üresség.
Valódi önbecsülés híján kompenzál, újabb és újabb társaságot keresve, ha a régiek előtt hiteltelenné válik, lelepleződik beteges, szeszélyes, hazug és agresszív személyisége.
Bár rendkívül okos lehet, akár diplomás is, vezető beosztásban is tevékenykedhet, önzése és arrogáns viselkedése sehol sem szimpatikus, ettől függetlenül törtetésével és karriervágyával képes lehet anyagi sikert, elismerést elérni, igaz, olykor csak ideiglenesen.
Előfordul, hogy élete romokban hever, de ha szükség van rá, - a cél elérése érdekében - képes arra, hogy színészi képességeit latba vetve megpróbáljon mutatni valamilyen otthonfélét, vagy családot. Jellemzően se otthona, se önállósága, se helye, se tere, se lakása, se pénze, se családja nincs, esetleg ezek látszatát kelti. Ha van is, erőlködve próbálja eljátszani a szerepet, a család, az otthon nem sokat jelentenek számára, közeli, szeretetteljes kapcsolatra nem képes.
Felelőtlen, tartozásait halmozza, mások jótékonyságára utalt, gyenge próbálkozás minden arra való kísérlete, hogy rendezett életet éljen. Saját maga által kreált világban tartózkodva sanyarú sorsáért másokat hibáztat, sajnáltatja magát, a felelősségvállalást hírből sem ismeri. Külsőségekkel próbálja pótolni, ami belülről hiányzik.
A lelepleződéstől való félelme, amely önvédelemre készteti, a beszűkült tudatállapot eredménye.
Tévedés ne essék, pszichopata nem csak férfi nemű lehet.
„A pszichopátia olyan személyiségzavar, amely bizonyos magatartásformák és a belőlük leszűrhető személyiségjegyek jól elkülönülő halmazaként definiálható, amelyek zömét a társadalom elítéli. Ebből adódóan nem könnyű egy személyt pszichopataként diagnosztizálni.
A pszichopaták legnyilvánvalóbb – ám közel sem az egyetlen - kifejeződése a társadalmi szabályok leplezetlen és vétkes áthágása. Nem meglepő, hogy számos pszichopata bűnöző, de sokan elkerülik a börtönt, és kellemes modorukkal, kaméleonszerű képességeikkel végigtarolják a társadalmat, tönkretett életeket hagyva maguk után."
A magára hagyott „áldozat” értetlenül áll, csak pislog, mert nem érti, hogy mi történt vele és miért? Ilyenkor előfordul, hogy az önhibáztatás csapdájába esik, és gyakran kérdezi magától: Vajon mit követtem el? A válasz: Semmit. Csak egy pszichopata bűvkörébe került.
Egy " éncentrikus, érzéketlen és kíméletlen ember képe rajzolódik ki, akiből teljesen hiányzik az empátia és az a képesség, hogy másokkal meleg érzelmi kapcsolatot teremtsen, egy olyan emberé, akit nem korlátoz a lelkiismeret visszatartó ereje…
...minden pszichopata esettörténetén végigvonul az arra való mélyen felkavaró képtelenség, hogy törődjön a mások által átélt fájdalommal, a szenvedéssel: röviden, az empátia, azaz a szeretet előfeltételének teljes hiánya.
A pszichopaták racionálisak és tudatában vannak, mit miért tesznek, magatartásuk szabadon gyakorolt választás eredménye.
A pszichopata nem ismeri azokat a primer tényeket és adatokat, amelyeket személyes értékeknek nevezhetnénk, és teljes mértékben képtelen az ilyen dolgok megértésére. Lehetetlen számára, hogy akár csak minimális érdeklődést mutasson az emberiség tragédiája, öröme és küzdelme iránt, amelyet a komoly irodalmi és képzőművészeti alkotások ábrázolnak. Mindezzel szemben a valós életben is közömbös. A szépség és a csúnyaság – kivéve felszínes értelemben – a jóság, a gonoszság, a szeretet, a borzalom és a humor semmilyen valós jelentőséggel nem bír a számára, és nem tudja megindítani. Arra sem képes, hogy észrevegye mások megindultságát. Olyan ez, mintha színvak lenne - dacára éleseszűségének - az emberi lét ezen aspektusával szemben.
Mindez számára megmagyarázhatatlan, mivel tudatkörében nincs semmi, amivel összevetve a szakadék áthidalható volna. El tudja ismételni a szavakat, és könnyedén rávágja, hogy érti, és semmilyen módon nem képes ráébredni, hogy nem érti.”
Képtelen mások érzései iránti együttérzésre, bár hajlamos olyan érzelmi húrokat pengetni, amelyekről fogalma sincs. Nem érti, hogy mi történik a másikban, nem értheti, hiszen nem ismeri a másikban zajló érzelmi folyamatokat, de képes eljátszani a különböző érzelmek külső megnyilvánulásait. Ilyenkor a gondos megfigyelő számára nyilvánvaló, hogy színlel.
„A valós élet e szörnyetegei viselkedésükben és modorukban általában normálisabbnak látszanak, mint valójában normális testvéreik. Az erényről meggyőzőbb képet mutatni, mint maga az erény? Éppen úgy, ahogy a viaszból készült rózsabimbó vagy a műanyagbarack tökéletesebbnek tűnik a szem számára, többnek, mint amilyennek a tökéletlen eredeti alapján az elme szerint egy rózsabimbónak vagy egy baracknak lennie kellene.”
William March: The Bed Seed
Nézzük, mit ír Robert D. Hare a pszichopata személyiségprofiljáról:
Érzelmi/személyközi kapcsolatai: hamisság és felszínesség jellemzi, éncentrikusság és nagyzolás, a megbánás és a bűntudat hiánya, megtévesztés és manipuláció, sekélyes érzelmek.
