Hosszú időn keresztül írtam a blogomban a terápiákról, a kapcsolatokról, a megvilágosodásról, a spirituális útról, rengeteg idő ment el arra, hogy a jó, a szép, a napfényes képet mutassam.
Azt mondták, hogy jól kell kinézni, ha nyilvánosság elé lépek, hogy magamról írjak, hogy hiteles legyek, beszéltem, írtam mindenféléről, miközben belül sokszor szenvedtem.
Azt is mondták, hogy ha sikeres akarok lenni, legyek valaminek a szakértője. Na, de minek legyek én a szakértője.
Hogyan tudnám leírni, hogy minek is vagyok én a szakértője. És szakértő vagyok-e? Hogyan tudnám leírni egy szóban, hogy mit is tudok? Még mindig nem jöttem rá. És szakértőnek mondhatom-e magam, ha az élet összes területén kudarcot vallottam. Semmiben nem tudtam kiteljesedni. Semmit nem tudok felmutatni. Semmiben nem vagyok sem kiemelkedő, semmi olyasmit nem tudok, amit más ne tudna vagy ne tudna nálam sokkal jobban.
Átlagos vagyok, átlagos élettel, átlagos problémákkal, átlagos kinézettel, átlagos tudással, átlagos, vagyis semmilyen.
Lássuk csak, milyen nehézségekkel is küzdök én, miközben azt mondom, gyere hozzám terápiára vagy végezz el egy három hónapos tréninget? Majd én megmutatom neked azt az utat, amit én is járok. Majd én megmutatom neked, hogyan kell kijönni a nehéz élethelyzetekből, hogyan tudod meggyógyítani magad, hogyan ismerd fel magad vagy hogyan kommunikálj úgy, hogy jól értsenek.
Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy mindez nekem sem sikerült, nem sikerült maradéktalanul. Azt is el kell, hogy mondjam, hogy a megvilágosodással semmit nem tudsz kezdeni. A megvilágosodás nem ad neked több pénzt, jobb embereket, egészséget, gyógyulást, vagyont, több tudást. De a megvilágosodás nélkül a nehézség még nehezebb.
A megvilágosodás kegyelem, de nem megoldás az élet nehézségeire.
Ahogy ebben a tanmesében nagyon szépen le van írva:
"Milarepa mindenütt kereste a megvilágosodást, de nem talált választ - míg egy nap meglátott egy öregembert, aki lassan lefelé sétált egy hegyi ösvényen, nehéz zsákot cipelve. Milarepa azonnal megérezte, hogy ez az öregember ismeri a titkot, amelyet ő kétségbeesetten keresett éveken át.
- Öreg, kérlek, mondd meg nekem, mi a megvilágosodás?
Az öregember rámosolygott egy pillanatra, letette a zsákot a válláról és kiegyenesedett.
- Igen, most már látom! - kiáltotta Milarepa. - Örökké hálás leszek. De hadd kérdezzek még valamit. Mi van a megvilágosodás után?
Az öreg felvette a zsákot, megigazította terhét és ment tovább az úton."
Mindig is nehéznek éreztem a sorsomat, a bölcsek azt mondják, én választottam vagy írtam magamnak, a lélek akar tapasztalni, de megmondom őszintén, sokszor éreztem azt, hogy elég. Nem tudom, honnan jön ez az érzés, a szomorúság, a hiábavalóság, a fájdalom, csak azt érzem, hogy nem bírok többet elviselni. Azután eltelik egy nap, valami megoldódik és aztán megyek tovább. Nehéz mindennel egyedül megbirkózni.
Egy kicsit olyan az életem, mint Móricz Zsigmond: A hét krajcár. című novellájában, ahol saját gyermekkorát idézi fel. Amikor nagy szegénységben élnek, s krajcárokat keresnek, hogy a mosáshoz szappant tudjon venni az édesanya, s a hetedik krajcárt egy koldustól kapják, de mire összegyűlik a 7 krajcár, addigra besötétedik és lámpaolajra is szükség lenne.
Az iskolában olvastam először ezt a történetet, akkor is szíven ütött, mert már gyermekként hasonló tapasztalatokat szereztem. Ez a történet sokszor eszembe jutott felnőtt életem során, amikor hasonló helyzetben voltam. Az anyagiak menedzselése sosem ment nekem. Nagy valószínűséggel már nem is fogom megtanulni ebben az életben.
S miért írok most erről? Kedves olvasóm! Még mindig nem tudok őszintén írni erről. A barátaimnak elmesélem, sokszor ki is kérem a véleményüket, de a nagy nyilvánosság előtt még mindig nem tudom felvállalni, milyen balfék vagyok, milyen nehezemre esik nem csak megkeresni a pénzt, de beosztani sem sikerül. Nem azért, mert elszórom, bár erre is volt már példa. Nem iszom, nem dohányzom, nem használok semmilyen szert, nem szerencsejátékozok, nincs káros szenvedélyem, semmi olyan nincs az életemben, amire sokat költenék.
De mindig is voltak anyagi nehézségeim. Azt gondolom, hogy ez kihatással van az egész életemre. Aki úgy nő fel, hogy azt látja, van minden, hogy megkap mindent, talán nem érez hiányt. Persze, ez sem biztos, hogy így van. Hiszen nagyon sok szegénységben felnövő épít karriert és lesz gazdag. És az is előfordul, hogy valaki rendezett anyagiak közt nő fel és elherdál mindent.
Talán nem is az anyagiak hiánya okoz bennem ilyen űrt, hanem a szeretet hiánya. Olyan mérhetetlen, fájdalmas űrt, amit semmi nem tud betölteni. Semmilyen anyagival nem lehet pótolni azt, ami hiányzik. És talán nem vagyok ezzel egyedül, számtalan olyan kisgyermek él a földön, akit nem szeretett az édesanyja, sokakat bántottak gyermekkorukban és talán nem véletlen, hogy olyan sokan szenvednek valamilyen függőségtől, abuzív kapcsolattól. Sokaknak vannak nehézségei, nem csak anyagi értelemben, azonban még mindig kevesen vannak azok, akik a terápiához fordulnak. Az igazi terápiára gondolok. S hogy miért is kanyarodtam ide?
Terápia nélkül már sehol sem lennék. A felébredés élménye nélkül nem bírnám ki. Van hova visszatérni, van miből erőt meríteni. Bármilyen nehéz is, tudom, hogy önmagamra mindig számíthatok. S ami az egyik legfontosabb: elmúlik.
Többféle fájdalom létezik. Fizikai, érzelmi, lelki- és fantomfájdalom is van. Nem tudom, melyik az igazi vagy valódi. Mindenkinek más a fájdalomküszöbe, mindenkinek egyéni, melyik fáj úgy igazán és mit bír elviselni.
Azt mondják, van olyan, amikor annyira fáj a testi fájdalom, hogy az ember elveszíti az eszméletét vagy a lélek kilép a testből. Olyanról is hallottam már, hogy akit elviselhetetlen fájdalom ér, nincs a testében, hogy ne érezzen.
Ilyen fizikai fájdalmat nem ismerek.
De emlékszem arra a fájdalomra, amit gyerekként éltem át. Amikor láttam, ahogy apám veri az anyámat, azt kívántam, bárcsak engem ütne. Vagy arra a fájdalomra, amit akkor éltem át, amikor láthatatlan voltam anyámnak. Egy gyereket úgy is lehet büntetni, hogy levegőnek nézik. Vannak olyan fizikai sebek, hegek, amelyek az idővel halványulnak. Az úgynevezett lelki sebek életünk végéig elkísérnek. Terápiázhatunk, az emlékek akkor is ott vannak. Halványulhat az érzés, de el nem múlik sosem.
Ahogy telik az idő, enyhülhet a fájdalom, de jön valaki vagy valami és bumm. Olyankor újra az a kislány vagyok, akivel nem törődnek. Ehhez elég egy fel nem vett hívás, egy meg nem válaszolt üzenet, egy olyan nap, amikor egyedül vagyok és úgy érzem, senki nem kíváncsi rám.
És a fizikai fájdalom. Hosszú ideje velem van. Amikor nem enyhül vagy belehasít a fájdalom a testembe, amikor azt érzem, nem bírom, csak bebújnék a takaró alá, de ott is fáj. Fáj, ha megmozdulok, fáj, ha állok, fáj, ha lépek, fáj, ha fekszem, fáj, ha ülök, fáj, ha bármit teszek és akkor is, ha nem mozdulok. A fájdalomtól, ha nem múlik, ingerült vagyok, járni nem tudok, csak aludni akarok. A fájdalomtól elfáradok. A fizikai fájdalom visszarepít a gyerekkor érzelmi fájdalmába. Triggerel. Belül újra védtelen kislány vagyok.
Nincs különbség. Felejteni nem tudok. Várom, hogy elmúljon, hogy ne fájjon annyira. Mert minden elmúlik. Csak az emlék marad velem. S ahogy enyhül a fájdalom, újra erőre kapok.
Sokáig, nagyon sokáig nem írtam itt. Egyszer-egyszer, úgy kétévenként rávettem magam, hogy leírjam a gondolataimat, de azután valahogy nem volt időm, kedvem, energiám, erőm, elfogyott valami.
Elfáradtam.
Hosszú ideje vagyok fáradt. Fáj mindenem. Nem tudom, mi az oka, biztosan van valami spirituális magyarázat, biztosan nem étkezem egészségesen, sokat dolgozom, megerőltettem magam, kibicsaklott a bokám, fáj a derekam, az ízületeim, sorolhatnám a testi tüneteket.
Biztosan nem tesz jót nekem a magány sem. Nagyon messze vagyok az otthonomtól, a gyerekeimtől, az unokáimtól és a barátaimtól.
Talán az sem segít, hogy hosszú időn keresztül, szinte pihenés nélkül dolgoztam, sokszor hétvégén is. Az sem, hogy rosszul alszom, éjszakánként felébredek 2-3 körül és nem tudok visszaaludni.
Na, meg a sok stressz. Rozoga autó, vagy elindul vagy nem, vagy leáll vagy nem, vagy működik a váltó vagy nem.
És a pénz. Ezt nem is ragoznám tovább.
Azután itt vannak a nyomasztó tartozások. Évek óta képtelen voltam rá, hogy utánajárjak, mennyi is pontosan, amivel tartozom. Most végre megtudtam és kénytelen leszek szembenézni vele. Talán azért sem néztem meg eddig, mert olyan sok volt és nagy volt az összeg, hogy képtelen voltam szembenézni.
Valahol egyszer azt mondta valaki, hogy annyi pénzed van, amennyivel elbírsz. Annyi ember van a csoportodban, amennyivel tudsz bánni. Annyi alkalmazottad van, amennyit tudsz irányítani és még sorolhatnám a példákat.
Talán azért nem volt soha sok pénzem, mert nem tudtam kezelni. Ezt megtanulni nekem egy élethosszig tartó folyamat. Lehet, hogy már sosem fogok tudni bánni a pénzzel.
Olyan nyomasztó teher tud lenni a hatalmasra duzzadt tartozás, minden szinten, minden értelemben. Anyagiakban, tettekben, érzelmileg, szóban, fizikailag és lelkileg.
Talán azért fáj a derekam, a hátam, a gerincem, mert túl sok a teher. Nem tudom.
És most, amikor reményem van arra, hogy talán enyhül ez a nyomás és talán rendezni tudnám végre az anyagi, pénzbeli tartozásaimat, olyan nehézségekbe ütközöm, mint az információhiány.
Most nem mesélem el a kálváriámat, mindenkinek megvan a sajátja. Talán egyszer majd arról is írok.
Most csak annyit, hogy találtam végre egy ügyvédet, ő a 4., aki hathatósan tudná képviselni az ügyemet. De falakba ütköztem az OTP-nél. Egyszerűen nem jutok információhoz. Július óta . Most novembert írunk.
Persze, van remény, futok még egy kört, csak hónapok kérdése és talán lesz válasz a kérdésemre és talán megkapom azt a kimutatást, amire szükségem van, hogy elindíthassuk a pert. Addig is próbálom magamban tartani a lelket. Ebben a történetben sok a talán. Mert bár sok mindent tanultam, sok mindent tudok, biztos semmiben nem lehetek.
És mi a történet tanulsága? Semmi. Fáradt vagyok. De nem adom fel. Folytatom.
