Hosszú időn keresztül írtam a blogomban a terápiákról, a kapcsolatokról, a megvilágosodásról, a spirituális útról, rengeteg idő ment el arra, hogy a jó, a szép, a napfényes képet mutassam.

Azt mondták, hogy jól kell kinézni, ha nyilvánosság elé lépek, hogy magamról írjak, hogy hiteles legyek, beszéltem, írtam mindenféléről, miközben belül sokszor szenvedtem.

Azt is mondták, hogy ha sikeres akarok lenni, legyek valaminek a szakértője. Na, de minek legyek én a szakértője.

Hogyan tudnám leírni, hogy minek is vagyok én a szakértője. És szakértő vagyok-e? Hogyan tudnám leírni egy szóban, hogy mit is tudok? Még mindig nem jöttem rá. És szakértőnek mondhatom-e magam, ha az élet összes területén kudarcot vallottam. Semmiben nem tudtam kiteljesedni. Semmit nem tudok felmutatni. Semmiben nem vagyok sem kiemelkedő, semmi olyasmit nem tudok, amit más ne tudna vagy ne tudna nálam sokkal jobban.

Átlagos vagyok, átlagos élettel, átlagos problémákkal, átlagos kinézettel, átlagos tudással, átlagos, vagyis semmilyen.

Lássuk csak, milyen nehézségekkel is küzdök én, miközben azt mondom, gyere hozzám terápiára vagy végezz el egy három hónapos tréninget? Majd én megmutatom neked azt az utat, amit én is járok. Majd én megmutatom neked, hogyan kell kijönni a nehéz élethelyzetekből, hogyan tudod meggyógyítani magad, hogyan ismerd fel magad vagy hogyan kommunikálj úgy, hogy jól értsenek.

Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy mindez nekem sem sikerült, nem sikerült maradéktalanul. Azt is el kell, hogy mondjam, hogy a megvilágosodással semmit nem tudsz kezdeni. A megvilágosodás nem ad neked több pénzt, jobb embereket, egészséget, gyógyulást, vagyont, több tudást. De a megvilágosodás nélkül a nehézség még nehezebb.

A megvilágosodás kegyelem, de nem megoldás az élet nehézségeire. 

Ahogy ebben a tanmesében nagyon szépen le van írva:

"Milarepa mindenütt kereste a megvilágosodást, de nem talált választ - míg egy nap meglátott egy öregembert, aki lassan lefelé sétált egy hegyi ösvényen, nehéz zsákot cipelve. Milarepa azonnal megérezte, hogy ez az öregember ismeri a titkot, amelyet ő kétségbeesetten keresett éveken át.

- Öreg, kérlek, mondd meg nekem, mi a megvilágosodás?

Az öregember rámosolygott egy pillanatra, letette a zsákot a válláról és kiegyenesedett.

- Igen, most már látom! - kiáltotta Milarepa. - Örökké hálás leszek. De hadd kérdezzek még valamit. Mi van a megvilágosodás után?

Az öreg felvette a zsákot, megigazította terhét és ment tovább az úton."

Mindig is nehéznek éreztem a sorsomat, a bölcsek azt mondják, én választottam vagy írtam magamnak, a lélek akar tapasztalni, de megmondom őszintén, sokszor éreztem azt, hogy elég.  Nem tudom, honnan jön ez az érzés, a szomorúság, a hiábavalóság, a fájdalom, csak azt érzem, hogy nem bírok többet elviselni. Azután eltelik egy nap, valami megoldódik és aztán megyek tovább. Nehéz mindennel egyedül megbirkózni.

Egy kicsit olyan az életem, mint Móricz Zsigmond: A hét krajcár. című novellájában, ahol saját gyermekkorát idézi fel. Amikor nagy szegénységben  élnek, s krajcárokat keresnek, hogy a mosáshoz szappant tudjon venni az édesanya, s a hetedik krajcárt egy koldustól kapják, de mire összegyűlik a 7 krajcár, addigra besötétedik és lámpaolajra is szükség lenne. 

Az iskolában olvastam először ezt a történetet, akkor is szíven ütött, mert már gyermekként hasonló tapasztalatokat szereztem. Ez a történet sokszor eszembe jutott felnőtt életem során, amikor hasonló helyzetben voltam. Az anyagiak menedzselése sosem ment nekem. Nagy valószínűséggel már nem is fogom megtanulni ebben az életben.