Társadalmi deviancia: impulzivitás, a magatartáskontroll hiánya, az izgalom iránti szükséglet, felelőtlenség, korai magatartási problémák, felnőttkori antiszociális magatartás.
A pszichopaták gyakran szellemesen és világosan fejezik ki magukat. Humoros és szórakoztató beszélgetőpartnerek, sziporkáznak csattanós válaszaikkal, és hihetetlen, de meggyőző sztorikat mondanak, amelyek kedvező fényt vetnek rájuk. Hatásosan tudnak jó képet festeni magukról, gyakran rokonszenvesek és megnyerők. Egyeseknek azonban feltűnik túlzott olajozottságuk és könnyedségük, számukra túlságosan is nyilvánvaló az őszintétlenségük és felszínességük. Az éles szemű megfigyelőnek gyakran az a benyomása, hogy a pszichopata szerepet játszik.
A pszichopaták elkalandoznak, és olyan történeteket mesélhetnek, amelyek valószínűtlenek annak fényében, amit tudunk róluk. Jellemző, hogy igyekeznek jártasnak tűnni bármilyen témában, ennek a vonásnak az egyik jele, hogy könnyedén továbbsiklanak felette, ha kiderül az ellenkezője.
Énképére jellemző a nárcizmus, az eltúlzott önértékelés és fontosságtudat, a döbbenetes éncentrikusság és önigazolás, magukat az univerzum középpontjának tekintik, felsőbbrendű lényeknek, akiknek joguk van öntörvényűen élni.
Gyakran arrogáns és szégyenteljes módon kérkednek, elbizakodottak, dogmatikusan, zsarnokoskodók és önelégültek. Szeretik a hatalmat és a mások feletti uralmat, s úgy látszik, képtelenek elhinni, hogy más embereknek az övékétől eltérő véleményük van. Egyesek számára karizmatikusnak vagy felvillanyozónak tűnhetnek.
Ritkán zavarják jogi, pénzügyi és magánéleti problémáik. Ezeket inkább átmeneti kellemetlenségnek, a balszerencse vagy a tisztességtelen és inkompetens rendszer következményeinek tekintik.
Bár gyakran állítják magukról, hogy konkrét céljaik vannak, szinte egyáltalán nincsenek tisztában, hogy miféle tulajdonságokat követel ez meg, fogalmuk sincs, hogyan érjék el a céljaikat, és jóformán, vagy egyáltalán semmi esély nincs rá, hogy azokat valaha is valóra váltsák.
Jellemző rájuk a megbánás és a bűntudat hiánya. Döbbenetes módon nem törődnek azzal, hogy tetteik másokra pusztító hatással vannak. Gyakran leplezetlenül és nyugodt lélekkel kijelentik, hogy nincs bennük bűntudat, nem sajnálják az okozott fájdalmat és pusztítást, és semmi okuk rá, hogy törődjenek vele. Időnként szóban megbánást mutatnak, de aztán kijelentéseikkel és tetteikkel ellentmondanak önmaguknak. A megbánás és a bűntudat hiánya azzal a figyelemreméltó képességgel párosul, ahogy magatartásukat racionalizálják, és lerázzák magukról a felelősséget azokért a cselekedetekért, amelyek megütközést és csalódást keltenek a családjukban, barátaikban, munkatársaikban és másokban, akik betartották a szabályokat. Általában kész kifogásaik vannak magatartásukra, sőt egyes esetekben még azt is letagadják, hogy a dolog egyáltalán megtörtént.
Bár néha beismerik tettüket, jelentősen lekicsinylik, sőt letagadják a másokat ért következményeket, gyakran saját magukat tekintik valódi áldozatnak.
Az empátia hiánya:
Az éncentrikusság, a megbánás hiánya, a sekélyes érzelmek és a hazudozás szorosan együtt jár az empátia hiányával (azaz a másik személlyel történő mentális és érzelmi azonosulásra való képtelenséggel). Képtelenek mások bőrébe bújni, vagy a helyébe képzelni magukat, kivéve tisztán intellektuális értelemben. Nem foglalkoztatják más emberek érzelmei.
Elképzelni sem tudják , mit élnek át a többiek. Az embereket alig tekintik többnek, mint a vágyaik kiéléséhez szükséges használati tárgyaknak. A gyengék és kiszolgáltatottak - akiket gúnyolnak, semmint szánnak –a kedvenc célpontjaik. Aki gyenge, az egyben balek is, vagyis olyan, akit ki kell zsákmányolni.
Közömbösek mind a családtagok, mind az idegenek jogai és szenvedése iránt. Ha tartják is a kapcsolatot, csak azért teszik, mert tulajdonuknak tekintik őket.
Mivel nem tudják felfogni mások érzéseit, olyan magatartásformákra képesek, amelyek nemcsak szörnyűek, hanem érthetetlenek is.
Irgalmatlanságukra jellemzően agresszíven megteszik, amihez kedvük támad, szégyentelenül elhanyagolják családjuk testi- és lelki jólétét, rendszeresen létesítenek alkalmi, személytelen, alantas szexuális kapcsolatokat.
Dr. Ranschburg Jenő előadása az empátiahiányról (Nyitott Akadémia)
Megtévesztés és manipuláció:
A hazudozás, megtévesztés, manipuláció természetes adottságaik. Fantáziájuk latba vetésével és a középpontban önmagukkal, a pszichopaták bámulatra méltóan rezzenéstelennek tűnnek, ha esetleg – sőt akár biztosan – lelepleződnek. Szinte soha nem rökönyödnek meg és esnek zavarba, amikor hazugságon érik, vagy az igazsággal szembesítik őket - vagy egyszerűen témát váltanak, vagy megpróbálják a tényeket a hazugsághoz igazítani.