Nézek ki az ablakon. Ősz van. Nem tudom, hogy az ősz miatt vagyok rosszkedvű vagy az életem alakulása miatt. De azt hiszem, inkább az utóbbi.
Nézek ki az ablakon és azt látom, hogy hullanak a falevelek, a fák ágain őszi színekben pompáznak a faágakba kapaszkodó levelek. Sárga, narancs, bíbor, lila, rozsdabarna és ezek árnyalatai, de van még zöld levél is. Most éppen süt a nap és nincs is olyan hideg, de itt bent, bennem hideg van. Fázom, belül fázom, semmi nem tud felmelegíteni.
Nézek ki az ablakon és közben azon töprengek, vajon mi történt az életemmel? Hogy kerülök én ide? Miért vagyok itt? Nem csak ebben a szobában, ebben a testben, ebben az országban, ezen a földrészen, hanem ebben az életben. És miért történik ez velem? Miért vagyok messze a szeretteimtől, a régi életemtől, a hazámtól? Miért teszem ezt magammal? Hova vezet az utam? Miért akartam pont ezt az életet, ezt az utat bejárni? És miért ilyen nehéz? Mitől nehéz?
Nézek ki az ablakon és azon töprengek, miért érzem magam ennyire szomorúnak? Talán a depresszió? A magány? A nehézségek? Nem tudom.
Nézek ki az ablakon és az jut eszembe, másoknak se jobb. Másoknak se könnyebb. De ettől nem érzem magam jobban. Nem tudom, mit rontottam el. Nem tudom, hol rontottam el. És nem tudom, hogyan lehetne kijönni ebből.
Nézek ki az ablakon és amilyen szomorú az ősz kint, olyan szomorú vagyok itt bent.
Nézek ki az ablakon és azt mondom magamnak: Lesz ez még így se!
Hogy miért? Ennek több oka is van, de ez most nem fontos. Hosszú-hosszú ideig tanakodtam azon, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést.
Végül úgy döntöttem, írok a nárcizmusról.
Nem azért, mert olyan népszerű ez a téma. Talán lesz folytatása is, nem tudom. Egyelőre csak ennyi:
Elmesélem, hogyan kerültem egy nárcisztikus pszichopata hálójába.
Még véletlenül sem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy sértett hiúságomtól vezérelve vagy bosszútól fűtve, a ma oly divatosan használt pszichopata jelzővel akarom illetni azt a férfit, aki velem olyan csúful elbánt.
Nem. Azt látom, hogy még mindig sokan, túlságosan sokan nem értik ennek a személyiségzavarnak a lényegét, sem azt, hogy min megy keresztül az áldozat.
Rengetegszer hallottam én is, hogy miért nem hagyom el, miért foglalkozom vele, miért nem engedem el és a többi közhelyet, amit ilyenkor szoktak mondani általában azok, akik sosem voltak ilyen helyzetben. Vagy voltak, talán vannak is, de olyan jólesik ilyeneket mondani azoknak, akik a saját, fel nem dolgozott traumáinkra, kiszolgáltatott helyzetünkre, meg nem oldott belső konfliktusainkra emlékeztetnek.
De tévedés azt hinni, hogy csak azok értetlenkednek, akik még nem tapasztalták meg az ilyen jellegű kapcsolatot. Azok között, akik benne élnek egy hasonló, abúzív kapcsolatban vagy túléltek egy bántalmazó kapcsolatot, azok között szintén vannak, akik nem értik, miért nem lép ki belőle az, aki szenved.
Az áldozatok többsége azért nem mer beszélni a bántalmazásról, mert sokszor a megvetés, lenézés, az ítélkezés övezi az ilyen sztorikat és igen, még mindig előfordul, hogy az áldozatot hibáztatják. Megérdemelte. Minek ment oda? Miért nem hagyja ott?
Be kell vallanom, én is azok közé tartozom, akik hosszú ideig nem értették, mi tart benne valakit egy ilyen élethelyzetben, egészen addig, amíg én is benne nem találtam magam egy bántalmazó kapcsolatban.
Sőt, felismertem, hogy tulajdonképpen már gyerekkoromban is ilyen kapcsolatban éltem, de erről talán majd később.
Egy kívülálló nem tudja, hogy ezek a nők – és olykor férfiak – mit élnek át. Sokszor még azok sem, akik átélik. Nem ismerik a traumakötés fogalmát, a nárcisztikus forrás, a gázlángozás kifejezést, a csenddel verést, a loveboombing és a leértékelés fázisait, a háromszögezést és azt a dinamikát, amivel leírható egy nárcisztikussal való kapcsolat.
Én sem tudtam, bár az egyik pszichoterapeuta mondta nekem, hogy a partnerem egy szexfüggő, nárcisztikus pszichopata, de akkor nekem ez semmit nem jelentett. Igen, - gondoltam akkor – az. És most? – kérdeztem magamtól.
Majd elkezdtem utánajárni, mit is jelen ez, meg akartam érteni őt is és magamat is. Folyton azt kérdeztem magamtól, mit keresek én ebben a kapcsolatban? Tele bűntudattal és fájdalommal, önmarcangolással éltem. Ezzel együtt még évekig benne maradtam ebben a viszonyban, mint a sorstársaim nagy része.
Hogy miért?
Nem akarom megmagyarázni, sem mentegetni magam.
Aki ismeri ezeknek a kapcsolatoknak a dinamikáját, az tudja, milyen nehéz elszakadni, aki pedig nem ismeri, annak hiába is mondanék bármit.
Talán egyszer majd erről is lesz szó.
Azt tudom, hogy én minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy megértsem a saját működésemet, hogy valahogy véget tudjak vetni ennek a toxikus állapotnak, de nem ment.
Egészen addig, amíg egy csúnya levélben szakított velem.
Majd átrepültem a világ másik végére, ahol két hónap sem telt el, amikor egy másik hasonló kapcsolatban találtam magam.
Azzal a különbséggel, hogy míg az előző egy grandiózus cerebrális nárcisztikus pszichopata volt, az új kapcsolat covert (azaz rejtett) szomatikus nárcisztikus pszichopata. Nagyon hamar gyanússá vált, hogy újra egy ilyen tipusú partnert találtam, de mire világossá lett előttem, hogy miben is vagyok újra, már megvolt a traumakötés.
Persze, akkor fogalmam sem volt róla, utólag látom csak, milyen hiszékeny és naív voltam megint. De legfőképpen tudatlan, vagy inkább jóhiszemű.
Egy ilyen típusú kapcsolatra jellemző, hogy már az elején nagyon intenzív, ezért hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez szerelem. Ugyanis a nárcisztikus mindent tudni akar, figyel, kérdez, visszatükröz, ha kell, meg akarja ismerni a gyenge pontjaidat, hogy azután majd alkalomadtán visszaéljen vele.
Majd amikor már azt hiszi, a markában tart, hirtelen elmúlik a rajongása.
………………………………………
Az abúzusnak számtalan formája van, nem kell, hogy valaki fizikai erőszakot alkalmazzon, elegendő, ha egyszerűen csak megvonja azt, amit addig bőkezűen adott. Mondjuk, a szavakat, a mosolyt, a figyelmet vagy a szexet. Vagy hirtelen, a semmiből előkerül valami, amit rosszul tettél, amiért haragszik, dühös lesz és elkezd hibáztatni. És te ott állsz értetlenül, hogy mi volt ez?
Majd ugyanolyan gyorsan elillan a dühe, ahogy megjelent.
Vagy letagad valamit, ami nyilvánvaló, esetleg olyasmivel vádol, amit ő követett el.
De abúzus az is, ha elkezd kritizálni rajtad valamit, amit addig nem, vagy leértékel.
Azután megpróbál izolálni, összeveszíteni a barátaiddal, szüleiddel, esetleg anyagilag is függővé tesz, ha módjában áll.
…………………………………
Sokkal több a nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő, mint azt gondolnánk.
Sokkal több a pszichopata, mint amennyiről tudomásunk van. Mert nem csak az a pszichopata, aki börtönben ül valamilyen erőszakos cselekedetért.
Aki nem ismeri a nárcisztikusokra jellemző jegyeket, akinek nincsen tapasztalata egy ilyen kapcsolatról, aki úgy kerül kapcsolatba egy nárcisztikussal vagy egy nárcisztikus pszichopatával, hogy előtte nem volt semmilyen ismerete erről a személyiségzavarról, az nehezen ismeri fel, hogy miben van.
De még ha olvasott, hallott róla vagy testközelből tapasztalta, hogy milyen egy nárcisztikus pszichopata, még akkor is nehéz belátni, ha egy ilyen emberrel állunk szemben. Főképp, ha borderline vonásokkal rendelkezünk vagy borderline személyiségzavarban szenvedünk.
A nárcizmusnak nagyon sok fajtája van. Lehet invert (fordított), covert (azaz rejtett) és nyílt nárcisztikus. A klasszikus típus a grandiózus, nyílt nárcisztikus, őt valamivel könnyebb felismerni, de a nárcizmuson belül is megkülönböztetünk cerebrális nárcisztikust - ő az, aki az eszével, a tudásával, az elméjével hódít -, ő rendkívül okos, intelligen lehet, tájékozott, mindentudó, minden területen jártas és minden témában otthonosan mozog.
Azután van a szomatikus nárcisztikus, aki a testével, a külsejével, a sármjával, a viselkedésével veszi le az áldozatát a lábáról. Ő is szeret mindentudónak látszani, de hamar kiderül, hogy a tudása felszínes.
Vannak azok a nárcisztikusok, (hölgyek is), akik másokon keresztül érvényesülnek, valaki más erejéből, pénzéből, tudásából szereznek presztizst, elismerést, építenek karriert. Mindannyian ismerünk olyan mindenható titkárnőt, aki vezető mellett kap kiemelt pozíciót.
Vagy hallottunk már olyan hölgyről, aki valamilyen státuszban lévő férfiú dekoratív felesége.
A nárcizmus egy spektrum. A nácizmus egyik végén ott vannak azok, akikben kevés a nárcisztikus vonás, sőt kevés az önbizalma, az önértékelése sincs a helyén, aki aláveti magát mások akaratának, nem képes kiállni magáért. A spektrum másik végén a nagyszájú, gőgös, fennhéjázó, érzéketlen bántalmazót találjuk, akire már a pszichopata jelzőt használják.
Ami minden nárcisztikusra jellemző, az (érzelmi) empátia hiánya, ezért képtelenek az együttérzésre.
Bár szoktak érzelmeket is megjátszani, akár még sírni is, az empátia hiánya egy idő után tettenérhető. A jó megfigyelő észreveszi az erőltetettséget, a felszínességet, a sekélyességet, az érzelemmentességet, a hideg számítást, hiszen a nárcisztikus szerepet játszik.
Nagy divat ma empatának mondani magunkat, ha túlságosan érzékenyek vagyunk, de vigyázat! Aki empatának gondolja magát, talán rejtett nárcisztikus.
Szóval, ha összefutottál életed során egy grandiózus nárcisztikussal, még nem biztos, hogy felismersz egy rejtett nárcisztikust.
És fordítva. Olykor még az erre szakosodott pszichológusnak vagy pszichiáternek is nehézséget okoz egy nárcisztikus pszichopata diagnosztizálása, hiszen rendkívül jó színész és lételeme a hazudozás.
Bárkit meg tud téveszteni, ha valamilyen érdeke fűződik hozzá vagy szeretne megszerezni valamit vagy valakit, akármeddig elmehet.
Bármire képes lehet, akár anyagiakról, akár szexről van szó, ha valami előnye származik egy kapcsolatból vagy egy partneri viszonyból, legyen az karrier, pénz vagy bármi, akár csak annyi, hogy jobb színben tűnjön föl a kiszemeltje előtt, nincs gátlása. Nem ismeri a bűntudatot, nem kér elnézést, ha mégis, nem őszinte, hiszen nincs megbánás benne.
A hideg számítást ezek a ragadozók nagyon jól tudják leplezni.
A legtöbbször olyan áldozatokat szemelnek ki, akik láthatóan valamilyen módon kiszolgáltatottak, akár érzelmileg, akár anyagilag, de az is áldozat lehet, aki valami olyasmivel rendelkezik, ami a nárcisztikus számára vonzó.