S miért írok most erről? Kedves olvasóm! Még mindig nem tudok őszintén írni erről. A barátaimnak elmesélem, sokszor ki is kérem a véleményüket, de a nagy nyilvánosság előtt még mindig nem tudom felvállalni, milyen balfék vagyok, milyen nehezemre esik nem csak megkeresni a pénzt, de beosztani sem sikerül. Nem azért, mert elszórom, bár erre is volt már példa. Nem iszom, nem dohányzom, nem használok semmilyen szert, nem szerencsejátékozok, nincs káros szenvedélyem, semmi olyan nincs az életemben, amire sokat költenék.

De mindig is voltak anyagi nehézségeim. Azt gondolom, hogy ez kihatással van az egész életemre. Aki úgy nő fel, hogy azt látja, van minden, hogy megkap mindent, talán nem érez hiányt. Persze, ez sem biztos, hogy így van. Hiszen nagyon sok szegénységben felnövő épít karriert és lesz gazdag. És az is előfordul, hogy valaki rendezett anyagiak közt nő fel és elherdál mindent. 

Talán nem is az anyagiak hiánya okoz bennem ilyen űrt, hanem a szeretet hiánya. Olyan mérhetetlen, fájdalmas űrt, amit semmi nem tud betölteni. Semmilyen anyagival nem lehet pótolni azt, ami hiányzik. És talán nem vagyok ezzel egyedül, számtalan olyan kisgyermek él a földön, akit nem szeretett az édesanyja, sokakat bántottak gyermekkorukban és talán nem véletlen, hogy olyan sokan szenvednek valamilyen függőségtől, abuzív kapcsolattól. Sokaknak vannak nehézségei, nem csak anyagi értelemben, azonban még mindig kevesen vannak azok, akik a terápiához fordulnak. Az igazi terápiára gondolok. S hogy miért is kanyarodtam ide?

Terápia nélkül már sehol sem lennék. A felébredés élménye nélkül nem bírnám ki. Van hova visszatérni, van miből erőt meríteni. Bármilyen nehéz is, tudom, hogy önmagamra mindig számíthatok. S ami az egyik legfontosabb: elmúlik. 

Apró gyermekkorom óta nehezen bírom a fájdalmat.

Többféle fájdalom létezik. Fizikai, érzelmi, lelki- és fantomfájdalom is van. Nem tudom, melyik az igazi vagy valódi. Mindenkinek más a fájdalomküszöbe, mindenkinek egyéni, melyik fáj úgy igazán és mit bír elviselni.

Azt mondják, van olyan, amikor annyira fáj a testi fájdalom, hogy az ember elveszíti az eszméletét vagy a lélek kilép a testből. Olyanról is hallottam már, hogy akit elviselhetetlen fájdalom ér, nincs a testében, hogy ne érezzen. 

Ilyen fizikai fájdalmat nem ismerek. 

De emlékszem arra a fájdalomra, amit gyerekként éltem át. Amikor láttam, ahogy apám veri az anyámat, azt kívántam, bárcsak engem ütne. Vagy arra a fájdalomra, amit akkor éltem át, amikor láthatatlan voltam anyámnak. Egy gyereket úgy is lehet büntetni, hogy levegőnek nézik. Vannak olyan fizikai sebek, hegek, amelyek az idővel halványulnak. Az úgynevezett lelki sebek életünk végéig elkísérnek. Terápiázhatunk, az emlékek akkor is ott vannak. Halványulhat az érzés, de el nem múlik sosem. 

Ahogy telik az idő, enyhülhet a fájdalom, de jön valaki vagy valami és bumm. Olyankor újra az a kislány vagyok, akivel nem törődnek. Ehhez elég egy fel nem vett hívás, egy meg nem válaszolt üzenet, egy olyan nap, amikor egyedül vagyok és úgy érzem, senki nem kíváncsi rám. 