Ennek eredménye egy sor egymásnak ellentmondó állítás, valamint egy teljesen összezavarodott hallgató. Úgy tűnik, a hazudozást zömében nem motiválja más, mint az, amit Paul Ekman pszichológus az átverés örömének nevez. Büszkék arra, hogy tudnak hazudni.
Olajozott és könnyed hazudozók lévén, nem meglepő, hogy a pszichopaták sikerrel ejtenek át, tévesztenek meg, fosztanak ki és manipulálnak másokat, miközben egy szemernyi lelkiismeretfurdalást sem éreznek. Nemritkán nyíltan szélhámosként, szédelgőként, vagy csalóként írják le önmagukat. Kijelentéseik gyakran felfedik, hogy meggyőződésük szerint a világ azokból áll, akik adnak és azokból, aki elvesznek, ragadozókból és prédákból, aki pedig nem használja ki mások gyengéit, az bolond. Ráadásul kitűnő érzékkel találják meg ezeket a gyengéket, és élnek vissza velük.
Egyes ténykedéseik kidolgozottak és jól átgondoltak, míg más esetekben meglehetősen egyszerűek: több nővel van egyszerre viszonyuk, vagy elhitetik rokonaikkal és barátaikkal, hogy pénzre van szükségük, hogy kimásszanak a lekvárból. Bármiben is mesterkedjenek, higgadt, magabiztos arcátlansággal hajtják végre.
Az a képességük, amellyel barátot és ellenséget egyaránt becsapnak, megkönnyíti számukra, hogy csaljanak, sikkasszanak, másnak adják ki magukat, nem létező értékpapírokat vagy értéktelen ingatlanokat adjanak el, és mindenféle kisebb-nagyobb szélhámosságot elkövessenek.
Sekélyes érzelmek:
Egyfajta érzelmi sivárságban szenvednek, amely gátat szab érzéseik terjedelmének és mélységének, míg időnként hidegnek és érzéketlennek tűnnek, hajlamosak drámai, sekélyes és rövid életű érzelemnyilvánításokra is. A gondos megfigyelőnek az a benyomása, hogy szerepet játszanak, és hogy a felszín alatt jóformán semmi nem történik.
Néha azt állítják, heves emócióik vannak, ám nem képesek a különböző érzelmi állapotok finomságainak leírására. Például a szerelmet a szexuális vággyal, a szomorúságot a frusztrációval, a haragot az ingerlékenységgel azonosítják.
A normális affektus és az emocionális mélység szemmel látható hiányából J. H. Johns és H. C. Quay pszichológusok arra a következtetésre jutottak, hogy a pszichopata „tudja a szöveget, de nem ismeri a zenét”. Érzelmei annyira sekélyesek, hogy alig többek protoemócióknál: az azonnali szükségletekre adott primitív reakcióknál. Hiányoznak a félelemhez társuló fiziológiai reakciók.
Impulzivitás:
Nem valószínű, hogy túl sokat időznek annak mérlegelésével, hogy mi szól egy adott cselekvés mellett és ellen, vagy mik lesznek annak következményei. Gyakori válaszuk az, hogy „azért tettem, mert ehhez volt kedvem”.
Az impulzív cselekedetek mozgatórugója gyakran egy olyan cél, amely a legtöbb pszichopata magatartásában központi szerepet játszik: ez az azonnali kielégüléshez, örömhöz, vagy megkönnyebbüléshez való hozzájárulás.
„A pszichopata olyan, mint egy csecsemő, aki saját szükségleteibe mélyedve hevesen követeli a kielégülést.” – írják William ésJoan McCoord pszichológusok.
Ők nem változtatnak vágyaikon, mások szükségleteit pedig semmibe veszik.
A pszichopaták hajlamosak egyik napról a másikra élni, és gyakran változtatni a terveiket. Szinte egyáltalán nem gondolnak a jövőre, és még kevésbé aggódnak miatta. Általában az sem izgatja őket túlzottan, hogy milyen keveset kezdtek eddigi életükkel.
A magatartáskontroll hiánya:
Az impulzivitás – a pillanatnyi ötlettől vezérelt cselekvés – mellett a pszichopaták igen hevesen reagálnak vélt inzultusokra vagy megaláztatásokra. Legtöbbünkben erős gátló mechanizmusok működnek viselkedésünk féken tartására. A pszichopatákban ezek a gátló mechanizmusok gyengék, a legkisebb provokáció is elég, hogy összeomoljanak. Ennek folytán lobbanékonyak, forrófejűek, és a frusztrációra, a kudarca, a fegyelmezésre, a kritikára jellemzően hirtelen erőszakkal, fenyegetőzéssel és verbális sértésekkel reagálnak. Könnyen megsértődnek, dühbe gurulnak és agresszívvé válnak jelentéktelen dolgok miatt, gyakran olyan helyzetben, amely mások számára ezt nem indokolja. Kirohanásaik rövid életűek, gyorsan újra úgy viselkednek, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. Jóllehet, hamar kijönnek a sodrukból és könnyen kezdeményeznek agresszív megnyilvánulásokat, magatartásuk már nem kontrollálatlan, olyan, mintha hisztiznének, pontosan tudják, mit tesznek. Agresszív megnyilvánulásaik hidegek, hiányzik belőlük az intenzív érzelmi arousal.
Az izgalom szükséglete:
Folyamatos és túlzott igényük van az izgalomra. Vágynak rá, hogy felajzottan éljenek, az események sűrűjében, ahol az izgalmas dolgok történnek, ezek a szabályok áthágását jelentik.