Egy kodependens, aki mindig meg akar felelni, aki másokat maga elé helyez, akinek szüksége van mások szeretetére, mert ő magát kevésbé szereti, akinek szüksége van mások elismerésére, mert az önértékelése nincs a helyén, különösen sebezhetővé és kihasználhatóvá válik.
Nekem nagyon hosszú idő kellett ahhoz, hogy felismerjem, megértsem és elfogadjam, hogy kodependens vagyok (borderline vonásokkal).
……………………………
Spirituális utam kezdete 2000-re datálódik.
Akkor ismertem meg a jógát, kezdtem el tanulni pszichológiát, vettem részt különféle csoportos terápiákon, majd jött az intenzív megvilágosodás elvonulás, a tűzjárás, a kineziológia, közben lediplomáztam, majd én is alternatív terapeuta lettem.
Hogy miért fontos ez?
A hosszú évek alatt rengeteg felismerésre tettem szert, sok olyan régi, gyermekkori traumatikus sérülés gyógyításán dolgoztam, amelyek meghatározták felnőtt életemet, a működésemet, feltérképeztem a múltamat és igyekeztem mindezt feldolgozni.
Amikor azt hittem, hogy már rendben vagyok és innentől fogva csupa öröm és boldogság lesz az életem, egyszer csak megismerkedtem valakivel, akiről azt hittem, rokonlelkek vagyunk.
A második házasságból való válásom után, éppen csak hogy elválasztottak, még a felépülésem sem kezdődött el, két hónapja költöztem be az új építésű ingatlanomba, hatalmas hitellel a nyakamon, amikor elveszítettem az állásomat.
Ekkor kaptam egy ragyogó lehetőséget, hogy egy magyarországi hálózatépítő cég zuglói irodájában lássam el az adminisztrátori teendőket.
Itt ismerkedtem meg a szakmában akkor feltörekvő vidéki kisváros építőipari vállalkozójával. Szinte azonnal ostromolni kezdett, ami a romokban lévő önbecsülésemnek nagyon jót tett. Akkor még nem tudtam hogy kivel és mivel is állok szemben, naivan azt gondoltam, végre megtaláltam az igazit.
Szinte berobbant az életembe és olyan elementáris erővel hatott rám, hogy mindent elhittem neki. Miért is kételkedtem volna? Impulzív volt, sziporkázó, humoros, mindent bevetett, hogy meghódítson.
Akkor még nem tudtam, hogy egy grandiózus, szexfüggő, nárcisztikus pszichopata hálójába kerültem.
Nem tudhattam, hogy mindig hazudik, hogy ő csak egy szerepet játszik, nem tudtam, hogy igazából nem kapcsolatot keres, hanem egy nárcisztikus forrást, egy játékszert.
Azután eltűnt. Nem értettem, mi történt, hova tűnt a lelkesedése? Aztán megint megjelent és heves udvarlásba kezdett. Minden magyarázata hihetőnek tűnt, mert hinni akartam. Elhalmozott virággal, ajándékokkal, bókokkal, vacsorázni, kirándulni vitt, tele volt vitalitással, meglepetéssel, sziporkázott és elvarázsolt. Alig vártam az újabb alkalmakat.
Aztán megint eltűnt, valami hihető hazugsággal áltatott, majd félig igaz történetekkel, és ez így ment egy darabig.
Mire eszméltem, addigra már megvolt a traumakötés.
A sok-sok terápia és önismeret nem óvott meg engem ettől a toxikus kapcsolattól. Igaz, akkor még nem hallottam a nárcizmusról.
Igazi kodependensként magamban kerestem a hibát. Mint szellemi úton járó, azt hittem, hogy majd a szeretetem elegendő lesz ahhoz, hogy ezt a férfit megtartsam.
Dolgoztam magamon ezerrel, terápiáztam, mindent elkövettem, hogy jó legyek, azt hittem, nekem kell valamilyennek lennem, hogy valahogy megmentsem ezt a kapcsolatot.
Azt hittem, hogy ha mindent megbocsátok, ha mindent elfogadok, ha alávetem magam az ő elvárásainak, az ő feltételeinek, ha feltétel nélkül szeretem, akkor majd végül velem marad, majd engem választ. Tévedtem. Nem tudtam, hogy ez nem rajtam múlik.
Nem értettem, miért van az, hogy sem elengedni, sem megtartani nem akar.
…………………………………………………………
A kodependencia, azaz a kapcsolatfüggés egy fájdalmas állapot. Nehéz kijönni belőle, legalább olyan nehéz, mint az alkoholistának vagy a drogosnak leszokni.
Már ismertem a szót, de hogy ez mit is jelent pontosan, arról hiába olvastam, nem tudtam, mi ez.
Hogy lesz valakiből kodependens? Nagyon egyszerű. Úgy hogy csecsemőkorban, amikor kialakul a kötődési minta, a mama érzelmileg nincs ott a babának.
Amikor a csecsemőnek szüksége lenne a mamájára, valamilyen szükségletének a kielégítésére, érzelmileg elérhetetlen a számára. Vagy a baba szükségleteit nem úgy és akkor elégíti ki, ahogy és amikor arra a babának szüksége lenne.
A baba megtanulja, hogy ő és a szükségletei kielégítése nem fontos és hogy a mama állapotához kell igazítania az igényeit.
………………………………………………………….
Biztosan megvan az ilyen kapcsolatoknak a maga spirituális vetülete, nem ismeretlen előttem a karma fogalma és megközelíthetjük ezt a kérdést pszichikai, fizikai, anyagi, mentális vagy bármilyen más oldalról, lehet okos tanácsot adni, lehet szavakkal bántani az ilyen kapcsolatban élő nőket, csakhogy tapasztalatom szerint semmilyen okfejtés nem segít a megoldásban.
Mondhat bárki bármit, lehet hibáztatni az áldozatot, lehet bűntudatot kelteni, lehet kigúnyolni, leértékelni, megalázni, elítélni, ez mind nem segít.
Sokszor még a felismerés is kevés. Sőt, azt kell, hogy mondjam, hogy hosszú és fájdalomtól sem mentes az út, amíg egy ilyen függő kapcsolatból kilép valaki és elkezdi a felépülést.
Aki ismeri a nárcisztikus személyiségzavar működését vagy élt már valaha pszichopata közelében, akár munkatársként, akár családtagként, még az sem ismeri fel sokszor, hogy kivel áll szemben. Sőt, még nagyobb az esélye, hogy újra egy ilyen vagy hasonló kapcsolatban találja magát.
Szinte lehetetlen felismerni egy rejtett nárcisztikust vagy egy olyan pszichopatát, aki mondjuk egy sikeres ember maszkját öltötte magára.
……………………………………….
Miért nem lépünk ki egy ilyen kapcsolatból? A függés miatt.
És mert ilyen leveleket írnak:
Legyen világos: elegem van a "rendes" kis nőkből. Mindent elvitt az életemből: az időmet, a pénzemet, az összes érzésemet a sok rendes kis nő.
Hagy ezt abba.
Ne tedd te is ezt.
Ha megéled a magad lényét, akkor éld azt meg ösztönből. Velem lehet.Figyeld meg, hogy az életben a zárt ajtók mögött azok a nők győznek, akik hajlandók veszíteni a dominancia párharcban a szex terén. Akik feladják a mindent, azok megkapnak mindent. Igen, én is, mint minden állat hím, a nőstényemet akarom. Nem beszélgetni akarok vele és nem CSAK kiépíteni szenzációs , fantasztikus párkapcsolatot, ezt már leszarom, - ezt ezerszer megcsináltam már, és most is megvan, - csak egyszerűen és erőteljesen meg akarom kapni a nőt, mert erre való a testünk, a fizikai lényünk. Születni, fejlődni, párzani és ezt addig tenni, amíg csak lehet.
Megkapni egy ilyen nőt, mint amilyen te vagy, a legnagyobb férfi tett a világon. Nagyobb, mint bármilyen harc, vagy hősiesebb, mint egy háborút megnyerni. Csak egy áldozat van: a nő. A DÁMA, aki megadóan fekszik a hörgő férfi alatt. És még elégedett is!!
Nincs nagyobb győzelem a földön, mint egy ilyen nővel ágyba bújni.
Minden hím erre vágyik. És az a nőstény a győztes, aki ezt az érzetet megadja.
De ezt tanulni kell, ez nem megy magától...az ego itt is átveszi a hatalmat: egyenrangúság, én is vagyok olyan, na nehogy már... Pontosan így kasztrálják a férjeiket az öntudatos és okos nők. Így veszítik el a párkapcsolatukat az egyébként kifogástalan ötcsillagos asszonyok. De nekem - és a hozzám hasonló férfiaknak- olyan nő kell, mint te.
Ez nem vita tárgya.
Megrángatott szenvedélyekből, széttépett, ziháló percekből állnak össze azok az emlékek, amikre érdemes emlékezni egyáltalán. És azok mögött olyan szavak és olyan tűzben edzett gondolatok állnak, amiket az ember lánya szinte ki se mer ejteni a száján. De te merd! Beszélj hozzám úgy, hogy erre ugorjak.
Érett nő vagy és tudod, hogy velem hogy kell bánni. Ezt szeretem benned. Ezért nem hagytalak el. Isteni jó nő vagy.
Megint bizonyítottad: ellenállhatatlan vagy, akivel csak egy dolgot szabad tenni: menni kell, ha hív. Nem tehetek ez ellen semmit.
Szeretlek.
Igen, ilyennek akarlak látni és persze így akarlak megkapni. Egy tudatosan odaadó nőt akarok, aki persze nemcsak játssza, hanem éli is ezt az énjét.
Ez és pontosan így kell nekem. Cserébe királynőként bánok veled.
Azt hiszem, jókor jöttél.
Semmit sem jelent nekem a nő, akivel élek, nem tudja megadni, amire igazából vágyom.
Itt fekszik mellettem, bármikor megkaphatom, de nekem te kellesz.
Én akarlak és meg is adom érte, amit te akarsz. Tisztán, egyszerűen, én megkapom, te megkapod. Mindenki nyer.
Erről álmodozom folyamatosan. Úgy akarlak téged, ahogy soha más nőt nem. Nekem te kellesz. Most is.
Csak kerülj a kezem közé. VELED akarok lenni.
Amikor telefonálok, valami rezgés van a hangodban, amitől kész vagyok, reszketni kezd a levegő. Ezt keresem mindig, mert egy beindult férfiállat vagyok, egy ragadozó fajta, akit a fantáziája hajt a párzása felé. Feléd. Ha ilyen vagy. Hatalmadban vagyok. Vörös rúzzsal, ringó csípővel. Persze, hogy beindulok...
LÁTOM és ÉRZEM az egészet és megőrjít a vágy utánad.
Tényleg egy isteni jó nő vagy, hogy ezt el tudtad intézni: ez még soha senkinek se ment.
Imádom, hogy meg mered mutatni ezt az oldaladat, ezt mások nem merik. Pedig hogy vágynak rá, hogy valaki így bánjon velük. Van, aki sose kapja meg.
És amikor a fülembe súgod, hogy ne felejtsem el, hogy igazából téged kerestelek eddig, és hogy mit fogsz tenni velem, ha magunkban leszünk. Igen, nekem ez kell.
Sosem volt még ilyen isteni jó nőm, mint amilyen te vagy.
Te vagy a legjobb nő a világon. Veled leszek nemsokára.
Hiányzol. Függő vagyok. Azon jár az eszem, hogy téged akarlak. Mert te tudsz valamit, amit más nő nem. Tényleg. Isteni jól nézel ki. Én meg veled akarok lenni.
Ezért vagyunk együtt.
És amikor végre együtt leszünk, akkor jusson eszedbe: azért van, mert te végre megadod azt, ami nekem kell.
Itt az idő.
………………………………………
És a kodependencia az, ami benne tart valakit egy ilyen kapcsolatban, hiszen ott a megfelelési kényszer, ott a szégyen (nem vagyok elég jó), ott a félelem és a legtöbbször egy nárcisztikus minden eszközzel azon dolgozik hogy ez a kapcsolat megmaradjon. Hiszen nagyszerű forrásra talált és a legtöbb nárcisztikus szintén kodependens.
Az áldozat hajlamos mindent elhinni, mert hinni akar, hajlamos önmagát becsapni, önmagában kételkedni, a kognitív disszonancia nem engedi a tisztánlátást, muszáj igazolnia magát. Nem lehet rossz ember, hiszen én nem szerethetek rossz embert.