És a fizikai fájdalom. Hosszú ideje velem van. Amikor nem enyhül vagy belehasít a fájdalom a testembe, amikor azt érzem, nem bírom, csak bebújnék a takaró alá, de ott is fáj. Fáj, ha megmozdulok, fáj, ha állok, fáj, ha lépek, fáj, ha fekszem, fáj, ha ülök, fáj, ha bármit teszek és akkor is, ha nem mozdulok. A fájdalomtól, ha nem múlik, ingerült vagyok, járni nem tudok, csak aludni akarok. A fájdalomtól elfáradok. A fizikai fájdalom visszarepít a gyerekkor érzelmi fájdalmába. Triggerel. Belül újra védtelen kislány vagyok.

Nincs különbség. Felejteni nem tudok. Várom, hogy elmúljon, hogy ne fájjon annyira. Mert minden elmúlik. Csak az emlék marad velem. S ahogy enyhül a fájdalom, újra erőre kapok.

Megy tovább az életem.  

Megint elkezdtem írni.

Sokáig, nagyon sokáig nem írtam itt. Egyszer-egyszer, úgy kétévenként rávettem magam, hogy leírjam a gondolataimat, de azután valahogy nem volt időm, kedvem, energiám, erőm, elfogyott valami.

Elfáradtam. 

Hosszú ideje vagyok fáradt. Fáj mindenem. Nem tudom, mi az oka, biztosan van valami spirituális magyarázat, biztosan nem étkezem egészségesen, sokat dolgozom, megerőltettem magam, kibicsaklott a bokám, fáj a derekam, az ízületeim, sorolhatnám a testi tüneteket.

Biztosan nem tesz jót nekem a magány sem. Nagyon messze vagyok az otthonomtól, a gyerekeimtől, az unokáimtól és a barátaimtól. 

Talán az sem segít, hogy hosszú időn keresztül, szinte pihenés nélkül dolgoztam, sokszor hétvégén is. Az sem, hogy rosszul alszom, éjszakánként felébredek 2-3 körül és nem tudok visszaaludni. 

Na, meg a sok stressz. Rozoga autó, vagy elindul vagy nem, vagy leáll vagy nem, vagy működik a váltó vagy nem. 

És a pénz. Ezt nem is ragoznám tovább.

Azután itt vannak a nyomasztó tartozások. Évek óta képtelen voltam rá, hogy utánajárjak, mennyi is pontosan, amivel tartozom. Most végre megtudtam és kénytelen leszek szembenézni vele. Talán azért sem néztem meg eddig, mert olyan sok volt és nagy volt az összeg, hogy képtelen voltam szembenézni.

Valahol egyszer azt mondta valaki, hogy annyi pénzed van, amennyivel elbírsz. Annyi ember van a csoportodban, amennyivel tudsz bánni. Annyi alkalmazottad van, amennyit tudsz irányítani és még sorolhatnám a példákat.

Talán azért nem volt soha sok pénzem, mert nem tudtam kezelni. Ezt megtanulni nekem egy élethosszig tartó folyamat. Lehet, hogy már sosem fogok tudni bánni a pénzzel.

Olyan nyomasztó teher tud lenni a hatalmasra duzzadt tartozás, minden szinten, minden értelemben. Anyagiakban, tettekben, érzelmileg, szóban, fizikailag és lelkileg.

Talán azért fáj a derekam, a hátam, a gerincem, mert túl sok a teher. Nem tudom.

És most, amikor reményem van arra, hogy talán enyhül ez a nyomás és talán rendezni tudnám végre az anyagi, pénzbeli tartozásaimat, olyan nehézségekbe ütközöm, mint az információhiány.

Most nem mesélem el a kálváriámat, mindenkinek megvan a sajátja. Talán egyszer majd arról is írok.

Most csak annyit, hogy találtam végre egy ügyvédet, ő a 4., aki hathatósan tudná képviselni az ügyemet. De falakba ütköztem az OTP-nél. Egyszerűen nem jutok információhoz. Július óta . Most novembert írunk.

Persze, van remény, futok még egy kört, csak hónapok kérdése és talán lesz válasz a kérdésemre és talán megkapom azt a kimutatást, amire szükségem van, hogy elindíthassuk a pert. Addig is próbálom magamban tartani a lelket. Ebben a történetben sok a talán. Mert bár sok mindent tanultam, sok mindent tudok, biztos semmiben nem lehetek.

És mi a történet tanulsága? Semmi. Fáradt vagyok. De nem adom fel. Folytatom.