Sokféle szerrel élnek és állandó mozgásban vannak. Pusztán az izgalom miatt keresik a veszélyt. Az izgalom utáni sóvárgásnak a másik oldala a rutin- és monotóniatűrésre való képtelenség. Könnyen unatkozni kezdenek. Csak a pillanattal törődnek és nem köteleződnek el sem emberek, sem ügyek mellett, ami kiszámíthatatlanná, gondatlanná és megbízhatatlanná teszi őket.
Felelőtlenség:
A kötelesség és az elköteleződés semmit nem jelent, jó szándékuk nem más, mint semmitmondó ígéretek halmaza.
Felelőtlenségük és megbízhatatlanságuk az élet minden területére kiterjed, megsértik a szabályokat, nem lehet bízni a szavukban.
Közömbösek mások jóllétével szemben, nem haboznak a rokonok és a barátok erőforrásait igénybe venni, hogy kikeveredjenek a nehézségeikből.
Felnőttkori antiszociális magatartás:
A társadalmi szabályokat és elvárásokat kényelmetlennek és értelmetlennek tartják, akadályoknak, amelyek gátat szabnak hajlamaik és kívánságaik magatartásbeli kifejezésének, öntörvényűek, impulzívak és becstelenek, hiányzik belőlük az empátia, és úgy gondolják, övék a világ.
Sokan olyan dolgokat művelnek, amelyek, bár nem ütköznek törvénybe, etikátlanok, erkölcstelenek, vagy mások számára ártalmasak: nőket hajkurásznak, megcsalják házastársukat, anyagilag és érzelmileg elhanyagolják a családjukat, felelőtlenül visszaélnek mások erőforrásaival.
A pszichopaták esetében a szocializáció által beépített lelkiismeret sosem szilárdul meg. Nincs belső hang, amely vezérelné őket, tudják a szabályokat, de csak azokat tartják be, amelyekhez kedvük van, tekintet nélkül a másokat érintő következményekre. A kísértésnek egyáltalán nem állnak ellen, a normaszegéstől pedig nem ébred bennük bűntudat. A mardosó lelkiismeret béklyóinak hiányában úgy érzik, szabadon kielégíthetik igényüket és szükségletüket, megtehetnek bármit, amiről úgy hiszik, megúszhatják. A büntetéstől való félelem számukra ismeretlen, ezért semmilyen büntetés nem tartja vissza őket impulzusaik kiélésétől.
Kiválóan összpontosítják figyelmüket az őket érdeklő dolgokra és hanyagolnak el más dolgokat. Annyi figyelmet fordítanak a uralom megszerzésére, és arra, hogy magukat jól érezzék, hogy elhanyagolják azokat a jeleket, amelyek veszélyre figyelmeztetnék őket.
Belső hang :
Az internalizált beszéd döntő szerepet játszik a viselkedés szabályozásában. Azonban a pszichopaták belső szavainak nincs érzelmi foganatja. Amikor a pszichopaták magukban beszélnek, egyszerűen csak szöveget olvasnak. Nem fejlett ki az a képességük, hogy mentálisan képet alkossanak magatartásuk következményeiről.
Természetesen nem teljesen érzéketlenek a társadalmat összetartó tengernyi szabállyal és tabuval szemben. Csupán sokkal szabadabban válogatják meg, hogy milyen szabályokat és korlátokat tartanak be, mint a többiek.
A helyzetfelmérést úgy végzik el - mit nyernek belőle és milyen áron -, hogy nem éreznek szorongást, kételyt és aggályt az esetleges megalázás, fájdalomokozás, jövőbeni tervek keresztülhúzása, vagyis röviden mindazon eshetőségek kapcsán, amelyeket a lelkiismerettel bíró emberek a cselekedetek mérlegelésekor figyelembe vesznek.
A pszichopata lázadó, az uralkodó törvények és normák megszegése számára vallás, ügy nélkül lázadó, szlogen nélküli agitátor, program nélküli forradalmár - más szóval a lázadása olyan célok elérésére irányul, amelyek kizárólag számára kielégítőek. Képtelen rá, hogy másokért erőfeszítéseket tegyen. Minden igyekezete, bújtassa azt bármilyen köntösbe, azonnali óhajainak és vágyainak kielégítése céljából befektetett munkáját tükrözi.
Számukra az erőszak és a fenyegetőzés használati tárgyak, amikor feldühítik, elutasítják, vagy frusztrálják őket, és szinte egyáltalán nem gondolkodnak el az áldozatok által átélt fájdalmon és megaláztatáson. Erőszakosságuk csupán irgalmatlan eszköz olyan közönséges szükségletek kielégítéséhez, mint a szex, vagy hogy megszerezzék, amit akarnak, az eseményekre adott reakciójuk pedig sokkal inkább a közöny, a hatalom érzése, az öröm és az önelégültség, semmint az okozott sérülés miatti megbánás, semmiképpen sem olyasmi, ami álmatlan éjszakákat okozna számukra.
A szomorú valóság az, hogy mindannyian ki vagyunk szolgáltatva, nagyon kevés ember annyira kifinomult és jó emberismerő, hogy ne tévesszék meg egy ügyes és mindenre elszánt pszichopata machinációi. Természetesen a beteges hazudozás és a manipuláció nem korlátozódik a pszichopatákra. Ami a pszichopatákat mindenki mástól megkülönbözteti, az a könnyedség, amivel hazudnak, a megtévesztés mindent átható volta és a kegyetlenség, amivel véghezviszik.
Azonban van még valami a pszichopaták beszédében, ami ugyanilyen zavarba ejtő: az egymásnak ellentmondó és logikailag következetlen kijelentések sora, ami gyakran fel sem tűnik. Beszédükkel a kutatásoknak több fontos adalékkal szolgálnak e rejtély, valamint azon képességük megértéséhez, amellyel oly könnyen bánnak a szavakkal és az emberekkel.