Hiszen az elme azonosítja magát a választásaival.
A nárcisztikus pszichopata szerepet játszik, mégpedig ragyogóan, a legtöbb Oscar- díjas alakítást nyújt, azt hallod, amit hallanod kell, azt kapod, amit szeretnél, egészen addig, amíg biztos nem lesz benne, hogy az övé vagy.
Szinte mindig hazudik, még akkor is, amikor arra semmi szükség. Ha nem hazudik, akkor konfabulál, hiszen az emlékezete töredezett.
Az áldozat nem érti, hogy mi történik vele, nem érti, hogy a másiknak mi a problémája. Miért haragszik, miért tart kommunikációs szünetet, miért tűnik el olykor, miért tagad le dolgokat, eseményeket, történeteket.
Nos, így jártam én is.
És amikor a pszichoterapeuta azt mondta nekem, hogy ez a férfi egy szexfüggő nárcisztikus pszichopata, tudni akartam, hogy mi lehet a kiút ebből, keresni kezdtem a megoldást.
Nekem ez akkor nem volt kielégítő magyarázat arra, hogy miért bánik így velem és én miért hagyom. Ettől még nem született meg bennem az elhatározás hogy én ennek véget vetek, mert akkor még azt gondoltam hogy ő szegény beteg, majd én meggyógyítom, majd miattam megváltozik, majd jobban szeretem, majd jobban akarom és akkor majd talán engem választ.
De nem így lett, leértékelt és eldobott, végleg degradált, végleg ignorált, megszakított velem minden kapcsolatot, mert nem akartam a szeretője lenni, mert nem akartam a fantáziavilágában részt venni.
És akkor úgy döntöttem, hogy elhagyom az országot és a világ másik végén keresem a boldogulást.
………………………
Két hónap múlva, amikor a barátaimmal elmentem egy latin bárba táncolni, elém állt egy fekete fickó, bólintott egyet, majd felkért táncolni. Udvarias, tartózkodó, illemtudó volt. Puha, meleg kezében tartotta az egyik kezemet, a lapockámon tartott másik kezével határozottan, mégis lazán és könnyedén vezetett a táncparketten, azt éreztem, hogy biztonságban vagyok. Az egyik legjobb táncos volt, akivel valaha táncoltam. Amikor legközelebb találkoztunk a bárban, elkérte a telefonszámomat, amit akkor még nem adtam oda.
Nemsokára egy újabb nárcisztikus pszichopata hálójában vergődtem és megkezdődött egy újabb nárcisztikus abúzus.
Persze, ezt csak később vettem észre.
Folytatása következik.
Pehl Ildikó
Konzultációra a pehl.ildiko@gmail.com e-mail címen lehet időpontot egyeztetni.
Ha többet szeretnél tudni a nárcisztikus személyiségzavarról, nézd meg Gyura Barbara youtube csatornáját.
Két éve nem írtam semmit a blogomban. Nem tudtam írni.
Hosszú ideig úgy gondoltam, a körülmények áldozata vagyok. Olyan jó volt a felelősséget másra hárítani.
Aztán eljött az idő, amikor muszáj volt felelősséget vállalni. De még mindig áltattam magam. Nem láttam tisztán.
Mindenféle nehézség adódott az életemben, azt hittem, a dolgok eleve elrendeltettek, vagy hogy nem tudok tenni semmit azért, hogy egy kicsit könnyebb legyen. Próbálkozásaim rendre kudarcot vallottak, legalább is én úgy éreztem.
Azt hittem, egyedül vagyok a világ ellen és nem gondoltam, hogy valahogy én idézem elő ezeket a nehéz helyzeteket.
Mint egy hős katona, igyekeztem megvívni a magam harcait. Küzdöttem a családommal, a főnökeimmel, a munkatársakkal, az aktuális életem párjával, a bankokkal, a bolti eladókkal, a szomszédokkal és még sorolhatnám.
És harcoltam az éppen aktuális férfival. És akkor azt mondta valaki, hogy ez a férfi ahhoz az energiához csatlakozott, ahhoz az állapothoz, amiben éppen voltam.
Ettől a mondattól a helyére került bennem valami. Szóval nem ő az oka annak, hogy ilyen nyomorultnak érzem magam? Milyen felszabadító érzés. Nem miatta vagyok ilyen állapotban, nem ő a felelős azért, mert nincs energiám, hanem eleve ilyen energiátlan, kedvetlen, depresszív, életunt, kiábrándult csalódott és szerencsétlen lénynek éreztem magam, amikor megérkezett az életembe.
Azért tudott megjelenni, mert szánalmasnak gondoltam magam, szégyenletesnek tartottam az életemet, tele adóssággal, szeretői státusszal a hátam mögött, megfutamodva az életemért vállalt felelősség elől.
Olyannyira nem hittem magamban, hogy elmentem egy másik földrészre, és elbújtam az emberek elől, zsidó családoknál cleaning ladyt játszva vezekelni a bűneimért. És belementem egy megalázó kapcsolatba.
És ekkor, 2 év után rájöttem, hogy bántalmazó kapcsolatban éltem. Magammal.
Végre felismertem, hogy akár abba is hagyhatom.
Mert van választásom. Mindig van választás. Választhatom azt, hogy mostantól máshogy tekintek magamra.
Választhatom azt, hogy másképp nézek a jelenlegi helyzetemre, a kapcsolataimra, más szemekkel nézek a világra. Gondolhatom azt, hogy lejárt az ideje a vezeklésnek, választhatok más utat. Játszhatom azt, hogy a takarítás átmeneti állapot, nem cél, hanem eszköz egy másfajta élethez, nem valami szégyenteljes dolog.
Választhatom azt, hogy a szeretői kapcsolatot - amiben megéltem a szenvedést, mert nem akartak vállalni és nem egyetlen partner voltam – lezárom. És hálás vagyok azért, mert ez a viszony ráébresztett arra, hogy mi az, amit nem akarok. Hogy terapeutaként azt tudom mondani a hozzám fordulóknak, tudom, mert én is voltam benne és már nem vagyok.
Abbahagyhatom az önbántást, az önszabotázst, hogy elnyomom önmagam legjobb változatát, hogy nem engedem megnyilvánulni azt, aki valójában vagyok.
Mert minden élmény egy tapasztalat, minden, amit átéltem és megtapasztaltam, egy lépcsőfok a teljesség felé.
Ha reggel felkelek, te jutsz eszembe, rád gondolok akkor is, ha este lefekszem, ha elmegyek otthonról, azon merengek, milyen volt veled esni szerelembe.
Az első csókunk varázslat volt, tényleg, mikor forrón átöleltél, követelőzve. Ha a várost járom, ha a ligetbe megyek, ha moziban ülök, csak rád emlékezem.
Bárhova is megyek, egyszer csak hirtelen bevillan egy mondat, vagy ahogy rám nevetsz. Akármerre járok, falun, s városszerte, minden egyes helyről van egy szép emlékem.
Séta közben megálltunk, magadhoz húztál, szemed szemembe fúrtad, csak néztél rám. Ahogy fogtuk egymást, karodban elvesztem, ahogy felszállsz a vonatra, én meg integetek.
Vagy átkaroltál engem és csak úgy ballagtunk, tűzön jártunk, vagy nyári estén a Dunán hajóztunk. A konyhában állok, és azon merengek, milyen mohón vártad, hogy végre szerethess.
Régi, szép emlékek, szavak, üzenetek, itt élnek még bennem, erről nem tehetek. Szeretlek mindig, míg élek, emlékszem, Nem bánok semmit, sohasem feledlek.
Sohasem feledem, hogyan bűvölt szemed, A kezeid, a szád és a szerelmedet. Kimondatlan szavak égnek a nyelvemen, elmondanám neked, de már nem tehetem.
„Egy ideje nem beszélsz velem, és én csak várok, hogy végre elmondhassam neked, milyen szörnyű érzés, hogy úgy váltunk el. Nem tudom leírni, mennyire fáj, hogy soha többé nem akarsz látni. De már túl vagyok a nehezén. Iszonyú volt hallgatni téged, de most már tudom, hogy neked is fájt, ezért nem haragszom rád.
Csak szomorú vagyok. Miközben tudom, hogy nem is lehetett volna másképp. Mindvégig tudtam, de ostobán reméltem, hogy talán egyszer majd… de már nem várlak.
Eszembe jutott egy régi emlékem, amikor kicsi lányként aput vártuk.
Mindig csak vártunk. Vártuk, hogy apu végre hazaérjen. Sokat dolgozott, igen, fáradt volt, mindig fáradt. Későn jött haza, szinte minden nap.
Eszembe jut egy emlék. Hideg téli este van, esik a hó. Kihűlt a lakás, megint elfogyott az olaj, anyám húzza a szánkót, de nem én ülök rajta, hanem az olajos kanna, amivel a tüzelőt visszük haza a a TÜZÉP-telepről.
Most egy másik emlék villan be. Anyám két vödörben hordja a kútról a vizet. Sosem panaszkodik, teszi a dolgát. Csendben főzi a tojáslevest, a krumplifőzeléket, vagy bundás kenyeret süt.
Aztán megint egy téli emlék. Anyám a hideg udvaron teregeti a ruhákat, olyan hideg van, hogy megfagynak a kötélen, úgy szedi le, fagyottan.
Apám sehol, várjuk, hogy hazaérkezzen.
Megint egy másik kép kúszik be. Már nagyobbacska lányként apu elvisz magával. Hétvégi focimeccsre megyünk, kapok egy adag szotyit az utcai árustól, egy pohár málnát a BÜFÉ-ben, sosem tudom meg, mi az a les. Meccs után megyünk a kocsmába.
Most már tudom, esténként miért vártuk őt hiába, miért volt olyan fáradt mindig. Tudom már, miért volt a sok vita, a veszekedések, miért nem jutott több édesség vagy miért volt kiporciózva a gyümölcs.
És nem emlékszem rá, mikor jelent meg a szeretet mellett a szégyen, a megvetés, a kirekesztettség érzése. Nem az enyém volt, de valahogy mégis az enyém lett. Mintha nem lett volna más, csak a hiány.
Emlékszem az érzésre, hogy valahogy nem vagyok jó helyen, tehetetlen vagyok, nekem kellene valamit tennem, de nem tudok, mert kicsi vagyok.
Azután felnőtt lettem és találkoztam veled.
Olyan igazi nagy egymásra találás volt. Nem vártunk egymástól semmit és mégis olyan sok minden történt. És én egyszer csak többet akartam, te pedig…ahogy én nyitottam a szívem, te úgy zártad be a tiédet. Menekültél.
Azt hittem, az én hibám, és elindultam befelé, hogy megkeressem a múlt árnyait, a hét lakattal lezárt titkokat, feltúrtam minden nehéz, fájdalmas emléket, újraéltem minden érzést, megnéztem a múltam minden egyes darabját és rájöttem, nem velem van a baj.
Soha többé nem fogom elhinni, hogy nem vagyok szerethető, hogy nem érdemlem meg, soha nem hiszem el, hogy rossz vagyok, vagy undorító, elhagyható, félelmetes, legyőzhető, legyűrendő, elűzendő vagyok.
A pokolba minden tévedéssel!
Már tudom, hogy az az utálni való szörnyeteg, akinek te látsz engem, nem én vagyok.
Megértettem, hogy csak szerelem van, szeretem azt a valakit, akivé lettem, szeretem az utat, amit bejártam, szeretem, hogy a szomorúság helyét felváltja az öröm és hála, hogy veled, általad és rajtad keresztül annyi mindent megtapasztaltam...
Szerettem volna beszélni veled, de ennek nem sok esélyét látom.
Csak remélni tudom, hogy egyszer majd te is megjárod a saját poklodból kivezető utat.
„A kommunikációd csak annyira tud jó lenni, amennyire érted az embereket, akikkel kommunikálsz.”
Dr. Tony Alessandra
Amikor azt halljuk, hogy kommunikáció, akkor általában a beszédre gondolunk.
Pedig az óvatos becslések szerint kb. 3-10 % közé tehető a kommunikációnk verbális része. A többi nonverbális kommunikáció.
