Nem baj, ha az új élet kapujában elfog a mérhetetlen szorongás.

Hiába tudod, hogy ami vár rád, az sokkal jobb és több, mégsem mered meglépni azt az utolsó lépést.

Lehet az egy új munkahely, egy új kapcsolat vagy egy másik ország.

Nem mersz bízni. Miben is? Magadban? Vagy az életben? Abban, hogy minden úgy alakul majd, ahogy számodra a lehető legjobb.

Félsz elhinni, hogy ez most más lesz, jobb lesz, mint ami eddig volt. Hiszen mitől lenne jobb, mint az eddigi tapasztalataid?

Inkább bebújnál az ágyba, magadra húznád a takarót és soha többé nem bújnál elő onnan.

Azt hiszed, tudod, merre mész, mit akarsz, hova szeretnél eljutni, de tudd, hogy a tudatalattid jobban tudja, merre mész. Csak nem mered meglépni, mert félsz, lázadsz. Először a jelen sorsod ellen, aztán mennél a sorsoddal szemben, mert kielégítőbb harcolni, ellenállni, mint megadni magad.

Mert nem tudod, hogy minek is adod meg magad. Hiszen, ha új, még nem ismerős, még nincs meg az a kellemesen langyos, unalmas, komfortos érzés.

A félelem beszűkít, nem látsz tisztán, az elméd riogat, mit tudod te, mi vár rád?

Aztán lassan dereng a fény, az elveszített hitedet újra kell építeni, ilyenkor azt sem tudod, hol van, újra meg kell találni. Hinned kell magadban, abban, hogy egy új formában állsz ki a világ elé, de előbb-utóbb fel kell vállalni, hogy ez van, az újrakezdés nem szégyen, a pillanatnyi visszalépés nem kudarc, hanem erőgyűjtés.

Mindez mégis szorongást okoz, mintha megrekedt volna egy érzés, ami nem tágít egészen addig, amíg annyi bátorságot nem gyűjtöttél, hogy megtedd azt a bizonyos utolsó lépést, amikor már nincs visszaút.

De addig, amíg ezt meg nem teszed, egy jól ismert állomáson vesztegelsz, azt érezve, hogy így nem mehetsz tovább. Miért van az, hogy pont most félsz, amikor lépni kéne? Nem találod az erődet? Hol a fenében van most?

Aztán rájössz, hogy tulajdonképpen nem neked kell megcsinálni. Ha ott van az elszánás, csak az első lépést kell megtenni, azután valami visz tovább. Pont, mint a tűzjárásnál.

Már nem félsz, hiszen azért jöttél, hogy megtapasztald ezt a világot. Ettől színes ez a gyönyörű lét. Különben, ha semmi sem változna, minden szürke és unalmas lenne.

Nem mindegy, hogy milyen világot látsz.

Pehl Ildikó

Nézd meg a honlapomat is.

Nemrég beszélgettem egy nagyon kedves ismerősömmel. Nagyon tanulságos beszélgetés volt. Arról volt szó, hogy nem értettem, hogyan képes egy anya lemondani a gyermekéről, hogyan képes „boldog” életet élni úgy, hogy tudja, a gyermekét valaki más neveli?

Számomra elképzelhetetlen volt, akármilyen nehéz helyzetben is voltam, hogy valaki más nevelje a gyermekeimet, hogy ne én ápoljam őket, ha betegek – kivétel ez alól, amikor az apjuk vigyázott rájuk, vagy a nagymamájuk -, hogy ne legyek ott, amikor valami bántja őket, hogy másnak mondják el, ha gondjaik vannak, hogy ne én gondoskodjak róluk, hogy ne legyek ott a mindennapjaikban.

És akkor elmondta, hogy ő hogyan élte túl ezt. Úgy, hogy nem érzett. És ezt egészen addig nem tudta, amíg egyszer egy megvilágosodás intenzív elvonuláson rá nem jött arra, hogy nem érez. Mert ha érezne, az annyira fájna, hogy inkább nem érzett.

És akkor megértettem: Van, amit úgy lehet, kibírni, hogyha hibernálod a szíved.

Én is ezt tettem sokáig, csak más okból kifolyólag. És igen fájó volt, amikor elkezdtem őszinte lenni magamhoz, beláttam a hibáimat, a tévedéseimet, és elkezdtem kijavítani, változni. Minden terápiával töltött idő, bármilyen nehéz is volt, minden újabb kör, minden újabb nekifutás áldás volt az életemen.

De miért tesszük ezt? Te tudod, hogy miért jegeled a szíved?

Mert akkor nem érzed, hogy fáj. Csakhogy ezzel azt kockáztatod, hogy nem csak a fájdalmat nem érzed, hanem az örömöt sem.

Persze, bármit képes vagy eljátszani, viccelődhetsz, lehetsz bájos, jó fej, élhetsz látszólagos „boldog” párkapcsolatban, készíthetsz mosolygós képeket, miközben sejtelmed sincs róla, hogy az egész csak színház. Mert nem tudod, hogy mit csinálsz. Öntudatlanul teszed.

De amikor egyszer majd rájössz, akkor már nem csinálhatod vissza. Nem mondhatod, hogy köszi, én ezt nem akarom tudni, hanem változtatnod kell, mert már a tudatában vagy annak, hogy mit teszel magaddal. Ez egy belső kényszer. Annak a kényszere, hogy jól csináld.

Ez az az ok, amiért sokan nem járnak terápiára, amiért a könnyebb utakat választják, amiért visszafordulnak az úton, nem mennek végig rajta. Mert az ébredés folyamata fájhat, és amikor elkezdesz érezni, úgy igazán, az is fájhat.

Mert egészen addig a pillanatig nem tudod, hogy valójában érzéketlen vagy önmagad iránt. Mert így nem érzel bűntudatot, ahogy a felelősséget sem érzed. Sem azt, hogy nincs önbizalmad, nem tudod, mit jelent a szó, hogy tartás, önbecsülés. Nem tudod, nem veszed észre, hogy az egész mesterkélt.

Érző szív nélkül pedig sivár az élet, bármit is próbálsz eljátszani.

Legyél együtt érző magaddal és engedd, hogy felolvadjon a jég.

Pehl Ildikó

Nézz körül a honlapomon is.