A pszichopata ismeri a szavak szótári jelentését, de nem fogja fel az emocionális értékét és jelentőségét.
Az osztozás és a megértés kölcsönösségének fogalma meghaladja emocionális felfogóképességét, a szavaknak csak a szótári jelentését ismeri.
Könnyedén bánik a szavakkal, amelyek szinte semmit nem jelentenek a számára, tartalom nélküli formák, látszólag jó ítélőképessége és társas érzéke a szavak szintjéig terjed csupán.
Náluk a nyelv kétdimenziós és nélkülözi az emocionális mélységet.
A színvakhoz hasonlóan a pszichopata nélkülözi az élmény egy nagyon fontos komponensét, az emocionális élményt, de megtanulhatta azokat a szavakat, amelyekkel mások kifejezik magukat, vagy utánozza azokat az élményeket, amelyeket igazából nem ért.
Meg tudja tanulni a hétköznapi szavak használatát, és azt is megtanulja, hogyan reprodukálja megfelelően az érzés egész pantomimjét, de maga az érzés nem történik meg.
A lelkiismeret az érzelmi töltetű gondolatokra, képekre és belső dialógusokra hat, ezzel magyarázható magatartásunk feletti hatalma, a bűntudat, megbánás. Ezt a pszichopaták nem fogják fel, számukra ismeretlen, alig több, mit a mások által csinált szabályokról való intellektuális tudás, üres szavak halmaza. Hiányoznak az érzelmek, amelyektől ezeknek a szabályoknak foganatja van.
Énképüket a vagyontárgyak, a siker és a hatalom látható jelei határozzák meg, semmint a szeretet, a belátási képesség, az együttérzés, amelyek számukra absztrakciók, és jóformán semmiféle belső tartalommal nem bírnak. A pszichopaták nehezen öntik szavakba érzelmi képzeteiket, mivel azok homályosak és nem értik őket. Az emóció számukra olyan, mint egy idegen nyelv.
Gondolatai és képzetei meglehetősen kicsi mentális csomagokba szerveződnek, és könnyen mozgathatók. Ez hazudozáskor kifejezetten előnyös. Az ügyes hazudozók képesek a képzeteket, a fogalmakat és a nyelvet alapkomponensekre bontani, majd sokféleképpen újrakombinálni őket, majdnem úgy, mintha betűkből szókirakó játékot játszanának. Azonban ennek során saját összefüggő gondolatmenetét veszélyezteti, a szöveg elveszítheti összetartó struktúráját, a nagy gondolati egységekhez képest veszíthet koherenciájából és integráltságából, emiatt a gyakorlott hazudozó gyakran egy vékony igazságvonal mentén halad, ami segíti mondandója nyomon követésében, és abban, hogy a története következetesnek tűnjön a hallgató számára. A legkártékonyabb hazudozók mindig az igazság mentén lavíroznak.
Sokat hazudnak, de nem annyira ügyes hazudozók, mint amilyennek beállítjuk őket. Beszédjük tele van következetlen és egymásnak ellentmondó jelentésekkel. Mentális szókirakó játékot játszanak, de néha ügyetlenül játsszák, mert nem képesek a darabkákat összefüggő egésszé integrálni, igazságvonaluk a legjobb esetben is szakadozott és hézagos.
A mentális csomagjaik kicsik és kétdimenziósak, nélkülözik az emocionális jelentéstartalmat.
Hajlamosak elkalandozni, gyakran váltanak témát, oda nem tartozó dolgokról kezdenek beszélni, és nem képesek a frázisaikat és a mondataikat összefüggően rendezni.
Nem válaszolnak a hozzájuk intézett kérdésre, vagy válaszuk azt a benyomást kelti, hogy nem a kérdésre reagálnak.
Beszédükben előforduló furcsaságok gyakran kitapinthatatlanok a felszínes megfigyelő számára, és könnyen keltenek jó benyomást, nem az téveszt meg bennünket, amit mondanak, hanem az, ahogy mondják és azok az érzelmi húrok, amelyeket megpendítenek, miközben mondják.
A terápia az ő esetükben nem válik be. A pszichopaták esetében az önismereti törekvés, mely azt hangsúlyozza, hogy kerülj kapcsolatban az érzelmeiddel - akárcsak a szent grál keresése –, kudarcra van ítélve.
Izgatottan készültem a New Dance World Tánciskola XI. gálaestjére. Még mindig emlékszem a tavalyi gálára. Arra a meghatódottságra, amit akkor éreztem, amikor a könnyeivel küszködő Alexa Christian, a tánciskola alapítója arról beszélt, hogy megvalósult az álma. Az erről szóló írásomat itt olvashatod.
Nem vártam, hogy a tavalyi gálához hasonló lesz ez a mostani, hiszen a helyszín is más és nem a 10 éves évfordulót ünnepeljük. Az összefoglaló ebben a videóban látható.
Amiben mégis hasonló volt, az Christian, a tanárok és a tanítványok hozzáállása. No, meg a nézőközönség létszáma és lelkesedése.
Mindig lenyűgöz, ha valaki annyira szereti, amit csinál, hogy a tevékenység, amit végez (amit munkának neveznek) a szenvedélye, az élete.
Így van ezzel Christian is. Magával ragadó az odaadása, a tánchoz való viszonya, ahogy a gyerekekkel bánik, ahogy a színpadon mozog. Ennek a fiúnak a vérében van a zene, a tánc, minden porcikája táncol, tele van élettel, lendülettel, szeretettel és jó szándékkal.
Talán ezért sikerült neki annyi tehetséges táncost kinevelni.