Tulajdonképpen mindennel kommunikálunk. A hangszín, hanglejtés, gesztusok, mimika, szemmozgás mind-mind „beszélnek”. Ugyanígy kommunikálunk az öltözködésünkkel, a viselkedésünkkel, sőt az önkifejezés eszköze a zene, a festészet, a szobrászat és még sorolhatnám, mi minden.
De maradjunk a beszédnél.
Mindig közölsz valamit. Azzal, ahogy gesztikulálsz, amit mondasz, ahogy mondod, ahogy megnyilvánulsz, ahogy öltözködsz, mindezzel kifejezel valamit. Még akkor is, amikor éppen nem beszélsz. Ha megszakítod valakivel a kommunikációt, azzal is közölsz valamit.
A beszéd egy híd két fél között. De amíg az információ eljut az egyik féltől a másikhoz, sokszor sérül. Azért, mert a kommunikációt fogadó fél előtt láthatatlan szűrők, filterek vannak - az előzetes tapasztalatai, a gondolatai mind-mind „színezik” a hallottakat -. Vagy azért, mert bár lehet, hogy mindketten ugyanazon a nyelven beszélnek, nem ugyanazt jelentik a szavak a két félnek.
Akár a családban, akár az üzleti életben, akár valamely vezetői kapcsolatról van szó, fontos a megfelelő kommunikáció. Azt gondoljuk, beszélni mindenki tud, de gondoljunk csak bele, hányszor történt meg, hogy nem azt értette a velünk szemközt ülő, amit közölni akartunk vele? Vagy fordítva.
Mit tehetünk azért, hogy a fogadó fél pontosan azt az üzenetet vegye, amit mi szeretnénk hozzá eljuttatni? Hogyan tudjuk elkerülni, hogy félreérthetőek legyünk? Meg kell ismernünk egymást. Ehhez pedig őszinte, nyílt kommunikációra van szükség. Ez azonban mára már egyre ritkább.
Más kommunikációs stratégiát alkalmazunk akkor, ha a család vagy a barátaink körében vagyunk. Ilyenkor „egy nyelvet beszélünk”, és más a stratégiánk a munkahelyen.
Az „én mondom meg, hogy mi legyen” típusú hozzáállás hosszú távon sehol sem tud jól működni, különösképpen nem akkor, ha valamilyen szervezeti hierarchiában alkalmazzák.
Azért, mert a többi résztvevőt kizárja a döntéshozatalból, aminek az lesz a következménye, hogy értéktelennek érzik majd magukat.
És ezt ki szereti érezni?
Lássuk, mi lehet az a néhány ismérv, amitől nem működnek a kommunikációs útvonalakat?
Az érdektelenség.
Nem egyértelműek a kommunikációs útvonalak.
A nyitottság hiánya.
Nincs face to face, avagy a rendszeres találkozás hiánya.
Bizalmatlanság.
Információhiány, nem vagyunk képben.
Amit nem akarsz meghallani, azt nem hallod meg. A látásmódváltás hiánya.
Türelmetlenség a másik fél kommunikációja alatt.
Nem értés.
Jó, ha tudatosítjuk ezeket, ha szeretnénk együttműködni másokkal.
És mit tegyél, ha szeretnél meggyőzni valakit? Milyen a jó kommunikáció? Mire érdemes figyelni?
Mindenki az előzetes tapasztalatai alapján kommunikál.Hallgasd meg a partneredet, hogy biztosan azt értsd, amit közölni akar veled. A megértés elfogadást is jelent, ami nem egyenlő az egyetértéssel. De a hajlandóság egy pozitív állapot, még akkor is, ha a vélemények különbözőek.
Kapcsolatfüggés. Amikor mások elvárásainak akarsz megfelelni, akkor úgy jársz, mint a La Fontaine mesehősök, A molnár, a fia, meg a szamár c. mesében. Jó, ha van saját belső értékrended, amihez igazodni tudsz.
Mérd fel helyesen a konfliktust! Ha szükséges, tarts egy kis szünetet, vagy távolságot (az érzelmek kizárása hozzásegít a racionális gondolkodáshoz). Ha nincsenek érveid, vagy kevés az információd, nem tudod képviselni az érdekeidet. Kerüld az agresszivitást!
Kérj időt, ha nem fontos, hogy azonnal dönts! Tudod, az idő sok mindent megold.
Értő figyelem. Ne a saját gondolataidra figyelj, hanem a másik mondanivalójára. Ha visszajelzést adsz, azzal a tudtára adod, hogy fontos neked a véleménye.
Hosszú távú együttműködésre készülsz? Értékeld így a helyzetet.
Asszertív kommunikáció. Olyan kommunikáció, amellyel úgy képviseled az érdekeidet, hogy az a másik fél érdekeit nem sérti. A megoldás minden érintett számára kielégítő.
Figyelj a nonverbális üzenetekre! Tudod, már írtam, hogy minden rólad szól.
Ha dühös vagy, ne folytasd a kommunikációt. Nem vezet sehova.
Figyelj a szavak mögötti tartalmakra.
Mondj köszönetet.
Végezetül F. Scott Fitzgerald szavait ajánlom figyelmedbe: Az első osztályú elme igazi tesztje, hogy vajon együtt tud-e dolgozni két egymásnak ellentmondó gondolattal egy időben, mindkettőt elfogadva és értékelve.
Nem baj, ha az új élet kapujában elfog a mérhetetlen szorongás.
Hiába tudod, hogy ami vár rád, az sokkal jobb és több, mégsem mered meglépni azt az utolsó lépést.
Lehet az egy új munkahely, egy új kapcsolat vagy egy másik ország.
Nem mersz bízni. Miben is? Magadban? Vagy az életben? Abban, hogy minden úgy alakul majd, ahogy számodra a lehető legjobb.
Félsz elhinni, hogy ez most más lesz, jobb lesz, mint ami eddig volt. Hiszen mitől lenne jobb, mint az eddigi tapasztalataid?
Inkább bebújnál az ágyba, magadra húznád a takarót és soha többé nem bújnál elő onnan.
Azt hiszed, tudod, merre mész, mit akarsz, hova szeretnél eljutni, de tudd, hogy a tudatalattid jobban tudja, merre mész. Csak nem mered meglépni, mert félsz, lázadsz. Először a jelen sorsod ellen, aztán mennél a sorsoddal szemben, mert kielégítőbb harcolni, ellenállni, mint megadni magad.
Mert nem tudod, hogy minek is adod meg magad. Hiszen, ha új, még nem ismerős, még nincs meg az a kellemesen langyos, unalmas, komfortos érzés.
A félelem beszűkít, nem látsz tisztán, az elméd riogat, mit tudod te, mi vár rád?
Aztán lassan dereng a fény, az elveszített hitedet újra kell építeni, ilyenkor azt sem tudod, hol van, újra meg kell találni. Hinned kell magadban, abban, hogy egy új formában állsz ki a világ elé, de előbb-utóbb fel kell vállalni, hogy ez van, az újrakezdés nem szégyen, a pillanatnyi visszalépés nem kudarc, hanem erőgyűjtés.
Mindez mégis szorongást okoz, mintha megrekedt volna egy érzés, ami nem tágít egészen addig, amíg annyi bátorságot nem gyűjtöttél, hogy megtedd azt a bizonyos utolsó lépést, amikor már nincs visszaút.
De addig, amíg ezt meg nem teszed, egy jól ismert állomáson vesztegelsz, azt érezve, hogy így nem mehetsz tovább. Miért van az, hogy pont most félsz, amikor lépni kéne? Nem találod az erődet? Hol a fenében van most?
Aztán rájössz, hogy tulajdonképpen nem neked kell megcsinálni. Ha ott van az elszánás, csak az első lépést kell megtenni, azután valami visz tovább. Pont, mint a tűzjárásnál.
Már nem félsz, hiszen azért jöttél, hogy megtapasztald ezt a világot. Ettől színes ez a gyönyörű lét. Különben, ha semmi sem változna, minden szürke és unalmas lenne.
Nemrég beszélgettem egy nagyon kedves ismerősömmel. Nagyon tanulságos beszélgetés volt. Arról volt szó, hogy nem értettem, hogyan képes egy anya lemondani a gyermekéről, hogyan képes „boldog” életet élni úgy, hogy tudja, a gyermekét valaki más neveli?
Számomra elképzelhetetlen volt, akármilyen nehéz helyzetben is voltam, hogy valaki más nevelje a gyermekeimet, hogy ne én ápoljam őket, ha betegek – kivétel ez alól, amikor az apjuk vigyázott rájuk, vagy a nagymamájuk -, hogy ne legyek ott, amikor valami bántja őket, hogy másnak mondják el, ha gondjaik vannak, hogy ne én gondoskodjak róluk, hogy ne legyek ott a mindennapjaikban.
És akkor elmondta, hogy ő hogyan élte túl ezt. Úgy, hogy nem érzett. És ezt egészen addig nem tudta, amíg egyszer egy megvilágosodás intenzív elvonuláson rá nem jött arra, hogy nem érez. Mert ha érezne, az annyira fájna, hogy inkább nem érzett.
És akkor megértettem: Van, amit úgy lehet, kibírni, hogyha hibernálod a szíved.
Én is ezt tettem sokáig, csak más okból kifolyólag. És igen fájó volt, amikor elkezdtem őszinte lenni magamhoz, beláttam a hibáimat, a tévedéseimet, és elkezdtem kijavítani, változni. Minden terápiával töltött idő, bármilyen nehéz is volt, minden újabb kör, minden újabb nekifutás áldás volt az életemen.
De miért tesszük ezt? Te tudod, hogy miért jegeled a szíved?
Mert akkor nem érzed, hogy fáj. Csakhogy ezzel azt kockáztatod, hogy nem csak a fájdalmat nem érzed, hanem az örömöt sem.
Persze, bármit képes vagy eljátszani, viccelődhetsz, lehetsz bájos, jó fej, élhetsz látszólagos „boldog” párkapcsolatban, készíthetsz mosolygós képeket, miközben sejtelmed sincs róla, hogy az egész csak színház. Mert nem tudod, hogy mit csinálsz. Öntudatlanul teszed.
De amikor egyszer majd rájössz, akkor már nem csinálhatod vissza. Nem mondhatod, hogy köszi, én ezt nem akarom tudni, hanem változtatnod kell, mert már a tudatában vagy annak, hogy mit teszel magaddal. Ez egy belső kényszer. Annak a kényszere, hogy jól csináld.
Ez az az ok, amiért sokan nem járnak terápiára, amiért a könnyebb utakat választják, amiért visszafordulnak az úton, nem mennek végig rajta. Mert az ébredés folyamata fájhat, és amikor elkezdesz érezni, úgy igazán, az is fájhat.
Mert egészen addig a pillanatig nem tudod, hogy valójában érzéketlen vagy önmagad iránt. Mert így nem érzel bűntudatot, ahogy a felelősséget sem érzed. Sem azt, hogy nincs önbizalmad, nem tudod, mit jelent a szó, hogy tartás, önbecsülés. Nem tudod, nem veszed észre, hogy az egész mesterkélt.
Érző szív nélkül pedig sivár az élet, bármit is próbálsz eljátszani.
Legyél együtt érző magaddal és engedd, hogy felolvadjon a jég.
Először is azt akarom, hogy tudd, szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy.
Fontos és értékes vagy. Mindegy, hogy mit mondanak mások, mindegy, hogy most mit hiszel magadról, mindegy, hogy mondja-e neked valaki, vagy nem, ezt tudnod kell magadról.
Ne félj az élettől!
Ne félj érezni!
Ne félj beszélni!
Ne félj énekelni!
Ne félj megmutatni magad! Amikor majd nagylány leszel, ünnepeld meg, hogy nővé értél.
Örülj, mert ez azt jelenti, hogy anya lehetsz. Az anyaság az élet egyik legcsodálatosabb ajándéka. De addig még tartogat neked az élet néhány meglepetést.
Ne bánd, hogy ha egy fiú nem akar észrevenni.
Ne szégyelld, ha nő a melled. Legyél rá büszke, hogy nő vagy!
Ne akarj sietni semmivel. Se az első csókkal, se a szexszel. Hidd el, érdemes várnod. Különben is. Inkább tanulj!
Készülj fel rá, hogy anya el fog sétálni majd egy szép napon. Nem arról van szó, hogy nem szeret téged, csak nem akar apával lenni. Ő akkor majd azt fogja tenni, amire képes. Ne haragudj rá, hiszen te is tudod, hogy nem tehet mást.
Egyszer majd megérted, hogy apa is azért olyan, amilyen, mert nem tud más lenni. Nem képes kimutatni a szeretetét. Nem tehetsz mást, mint hogy elfogadod, hogy ő ilyen, s te a gyermeke vagy.
Ha már ebbe a családba születtél, meg kell ismerned az ő életüket. Ha megismered az élettörténetüket, meg fogod tudni érteni őket.
Azt akarom, hogy tudd, nem kell férjhez menned olyan korán. Van más választásod. Mindig van. Sose felejtsd el, hogy mindig van választásod. Még akkor is, amikor úgy érzed, hogy nincs.
Eljön majd az idő, amikor a kezedbe kell venned az életed irányítását.
Ne félj a felelősségtől!
Ne félj újrakezdeni!
Ne félj a saját lábadra állni!
Ne félj az önállóságtól!
Lehet, hogy néha rosszul döntesz majd, követsz el hibákat. Az is lehet, hogy olykor úgy érzed, nagyon nehéz, de tudd, hogy erős vagy, sokkal erősebb, mint azt most gondolod magadról.
És tudd, hogy van, amit nem tudsz kihagyni. Van olyan tévedés, amit el kell követned, de te akkor is szeresd magad.
Szeresd magad, ha úgy érzed, rossz anya vagy.
Szeresd magad, ha megcsalnak, vagy ha te csalsz.
Szeresd magad, ha elhagynak.
Szeresd magad, ha nem mersz megtenni valamit.
Szeresd magad, ha nem tudsz elengedni. Szeresd magad, ha ezért haragszol magadra.
Szeresd magad a hibáidért.
Szeresd magad akkor is, ha megbántasz másokat.
Szeresd magad, ha hülyeségeket csinálsz.
Szeresd magad, ha rosszat teszel, ha türelmetlen vagy, ha kiabálsz, ha veszekszel, ha összetörnek, ha utálnak, ha úgy érzed, nem érdemled meg a szeretetet, te akkor is szeresd magad.
Aki teremt, nem követheti a jól kitaposott ösvényt. Fel kell kutatnia a saját útját, magának kell keresgélnie az élet dzsungelében. Egyedül kell mennie.
Osho
Mindenki azt mondja, ad neked valamit, amivel majd hűha milyen magabiztos leszel.
Lesz megfelelő szaktudásod, tanácsadó lehetsz, emberekkel foglalkozhatsz, csak menj el erre vagy arra a tanfolyamra. Majd olyan tanácsadó leszel, aki képes lesz másokat motiválni. A hozzád fordulókat hiper-szuperül tudod segíteni. Lesznek saját tapasztalataid, sikereid, lesz pénzed, bőségben élsz majd, egészséges leszel, lesz párkapcsolatod, vagy ha van, akkor csodálatos lesz. Csak menj el ilyen-olyan képzésre, és majd megkapod a tutit. Majd meglátod. Elsajátítod, amire szükséged van ahhoz, hogy eredményes legyél. Megfelelő módon fogod tudni használni mindazt, amit ott megtanulsz. A szellemi tanítások esszenciáját kapod. A mindennapi életben tudod alkalmazni az ott tanultakat, az élet bármely területén hasznos lesz számodra. Visszakapod a kreativitásodat, meggyógyítod magad, csak végezd el a tanfolyamot. Megvalósíthatod a vágyaidat, örömteli lesz az életed, mély önismeretre tehetsz szert. Azt mondják, menj el egy rendezvényre, egy tanfolyamra és megkapod a gyakorlati útmutatót, megmondják neked, miként kell fejlődnöd. Most megtudod, hogyan csináld, hogy már holnap boldogabb legyél. Csak egy technika és azonnal felébred a benned szunnyadó, eddig rejtőzködött titkos teremtő erőd. Majd ő feltölt téged bátorsággal, a lelkedet és a szellemedet is. Majd ő felébreszt téged, megmutatja az utat neked, támogat, lelkesít, erőt ad. Majd ő megmondja neked, hogyan tudod beépíteni magadba a magabiztosságot, hogyan legyél lendületes. A tudás, amit kapsz, csökkenti a kockázatok számát, a félelem mennyiségét. Az információtól, amit kapsz, tisztán fogsz látni, tisztán fogod látni a jövőt. Majd ő energiával tölt fel téged. Egy évre előre. Majd ő ad neked információt, energiát, amitől örömteli és vidám leszel. Mit kapsz még? Biztonságot és azt, hogy jól érzed magad. Mindenképpen. Csak nyílj meg, legyél érzékeny és befogadó. Majd ő létrehoz egy biztonságos energetikai teret, ahol te elengedheted magad és biztonságban leszel. Mert az ő szeme előtt a közös cél lebeg: hogy tanulj, fejlődj és kiteljesedj. Ő személyes felelősséget érez aziránt, hogy te jól érezd magad. Így leszel képes lerombolni azokat a gátakat, amelyek meggátolnának abban, hogy közel engedd őt magadhoz. Mert olyan látványosan tudsz megerősödni akkor és ott, hogy könnyedén fogsz szembenézni az élet viharaival, kihívásaival, nehézségeivel. Mintha bárki adhatna neked bármit. Mintha bárki segíthetne bárkinek. Micsoda tévedés! Tulajdonképpen nincs szükséged semmire, mert már most is minden a rendelkezésedre áll. Nehéz ezt elhinni, ugye? Milyen dühítő tud lenni, amikor valaki azt mondja, már készen állsz, de te meg azt érzed, hogy nem. Nos, a helyzet az, hogy senki sem tud neked olyasmit adni, amivel nem rendelkezik. De még ha rendelkezik is valamivel, az az övé. Azt nem adhatja neked. Tanácsokat, technikákat tanulhatsz, de hosszú távon semmit nem érnek. Lehet, hogy adnak némi megelégedettséget, de a valódit nem. Ugyanis addig, amíg fel nem térképezed a téged akadályozó belső tényezőket, sehova sem jutsz el. Vagy eljutsz valameddig, és azt fogod érezni, hogy nem elég, vagy hiányzik valamit. Csak erőlködsz, eredménye meg nem lesz. Olyan nem, ami belső megelégedést adna. Kiakadsz. Elbátortalanodsz. Elkedvetlenedsz, újra nekirugaszkodsz, egészen addig, amíg fel nem adod, mert azt hiszed, neked nem megy. Vagy próbálkozol vég nélkül, de azt veszed észre, bármit teszel, nem éred el, amit igazán szeretnél. Nem tudod, hogy nem feltétlenül azon múlik, mit sajátítottál el. El akarod kerülni, hogy magadba nézz és megkeresd az önkorlátozó akadályaidat. Nem akarsz befelé figyelni, mert félsz attól, amit ott találnál. Inkább nyomod, erőlteted még tovább a különböző technikákat. Önfejlesztés, ismeretszerzés, kívülről szerzett tudás. Nem tudod, hogy a személyiségedet építed. Önmagadról nincs valódi képed. Sem arról, ami valódi akadály. Hajszolsz valamit, de sosem érheted el, mert valami mindig megakadályozza. És nem tudod, hogy mi. Indulj el befelé. Ott megtalálod, amire szükséged van.
Sokáig azt hittem, számomra elérhetetlen álom marad Amerika.
Azután úgy hozta az élet, hogy végre kiszabadulhattam megszokott kőbányai életemből. Három hónapot töltöttem külföldön, de ez a három hónap alapjaiban változtatta meg az életről addig alkotott elképzelésemet. Egészen másra számítottam, mint amiben részem volt, de ez a néhány hónap lehetővé tette, hogy megtapasztaljam, mi a különbség aközött, amit egy könyv hasábjain lehet olvasni és a valóság között.
Most már elmondhatom, hogy óriási. Egy íróasztal mögött ülve nehéz írni a valóságról, mint ahogy lehetetlen hitelesen megírni egy útikönyvet valakinek, aki a szobáját sem hagyta el soha.
Unalomig ismételhetjük a közhelyeket, ameddig nem válik saját tapasztalatunkká, addig ezek nekünk nem igazak.
S hogy miért fontos ez? Azért, mert az elmúlt három hónapban olyan érdekes tapasztalatokkal gazdagodtam, amelyekről már sokszor olvastam.
Tanultam a toleranciáról, az alázatról, a barátságról, a rasszizmusról, az önzetlenségről, most azonban közvetlen tapasztalatokat szereztem.
Például amikor egy alapítványi iskola (ahová egyébként angolt tanulni jártam) egyik tanára, Geralyne - aki látta, hogy nem megy az angoltanulás -, órát adott nekem egy közeli könyvtárban, úgy, hogy nem kért érte semmit.
Vagy ott volt Babu, a romániai magyar nő, aki elkísért a montreáli buszpályaudvarra, hogy segítsen jegyet venni, pénzt váltani, majd pénzt adott, hogy legyen nálam elég. És még egy sálat is kaptam tőle ajándékba.
Vagy amikor a Montreálból New Yorkba tartó buszon egy franciául és angolul is jól beszélő színes bőrű doktornő segített megérteni, mit mond a buszvezető, mindezt mosolyogva, önzetlenül.
Sorolhatnám még hosszan, hogy hány ilyen vagy hasonló élményben volt részem, mindegyik találkozásra hálás szívvel emlékszem.
Most már tudom, hogy mindig támogatva vagyok. Hogy azt a támogatást honnan és mikor kapom, az mindegy. A lényeg, hogy észreveszem és hálás szívvel fogadom.
Lehet az egy könyvben olvasott néhány mondat, amit „véletlenül” a nehéz pillanatokban olvastam. Lehet egy személy, vagy akár egy tengerparti hosszú séta.
Lehet egy gyermek mosolya vagy egy buszvezető, aki észreveszi, hogy az út mellett állok, kinyitja nekem az első ajtót és ellenszolgáltatás nélkül elvisz a következő városig.
A fontos, hogy hajlandó vagyok kérni, s amikor jön, nyitott vagyok rá, és elfogadom. Olykor ki sem kellett mondanom a kérésem, (hiszen a legtöbben nem beszéltek magyarul, én meg nem beszélek angolul, se franciául), egyszerűen csak kaptam a támogatást. S talán a legfontosabb, hogy mindig megmaradt az egyenrangúság.
Most már tudom, hogy bárhol, bármikor, bármilyenek a körülmények, megállom a helyem. Tudom, hogy bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között képes vagyok pénzt keresni, annyit, amennyire szükségem van.
Rá kellett jönnöm továbbá, hogy mit jelent az, hogy magamat mindenhova magammal viszem. Hogy hiába megyek távolra a saját otthonomtól, nem futhatok el a problémák elől, azok utolérnek, vagy képes vagyok megteremteni valami hasonlót. A legjobb, ha szembenézek velük. Nincs más megoldás. Ugyanis nem lehet semmit sem félbehagyni, nem lehet elfordulni valamitől vagy valakitől, aki/ami fontos és rendezésre vár, mert ha benne van az életemben, akkor dolgom van vele, akkor ott és akkor szembe kell néznem vele.
Fontos felismerés volt, hogy mindenhez hozzá lehet szokni. Lehet, hogy először berzenkedik bennem valaki, vagy valami, de egy idő után megszokom az új helyzetet, az új körülményeket. A szervezetem alkalmazkodik, az elmém, az egom megadja magát. És akkor, de csakis akkor, amikor nem állok ellen, akkor tud könnyebb lenni. Ez nem azt jelenti, hogy feladom, csak azt, hogy megadom magam a helyzetnek, a folyamatnak. A test számára a túlélés a lényeg. És az él túl, aki tud alkalmazkodni.
Amikor a legnehezebb, legkilátástalanabb élményben találtam magam, eszembe jutott egy mondat, amit Thaddeus Golastól olvastam: „Semmi ellenállás.” Oké. Akkor semmi ellenállás. És egyszer csak átfordult minden, és akkor azt éreztem, hogy minden rendben van.
Megértettem, hogy mindegy, hogy mi vagy ki van körülöttem, mindegy, hogy milyen helyzetben vagyok, milyen élményeket élek át, én az vagyok, aki vagyok. Nem számítanak a körülmények, nem számít, hogy mit teszek, mondok, mi történik, csak az, hogy én közben mit érzek, hogyan megyek át rajta és hogyan jövök ki belőle.