Felsorolni sem tudnám, hányan kerültek ki az ő kezei alól, hány olyan növendéke volt ez alatt a tizenegy év alatt, akik a különböző rendezvényeken, televíziós produkciókban szerepelnek, tehetségkutatókban, vagy idegenben próbálnak szerencsét, vagy profi táncosként dolgoznak szerte a világban.
A Barba Negrában az estét DJ Revolution nyitotta meg, aki a tánciskola első évétől minden gálán hűséges ceremóniamester.
A felvezetés után MDC játszott el néhány számot élőben, megteremtve a gálához a megfelelő atmoszférát. A hőség ellenére fergeteges hangulatot varázsoltak a falak közé.
A közönség izgatottan várta a fellépőket. A vendégtáncosok és az iskola tanulói egyaránt színvonalas, szórakoztató produkciót nyújtottak. A tánciskola legfiatalabb tanulója 4 év körüli kisfiú, a legidősebb harmincon túli. Ami mindegyik táncosra jellemző, aki ezen az estén a színpadra állt, az a tánc szeretete. Nem lehet leírni, visszaadni, amit ott tapasztaltam, ezt át kell élni.
Ha bátor lennél, akkor megállnál a lábadon egyedül is. Nem "valakinek a valakije"-ként próbálnál érvényesülni, így szerezve figyelmet, pozíciót, rangot, zsebelnéd be a "sikert", elismerést, amiért nem dolgoztál meg.
Ha erős lennél, nem mondtál volna le önmagadról (az álmaidról, az életedről, a gyerekeidről). Hisz tudod, nélküled, a te engedélyed nélkül semmi sem történhet veled. A te életed a te felelősséged, az is, ami zajlik benne. Tudom, mindig van magyarázat, mindig van másik, aki hibás, mindig van kifogás. Nem tehettem róla, a körülmények, igen, könnyebb a mártírt játszani, a felelősségvállalás nehezebb, az a bátrak erénye.
Ha okos lennél, nem hinnéd el a hazugságot. Nem áltatnád magad és nem ragaszkodnál a saját magad által kreált álomvilághoz.
Ha szeretnéd magad, nem hagynád, hogy megalázzanak. Sem szavakkal, sem cselekedetekkel. Nem maradnál benne egy olyan kapcsolatban, ahol sokszor megcsalnak. Mert amikor becsapnak, hazudnak, megcsalnak, akkor megaláznak, akkor nem tisztelnek, nem szeretnek.
Ha tisztelnéd magad, nem alázkodnál meg, nem adnád el magad a látszólagos biztonságért. Mert mindegy, hogy egy sarkon strichelsz, egy kocsmában árulod magad egy italért, valakinek az ágyában kurválkodsz, vagy egy legális kapcsolatban adod el magad, ez csak helyrajzi kérdés.
Ha lenne önbizalmad, akkor nem másoktól várnád a megerősítést. Akkor nem bújnál tetszetős szerepek mögé.
Ha elégedett lennél, nem kompenzálnál.
Ha magabiztos lennél, nem bizonygatnál és nem vagdalkoznál. Nem mérnéd magad másokhoz.
Ha nem lennének kétségeid, nem mástól várnád a biztonságot, biztonságban éreznéd magad egyedül is és bíznál magadban.
Mindegy, hogy mit mutatsz a világnak, te tudod, hogy mi igaz és mi nem. Magadat nem tudod becsapni.
Lehetsz egyszerre riherongy és úrinő?
Lehetsz egyszerre dühöngő őrült és tiszta tudatú bölcs?
Lehetsz ártatlan bárány és bosszúszomjas repedtsarkú?
Lehetsz, csak ismerd el, hogy most az van. Legalább magad előtt. Tudd, hogy mindegyik egy szerep. Vállald fel, hogy éppen melyik szerepet játszod. Semmi baj a szerepekkel addig, amíg nem nősz hozzá az egyikhez, azt gondolván, hogy te az vagy.
S ha játszod, ne tagadd le, csak azért, hogy megfelelj, ez az igazi őszinteség, nem a képmutatás.
És ne feledd! Mindig van választás. Mindig. Amikor azt hiszed, hogy nincs, akkor is van. Amikor nem választasz, akkor azt választod.
Érted?
Vagy hiányzik még valami, hogy megértsd? Hiányzik egy fontos momentum?
Tudod, mit jelent a szabadság?
Nem szabadosságot, nem azt, hogy becsapok másokat, nem azt, hogy bármit megtehetek büntetlenül, nem azt , hogy átgázolok másokon, nem azt, hogy semmibe veszem, kigúnyolom a másikat, nem azt, hogy azt teszek, amit akarok, nem azt, hogy eljátszom, ami nem vagyok, nem azt, hogy álarcok mögé, szerepekbe bújok, nem azt, hogy nem dolgozom, mert valaki más tart el engem.
Tudod, mit? Lehet, hogy ez is egyfajta szabadság.
Igazad van. Neked is.
Onnan, ahonnan te nézed, neked is igazad van. Az anyagba ragadva, korlátok közé szorítva, indulataid által vezérelten élsz, onnan tudod felfogni a szavak értelmét. Félelemtől beszűkült tudatod, szűk szókincsed szűklátókörűséget eredményez.
Mások szavait szajkózod, bölcs tanítókat idézel, de nem rendelkezel azzal a tudással, ami a szavak mögött rejtőzik. A bölcs szavak, idézetek is tartalom nélküli üres frázisok olyan embertől, aki nem ismeri a szavak mögött megbúvó tapasztalatot, a szavak mélyebb értelmét, a mondanivaló jelentéstartalmát.
Szavaid olyan nyilak, amelyek a célba érés előtt a semmibe hullanak, elfújja őket a szél, szándékod lendület nélküli, erőtlen puffogás. Felszínes vagy, frázisokkal és közhelyekkel dobálózol, de sosem jártál az igazság közelében.