Ráébredtem, hogy a tapasztalatoknak nincs vége, nincs határa. Sem a kellemes, sem a nehéz tapasztalatoknak. Amikor azt hittem, hogy ennél már nem lehet rosszabb, jött egy még nehezebb. (Mint amikor korábban, amikor átéltem a megvilágosodást, azt hittem, nincs tovább és rá kellett jönnöm, hogy de, van még tovább, egy másik szinten. Addig ismétlődik a fent és lent, mindig nagyobb amplitúdóval, azután egyre kisebb kilengéssel, mindig egyre feljebb emelkedve a tudatszintek skáláján, amíg egyszer csak beáll valamilyen módon középre, megtalálva az egyensúlyt.) És akkor érkezett egy ötlet. Tanultam egy NLP-s (Neurolingvisztikus programozás) technikát. Elkezdtem mantrázni azokat a dalokat, amiket akkor énekeltem, amikor csúcsélményeket éltem át. És ezek visszavittek azokhoz az állapotokhoz. Ilyenkor a tudatomban megjelent az élményből megmaradt érzés, a tapasztalat arról, hogy ki vagyok én.
És akkor, amikor ez megtörtént, már egészen más lett minden. Amikor elkezdtem elfogadni azt, ami van, elkezdtem más szemmel nézni arra, ami ott volt körülöttem, valahogy minden könnyebb és egyszerűbb lett.
S hogy mi változott? Én. A látásmódom és a hozzáállásom.
Pehl Ildikó
Ez a cikk a Zafir Magazin 2016. őszi számában is olvasható.
Talán nem újdonság, hogy a gondolatainkkal minden nap, minden pillanatban teremtünk. Mint ahogy minden nap minden pillanatában választunk. Azt, hogy miről hogyan gondolkodunk.
Azt mondják, a gondolataink határoznak meg minket. Bizonyos értelemben ez igaz is. Ahogy gondolkodunk, olyan a világunk, ahogy gondolunk magunkra, olyanok vagyunk, és ahogy a körülményeinkre gondolunk, azok olyanok lesznek.
„Létezik egy végtelen potenciájú, határtalan birodalom: maga a tudat, amelyen belül hihetetlenül nagy EREJŰ mező szervezi az emberi viselkedést az „emberlétre” jellemző formákká. … Az agy pedig egyfajta vevőkészülékként fogja az elme energiamintázatait, a tudat gondolat formájában való kifejeződéseit. Csupán az ego hiúsága miatt tartjuk gondolatainkat sajátunknak.”
Dr. David R. Hawkins
Ha valamit másképp szeretnénk az életünkben, ahhoz egy szándékra van szükség, a szándékból születő motivációra. Szükség van hozzá lelkesedésre, kitartásra és hitre. Először is magunkban kell hinnünk és abban, hogy a szándékunk jó.
Mitől függ, hogyan gondolkodunk? Attól, hogy mit tapasztaltunk.
Azt már tudjuk, hogy a szülői hatások, a környezet, a tanulás nagyban befolyásolják a gondolkodásmódunkat. Mire felnövünk, készen lesz az összes hitrendszer és az ezekre épülő meggyőződéseink. Ezekből nagyon nehezen engedünk, mert rengeteg energiát fektettünk bele, hogy ezek kialakuljanak és az életünkben lejátszódó események minden meggyőződésünket és hitrendszerünket alátámasztják majd. Igen sokszor még akkor is ragaszkodunk ezekhez, ha nem életet építőek, hanem romboló mintákat hordoznak. Sokszor erőltetnénk a régit, még akkor is, mikor tudjuk, hogy már lejárt az ideje. És sokszor gondoljuk azt, hogy nem tudunk változtatni, vagy nem rajtunk múlik, és ilyenkor bizony lemondunk magunkról, az életünkről és egy kicsit feladjuk. Pedig az, hogy hogyan nézek a világra, rajtam múlik.
Én azt mondom, hogy minden változik, miért ne változhatna a gondolkodásmódunk is?
Dr. David R. Hawkins (az Erő kontra erő c. könyv szerzője) szerint a látásmód megváltoztatása olyan változásokat indíthat el, amelyek akár a testünkben megjelenő betegségeket is meggyógyíthatják.
Mi kell hozzá?
Például az, hogy másképp gondoljunk magunkra, az életünkre, másokra, a környezetünkre és az életre. Néha bizony nehéz. Az agyunk képeket tárol, a képekhez az érzékszerveinken keresztül tapasztalt emlékek és érzelmek kapcsolódnak. Energiát fektettünk bele és mi ragaszkodunk ezekhez. Nem szívesen cseréljük ki őket, mert amikor valamilyen meggyőződésünket alakítjuk át, akkor nagy energia befektetésre van szükség, ez komoly munka és olykor azt érezhetjük, hogy veszítünk.
És mi nem szeretünk veszíteni. A szokásos gondolkodásmód azonban egyfajta automatizmust jelent. Ami rögzült, az nem tud változni. A tudattalanban rögzült gondolatminták, hitrendszerek, meggyőződések gátolják meg azt, hogy elinduljon valamilyen változás, ami által gyógyulhatnánk, sokkal inkább boldogulhatnánk az élet valamely területén, a kapcsolatainkban vagy a munkánkban.
A korai gyermekévekben kialakult hiteket, meggyőződéseket nehéz átalakítani. Sokszor nem is tudjuk, hogy vannak ilyenek - akár önmagunkkal kapcsolatban-, mert annyira triviálisak, és nem kérdőjelezzük meg, nem nézzük meg, van-e valami valóságalapja?
Amikor vállaljuk annak a felelősségét, hogy én bizony változtatni akarok, akkor először befelé kell figyelnünk, önmagunkra és ez nem mindig olyan könnyű. Meg kell vizsgálnunk ezeket a hitrendszereket, meggyőződéseket, mert önmagunk megfigyelése nélkül nehezen történik valódi, tartós változás, fejlődés, növekedés az életünkben.
Ahhoz, hogy az életünk eseményei az általunk elképzelt módon haladjanak, az kell, hogy rendet tegyünk a fejünkben. Először megnézzük, hogyan működünk, mi az, ami mozgat minket, megfigyeljük, hogy milyen hiedelmek tartanak fogva, milyen elképzelések vannak a fejünkben, aztán jöhet a rendbetétel.
Tudatosítjuk, hogy mi az, ami nem működik, mi az, amit meg kell gyógyítani, amit át kell értékelni és új tartalommal töltjük meg a fejünket. Lehet, hogy valamit el kell engedni, vagy át kell alakítani, a szokásainkban, az életvitelünkben, ami nem szolgál minket, egyszóval rendet teszünk a gondolkodásunkban.
A szokásos gondolkodásmódot alakítjuk át, látásmódot váltunk. Ha ezt megtesszük, akkor már nem a múlt határoz meg minket, hanem az, ahogyan a jelenben élünk, mert új nézőpontból új felismerések születnek, ilyenkor új szemekkel nézünk magunkra, az életünkre, a világra.
Nem a múlt szemüvegén át, hanem a pillanatnyi valóságnak megfelelően. Innentől akár már teremthetünk magunknak egy nekünk jobban megfelelő jövőt.
Nagyjából két hónappal ezelőtt hoztam egy döntést.
Úgy döntöttem, elég volt.
Elég volt ebből az életből. Elég volt a tartozásokból. Elég a követelésekből. Nem akarok továbbra is nyomorultat játszani. Nem akarok ebben a lakásban maradni. Nem akarok itt dolgozni. Nem akarok ebben az életben, ebben a lakásban, ebben a szerepben maradni. Nem akarok szerető lenni.
Így hát elkezdtem a nagytakarítást. Lezártam, kimondtam, leírtam, befejeztem, felmondtam, kitakarítottam a lakásomból és az életemből mindent, ami már nem fontos, ami hátráltat, amitől nem tudtam tovább lépni. Minden feleslegest kidobáltam, hogy helyet csináljak az újnak.
És akkor elkezdődött a csoda. Új lehetőségek adódtak, új ajánlatokat kaptam, új helyzetek, új emberek jelentek meg az életemben, új élményekkel gazdagodtam. Magam is megújultam, tisztábban látok, másképp nézek a múltra, és másképp nézek a jövőbe.
Ahogy levágtam magamról az ártó kapcsolatokat, ahogy másképp néztem az addigi nehézségeimre, önmagamra, elkezdett körvonalazódni egy merőben másfajta élet. A hosszú évek alatt rám rakódott súlyfelesleg szépen lassan elkezdett leválni rólam.
Ahogy tisztán láttam magam előtt a választott új utat, egy másfajta életet, úgy kezdett el rendeződni körülöttem minden.
Ahogy megtettem az első lépést új életem felé, úgy kaptam a támogatást mindenhonnan. Mintha egy szőnyeget terítettek volna a lábaim elé, mintha tenyerén hordozna valaki, olyan simán alakult minden.
Olyan magától értetődő lett minden, olyan olajozottan ment minden, mint ahogy a kés halad a puha vajon.
Mintha előre készítettek volna számomra egy utat, amin most haladnom kell, minden arrafelé terel, s míg eddig csak bukdácsoltam, csetlő-botló kisgyermekként estem-keltem, most könnyedén haladok előre az utamon.
Ahogy az egyik lépést teszem a másik után, úgy nyílik a tér előttem, nincsenek akadályok, mindenki félreáll az útból, ahogy a szememről lehullt a hályog, úgy hullnak le a függönyök, feltárva előttem a lehetőségek új dimenzióit.
Míg korábban féltem minden újtól, most azt érzem, nincs mitől tartanom. Nincs bennem kétség, csak izgalom, várakozás, mert tudom, hogy számomra nyitva van minden ajtó.
Azt érzem, minden engem támogat. Érzem az élet támogató szeretetét.
Isten a tenyerén hordoz.
De addig, amíg idáig eljutottam, nagyon hosszú, nehéz és terápiákkal teli utat tettem meg.
Hogy milyen utat jártam be? Nézz körül a honlapomon.
A férfi, ha akar egy nőt, bármire képes. Például ilyen leveleket ír:
"Legyen világos: elegem van a "rendes" kis nőkből. Mindent elvitt az életemből: az időmet, a pénzemet, az összes érzésemet a sok rendes kis nő.
Hagy ezt abba.
Ne tedd te is ezt.
Ha megéled a magad lényét, akkor éld azt meg ösztönből. Velem lehet.Figyeld meg, hogy az életben a zárt ajtók mögött azok a nők győznek, akik hajlandók veszíteni a dominancia párharcban a szex terén. Akik feladják a mindent, azok megkapnak mindent. Igen, én is, mint minden állat hím, a nőstényemet akarom. Nem beszélgetni akarok vele és nem CSAK kiépíteni szenzációs , fantasztikus párkapcsolatot, ezt már leszarom, - ezt ezerszer megcsináltam már, és most is megvan, - csak egyszerűen és erőteljesen meg akarom kapni a nőt, mert erre való a testünk, a fizikai lényünk. Születni, fejlődni, párzani és ezt addig tenni, amíg csak lehet.
Megkapni egy ilyen nőt, mint amilyen te vagy, a legnagyobb férfi tett a világon. Nagyobb, mint bármilyen harc, vagy hősiesebb, mint egy háborút megnyerni. Csak egy áldozat van: a nő. A DÁMA, aki megadóan fekszik a hörgő férfi alatt. És még elégedett is!!
Nincs nagyobb győzelem a földön, mint egy ilyen nővel ágyba bújni.
Minden hím erre vágyik. És az a nőstény a győztes, aki ezt az érzetet megadja.
De ezt tanulni kell, ez nem megy magától...az ego itt is átveszi a hatalmat: egyenrangúság, én is vagyok olyan, na nehogy már... Pontosan így kasztrálják a férjeiket az öntudatos és okos nők. Így veszítik el a párkapcsolatukat az egyébként kifogástalan ötcsillagos asszonyok. De nekem - és a hozzám hasonló férfiaknak- olyan nő kell, mint te.
Ez nem vita tárgya.
És annyira bele vagyok szédülve, hogy áll a farkam és csak lüktet és lüktet a vértől, ami feszíti és amikor a kezembe veszem, arra gondolok, hogy hogy nyomnám neked föl éppen. Tövig. És hallgatnám a sóhajodat: végre...