Ha tágítod a tudatod, bővíted a szókincsed, tanulsz, hogy megtaláld a saját szavaidat, lehetsz eredeti.
Ha utánzol, még nem vagy valódi, még hiányzik valami. A valódi tudás, a mélység valami olyasmi, amit nem lehet sehol sem olvasni, sem meghallgatni, sem mástól megkapni.
Azt neked, magadnak, magadból kell meríteni.
Ha bátor lennél, igazat mondanál. Magadnak. Ha bátor lennél, őszinte lennél. Legalább magadhoz.
Másként értjük a szavakat. Másként használjuk a szavakat.
Elbeszélünk egymás mellet. Hiába mondom, hogy nem értelek, nem érdekel, csak mondod ugyanazt. Hiába hajtogatod, nem értem.
Hiába mondom, nem érted.
Hiába mondod, nem értelek.
Nem értjük egymást, pedig mindketten ugyanazon a nyelven beszélünk.
Más a helyzeted, mások a tapasztalataid, mást jelent neked a hűség, igazság, hazugság, szeretet, bizalom, árulás. Mást értünk ugyanazon szavak alatt.
Más értelmet nyernek a szavak, más bomlik ki a hangok közül, mást jelent egy gesztus. Mást tanítottak neked. Mást lehet és másképp. Más az, ami megbocsátható és más, ami megengedett.
Más az életstratégiád, a tanult elemek, a hitrendszered, a meggyőződéseid.
Máshogy alakítottad az életed.
Te lezársz, inkább nem érzel, te elmenekülsz.
Játszol a túlélésért, szerepeket, érzelmeket, más életet.
Én tisztán akarok játszani, nem akarok hazudni, nem akarok másnak látszani, nem akarok megalázó szerepet, nem akarok tűrni, csalni, magamat eladni.
Megtanultam a padlóról felállni, megtanultam más terhét letenni, megtanultam önmagam elfogadni, felvállalni, a saját életemet élni, megtanultam nem feladni. Megtanultam maradni, s menni, ha kell. Megtanultam dönteni, szeretni, elengedni.
Elbeszéltünk egymás mellett.
Egymással szemben állva, dermedt szótlanságban néztük egymást és nem értettem, miért nem értesz?
Szemben álltál velem, de nem engem néztél, hanem a képet, amit rám vetítettél.
Engem kéne, hogy láss. Akartam mondani, de nem tudtam.
Beszéltél hozzám, de nem értettem, mit akartál mondani. A hangokból szavak lettek, a mondattöredékek nem álltak össze teljes egésszé. Mégis azt mondtam, megértettem.
Miért nem a saját nyelveden beszélsz? Hogy értselek így meg? Gondoltam, de nem mondtam.
Aztán egy darabig csak szótlanul néztük egymást.
Egy pillanatra megállt az idő, a szemembe néztél és engem láttál, nem kellettek a szavak, egy nyelvet beszéltünk.
Sokáig azt hittem, hogy minden veszítés, elengedés, szakítás, elválás kis halál.
Azt hittem, a lelkem minden egyes alkalommal szenved, amikor a veszítés fájdalma kiszakít a szívemből egy darabot, s egy részem meghal bennem.
Azt hittem, hogy a veszteségtől lelkem darabokra esik szét, a belőlem kiszakadt részem örökre odaragad egy másikhoz.
Azt hittem, hogy minden leválás leszakít lelkemből egy darabot.
Azt hittem, lelkem időtlen időkön át vándorolva, a végtelenben táncol, s hol itt, hol ott jelenik meg, s időről időre találkozik a másik felével.
Vagy időhurokba ragadva vár, hogy újraélje az emberlét álmát.
Azt hittem, hogy a lelkem életről életre születve, mindig új bioszkafanderben gúzsba kötve tart, míg el nem fogy a létidőm, ismeretlen parancsnak engedelmeskedve vándorol e földi létben, újra meg újra ismételve az elválások és búcsúzások fájdalmas élményét.
Azt hittem, hogy a veszteség - mint minden egyes élet szerves része - újra ismétlődő fájdalmas, kihagyhatatlan tapasztalat, mely szívet tépő zokogás kíséretében jelzi, hogy élek.
Azt hittem, hogy a fájdalomtest, az élet és halál körforgása az időhálóba ragadt lélek sajátja.
Az életeim történetei, mint egy soha véget nem érő film, peregtek le előttem. Láttam a patak csobogását, mely kivájja a követ, láttam a tengeri halraj sebes úszását, láttam az indiánsátor füstjét, láttam a középkori lovag páncélját, láttam Atlantisz mágusát, Egyiptom papnőjét, láttam a venezuelai őserdőt, láttam a sötét középkor lovagi tornáját, láttam a keresztes lovagok háborúját, láttam Jézus arcát.
Azt hittem, lelkem valódi. S vele az összes emlék.
Feltétlen szeretetet vársz, de nem tudod, milyen az.
Vádolsz, miközben vétkezel.
Elárultál. – mondod, te, aki mindenkit becsapsz, elárulsz, leginkább önmagad, aki mindenkinek hazudsz, leginkább önmagadnak. Nem bízol. Van-e jogod bizalmat követelni?
Nem akarlak bántani. – mondod, miközben könyörtelenül megbántasz. Hiszed-e, amit mondasz?
Nem haragszom. - állítod, de nem akarsz beszélni. Erőltetett mosollyal fordulsz el.
Örülök, hogy látlak. – mondja a szád, de a szemed szomorú. Melyik az igaz?
Lezártam. - mondod, de te sem hiszed. Tudod, hogy menekülsz. Megint.
"Ha valaki keresztezi az utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek."
James Redfield
Nincsenek véletlenek.
A fővárosból vidékre utazol, a vidéki kisváros bevásárlóközpontjának földszintjén, a Vision Express üzletéből kilépve balra nézel, és azt látod, hogy ő közeledik a folyosón.
Pont akkor, pont arra, pont ott. Mintha előre megbeszéltétek volna. De nem. A Nagy Rendező rendezte így.
Amikor te meglátod, pont akkor vesz észre ő is. Csak mosolyogsz. Nem tudod leplezni az örömödet és nem is akarod. Örülsz neki, ahogy ő is neked. Nézed, ahogy közeledik feléd.
Az arcán meglepetés, csodálkozás és a leplezetlen öröm, hogy lát téged. Odasétál hozzád, le sem veszi rólad a tekintetét. Mosoly ül az arcán, a szeméből sugárzik a derű.
Megáll előtted, kérdőn néz rád:
- Hogyhogy itt vagy? Mit csinálsz itt?
- Erre volt dolgom - válaszolsz zavartan.
- Örülök, hogy látlak - mondja ő, s te tudod, hogy így van. Boldog vagy, hogy újra láthatod.
Hiszen tudod, hogy véletlen találkozások nincsenek.
Haragszol. Megbántasz. Aztán szenvedsz attól, hogy bántottál. Elfordulsz és azon tépelődsz, hogy miért tetted ezt. Nem érted. Magányos vagy. Kegyetlen, de magaddal a legkegyetlenebb.
Bántod magad, nem állsz le az önostorozással, szabotálod az egész életedet.
Azután újra megbántasz. Majd bántasz mást is. Megint fájdalmat okozol. Magadnak is és annak is, aki szeret. Annak is, akit szeretsz. Legfőképpen annak, akit szeretsz.
Azután jön a bűntudat.
Mert el akarod üldözni. Véded magad. Hogy mitől félsz? Nem is tudod, hogy félsz.
Attól félsz, hogy ártasz annak, akit közel engedsz magadhoz. Ezért nem engedsz közel senkit.
Meg akarod védeni magadtól. Mert figyelsz rá, szereted, óvni akarod.
Életünk során feltehetően mindannyian éreztük már a kirekesztettség állapotát.
Nem szeretjük érezni, mert félelmetes és fájdalmas érzés. Megbántanak és azután mi is megbántunk másokat.
Elfojtjuk a félelmetes, fájdalmas érzéseket, élményeket, és ezért szembejönnek. Amivel nem tudunk mit kezdeni, azt kivetítjük, és úgy találkozunk vele. Hogy más szemmel nézzünk rá.
Amit kirekesztesz, az ellened fordul, pont azért, mert elutasítod, nem akarsz szembenézni vele. Bántani fog. A gondolataidban ölt testet, és azt mondja majd, nem vagy elég jó. Hogy neked nem lehet. Az önmagadba vetett hited meginog, a reményeid szertefoszlanak.
Nem tudsz beszélni róla, csak feszít belül, szorongsz és kimerülsz. Nincs kapcsolatod önmagaddal.
Pedig tudod, hogy ez a találkozás valódi. Nincs benne semmi színjáték, semmi póz.
De nem mozdulsz. Nem akarsz bántani, csak nehogy valami szörnyűség legyen belőle. Nehogy elmúljon az, amitől annyira otthon érzed magad, amitől olyan biztonságos, mint egy menedék.
Így csak állsz.
Mert attól félsz, hogy elromlik, ami most olyan jó.
Mert mindig elromlik, valahogy mindig elmúlik az, amitől olyan jó.
Ott állok veled szemben, reménykedve, mosolygósan, a szememmel, a mozdulataimmal biztatlak, állok és várok, hátha. Csak egy karnyújtásnyira vagyok tőled, akár még kapcsolat is lehetne belőle, de te nem mozdulsz.
El kellene indítani a mozdulatot, ez a férfi dolga, most lenne itt az ideje, de nem.
Nem megy, csak bámulsz rám, nem mozdul a kezed.
A térben ott a feszültség, ott a kirobbanó energia, de te mégsem mozdulsz.
Telik az idő, a pillanat elillan az életidőd fontos pillanata múlik el.
Egyre nagyobb lesz a bizonytalanság, nő a feszültség, már tapintható. De te nem mozdulsz, mert félsz.
Nincs leírva sehol, hogy megint úgy kell járnod. Nincs kőbe vésve a jövő, még semmi sem biztos, de te félsz. Már sokszor megjártad, már nem hiszel a szerelemben.
És én azt érzem, hogy nem vagyok elég jó, hogy kevés vagyok, hogy nem kellek eléggé.
De mit tehetnék?
Elforduljak vagy várjak? Továbbmenjek vagy lépjek egyet előre? Helyetted nem tehetem meg az első lépést. Egy nő dolga, hogy várjon. Helyetted nem léphetek. Inkább a poklot járom, hogy aztán majd az égbe szálljak.
Hol van most a stabilitás, a biztonság?
A Teremtő férfi dolga, hogy teremtsen, és a Befogadó nő dolga, hogy befogadjon.
Elindítani neked kell.
Egy szív mélyéből fakadó halk hang biztatására üzenem a tekintetemmel: Bízom benned. Kérlek, te is bízz bennem. Én nem az vagyok, aki bántott. Készen állok elfogadni, elbírom, ami jön.
S ha belenézel a szemembe, amikor a tekintetünk találkozik, meglátod, hogy így van. Ez a lélektől lélekig ható kapcsolat képes elindítani a mozdulatot, ami a szívedből jön.
És akkor minden rendben. Mozdulhatunk egyszerre, ha megvan a valódi kapcsolat.