Most is egyedül vagyok és a képedet nézem. Csak egy szó dühöng bennem, csak egy, csak egy...de ez őrjöng néha.. És ha majd alattam nyögsz és megadóan lihegsz, akkor fogok kielégülni.."
"Állati jó volt. A szemeidet néztem. Benne volt egy komplett szeretkezés és egy élet. Szürkén, kéken, megadóan, követelőzőn. Tudatosan, szenvedéllyel, vágyva. Hogy lehet így nézni?! Te tényleg a szeretőm akarsz lenni. Egyelőre. Meg minden más is. Hiába tagadod, láttam. Csak ugyanaz a szó dühöng bennem...és az tetszeni fog neked.
Arra gondoltam: meg akarlak dugni...MOST!!
Rád hajolok. Beléd csókolok. A szádra, a nyakadba, a melleidre és lejjebb...
Ezt fogom tenni. Kiélvezem ezt az időszakot. Megyek, ahogy tudok és tetszeni fog neked.
Kiélheted a szexistennő énedet, én értékelem nagyon... Kipróbálhatod, hogy tényleg mennyire vagy az, vagy csak szeretnél az lenni, mint ezer másik nő... Elképesztő erotika ömlik belőled, mintha egy gát szakadt volna át. Eddig ez nem volt, éreztem volna. Nagyon tetszik. Add ki magadból az egészet, pörgesd fel ezt az énedet és élvezd, amikor élvezem a begerjedt testedet. Te te vagy, akármilyen szerepet játszol. Én meg én vagyok, egy nőjét követelő, beindult férfi. És ez más, mint csendben és unalmasan szeretkezni, megszokásból. Azt mindig kerültem és kerülöm most is.
Én téged akarlak magam alá, téged... Ezért tudok beindulni rád. Mert te odaadod magad.
Megrángatott szenvedélyekből, széttépett, ziháló percekből állnak össze azok az emlékek, amikre érdemes emlékezni egyáltalán. És azok mögött olyan szavak és olyan tűzben edzett gondolatok állnak, amiket az ember lánya szinte ki se mer ejteni a száján. De te merd! Beszélj hozzám úgy, hogy erre ugorjak."
"Érett nő vagy és tudod, hogy velem hogy kell bánni. Ezt szeretem benned. Ezért nem hagytalak el. Isteni jó nő vagy.
Megint bizonyítottad: ellenállhatatlan vagy, akivel csak egy dolgot szabad tenni: menni kell, ha hív. Nem tehetek ez ellen semmit.
Szeretlek.
Nem a rendes kis nőre vágyom, hanem rád.
Én ilyen vagyok: ha megmutatod magad, arra kattanok rá. Rád, ha ilyeneket írsz, ha így beszélsz, ha mutatod magadat. Soha többet ne kövesd el azt a hibát, hogy EZT eltakarod valami mással. Bármi mást is lehet, de EZ az alap. Basszus, ezt MIÉRT nem mutattad meg magadról? Leszarom, hogy hány év, meg hogy hány kilométer, meg hogy ki van, vagy volt még közben bárki más. Tényleg ezt akarod? A mindig rád kattant kanos hímet, az állandóan álló farkával, aki szinte mindig arra gondol, hogyan lehetne veled?
Aki nyitva akarja látni és használni akarja azt a csókos-engedelmes szádat? Aki élvezkedve akar téged bámulni, miközben hallani akarja hangos lihegésedet?
Tényleg meg akarod mutatni magadat? Tényleg továbbra is ilyen nő akarsz lenni?
Tényleg azt akarod, hogy én ezt értékeljem megbecsüljem és főleg..főleg..téged akarjalak nagyon?
És százszor elolvasom az előző leveledet.
Igen, ilyennek akarlak látni és persze így akarlak megkapni. Egy tudatosan odaadó nőt akarok, aki persze nemcsak játssza, hanem éli is ezt az énjét.
Ez és pontosan így kell nekem. Cserébe királynőként bánok veled.
Azt hiszem, jókor jöttél."
"Hiába dugom a nőt, akivel együtt élek, hiába tudja, mit kell csinálni, hova kell nyúlni, nekem nem ő kell. Amit ő tud nyújtani, abból elég volt. Nem elégülök ki, mert nem te vagy.
Amíg nem megyek el hozzád, ez van.
Semmit sem jelent, semmivel sem kisebbíti, amire igazából vágyom.
Itt fekszik mellettem, bármikor megkaphatom, de nekem te kellesz.
Veled fogom kielégíteni ezt a kínzó állat vágyat...
És akkor érted meg, hogy milyen az: nőnek lenni, megkívánva, és...szeretve lenni. Végre.
Én akarlak és meg is adom érte, amit te akarsz. Tisztán, egyszerűen, én megkapom, te megkapod. Mindenki nyer.
Erről álmodozom folyamatosan.
A vörös rúzsos szádról, ami minden valamire való férfit begőzöltet. Engem is. Lehetsz bármilyen kedves és aranyos, felvehetsz, vagy levehetsz dögös ruhákat, ha vörösre kihúzod a szádat, nekem az jut az eszembe, hogy meg akarlak kapni.
Úgy akarlak téged, ahogy soha más nőt nem.
Nekem te kellesz.
Elképesztő, hogy mennyire fel vagyok rád izgulva. Ahányszor elolvasom, amit írsz, annyiszor akarlak. Most is.
Csak kerülj a kezem közé. VELED akarok lenni.
Ülök a gépnél és nem bírtam megállni, hogy ne olvassam el ismét, amiket írtál.
Amikor telefonálok, valami rezgés van a hangodban, amitől kész vagyok, reszketni kezd a levegő. Ezt keresem mindig, mert egy beindult férfiállat vagyok, egy ragadozó fajta, akit a fantáziája hajt a párzása felé. Feléd. Ha ilyen vagy. Hatalmadban vagyok. Vörös rúzzsal, ringó csípővel. Persze, hogy beindulok...
LÁTOM és ÉRZEM az egészet és megőrjít a vágy utánad.
Mereven áll a farkam és feszít és érzem, ahogy lüktet.
Most nem nyúlhatok magamhoz, pedig szinte fáj a hasam és az érzés, hogy akarlak, elborít.
Tényleg egy isteni jó nő vagy, hogy ezt el tudtad intézni: ez még soha senkinek se ment."
"Nem tudja meg senki. De nekem tudnom kell, beszélj róla, mindig. Írd meg, hogy te megmaradsz nekem, bármi is történik. Írd meg, mondd meg, telefonban, e-mailben, bárhogy: ÉN NEKED mindig a nőd leszek, maradok, az akarok lenni. Ne keress mást, úgysem találsz...ilyet biztosan nem.
De tudod mit: ez a jó. Nincs hiszti, nincs kertelés, kimondtad, világos az üzenet.
Az én nőm vagy. Ez legyél, ez maradj. Erre reagálok, ez éltet.
Imádom, hogy meg mered mutatni ezt az oldaladat, ezt mások nem merik. Pedig hogy vágynak rá, hogy valaki így bánjon velük. Van, aki sose kapja meg.
Mert nem tudják, hogy ezt meg lehet élni. Te megéled. Meg mered élni. Meg mered tenni, hogy a nőstényt kiereszted, amit más csak titkol, vagy elnyom.
Nekem ez kell. Kifelé: rendes kis nő, aki hagyja, hogy királynőként bánjak vele. Kinyitom az ajtót, kiveszem a kocsiból, segítek az életben.
Úgy bánok veled, mint egy királynővel. De az ágyban kikövetelem az isteni szajhát, és olyankor nincs tisztelet. Sajnálom, egy préda leszel, ilyenkor ez a szerep, ezt fogod játszani. Ezt akarom magam alatt látni, majd felemellek, ha végeztem.
És amikor a fülembe súgod, hogy ne felejtsem el, hogy igazából téged kerestelek eddig, és hogy mit fogsz tenni velem, ha magunkban leszünk. Igen, nekem ez kell.
Azt élvezem, amikor hozzád nyúlhatok, miközben te élvezed és én gyönyörködöm abban, hogy nekem kínálod magad. Szeretem, ha felhúzol, még mielőtt bármi is történne. Imádom, amikor rám fordulsz és nekem ringatod magad, amikor kelleted a segged és amikor elmondod, hogy mi következik.
Beindulok a közelségedtől, de már attól is, ha azt mondod, hogy rám húzódsz és rám markolsz, csak érjünk haza, vagy csak jussunk el az ajtóig.
Amikor elmondod, hogy széttárt lábakkal fekszel az ágyon és hogy mit csinálsz, amikor azt írod, hogy mit tennél velem, vagy amikor elképzeled, hogy én mit tennék veled. Mindezt csak azért, hogy tudjam: nálad jobb nőt nem találok, bármeddig keresném is.Na, ezért őrülök én meg: ha igazi nőt találok, nem műmájer ribiket.
És én ettől indulok be, le se állok. Azonnal feláll és vadászni kezdek rád.
Sosem volt még ilyen isteni jó nőm, mint amilyen te vagy.
Lüktetek és amikor egy másikkal vagyok, az jár az eszemben: hol vagy, beléd akarom nyomni, nem ebbe..
Téged akarlak, alig bírok magammal: nézem a képedet és merev vagyok. Elképesztő, amit beléd fantáziálok: helyzetek mindenfelé, történetek, vadak, mocskosak, furcsák. Hagymázas láz ez, csak az dühöng bennem: veled akarok lenni, érezni akarom a vonagló kéjedet.
Elképzelem, hogy látod, ahogy meredek a vörös rúzsra, érzed ahogy nem bírom tartani magam és tudod, hogy nyertél. Ezt kellett volna tenni a kezdetektől fogva.
Nincs királynő, aki ne akarna soha ilyen szajha lenni. De ha ezt meg tudod adni nekem, akkor megérdemled a királynőséget is.
Mutasd meg, mit tudsz. Nagyon rád izgultam. Tudasd velem, hogy az én nőm vagy. Ennyi."
"Imádom, ha az izgalom folyik belőled, kell az ízed, élvezem a sóhajtást: a királynő éppen most változik át... és csak pár másodperc: ott reszketsz a karomban, a csoda mindig megtörténik . VELED és VELEM megtörténik. Mert én egy ragadozó fajta vagyok, te meg egy felkínálkozó nőstény. És mindketten tudjuk, milyen az, amikor a vágy ordít az emberben.
Erre reagálok, ez éltet. Szeretem az izgatást. Szeretem a kurvás dumát. Szeretem a felajánlkozó szájtartást, szeretem, ha felhúzol, még mielőtt bármi is történne.Amikor ott vagy, elfelejtek mindent, csak dühöng bennem az izgalom. Nézem a szádat és észreveszed ezt. Kinyitod finoman, hogy lássam, hogy látod, hogy mire gondolok és érthető gesztussal körbenyalod a szád szélét. Elbámulva, megigézve nézem a vörös ajkaidat és a kezemmel megfogom a nadrágomat, mert majd szétfeszít az izgalom.
Te vagy a legjobb nő a világon. Veled leszek nemsokára. Nincs másik, aki ezt bírná, síró, hisztiző csíra hozzád képest mindegyik. Te egy született szerető vagy. Rád indultam.
Hiányzol.
Mered a farkam, egy pillanat alatt feláll, ha elkezdem olvasni, amiket írsz. Vadászó izgalomba jövök és várom, hogy milyen fantáziád lesz most. Az asztal alatt markolom magamat és arra vágyom, bárcsak a te kezed fogna, a te rúzsos szádra gondolok, érezni akarom a forró testedet, ahogy körbevesz.
Lüktetek és ahogy olvasok-írok, elönt a szex dühe...tombolni kezd a vérem és meg akarlak kapni. Látni akarom, ahogy vonaglasz, hallani, ahogy sóhajtasz és érezni akarlak magam alatt.
Nem bírom megállni, hogy ne írjak. Felizgatnak a sorok. A gondolatok. Elképzellek. Nézem a képeidet.
Függő vagyok.
Jövök, ahogy tudok, szomjas vagyok minden szóra és a fantáziám azonnal beindul.
Azon jár az eszem, hogy téged akarlak. A röcögős hájad nem érdekel, meg se látom. Imádom a nagy seggedet, ringasd nekem és meghálálom. A kerek hasadra fekszem, hogy ragadjon a bőröd hozzám, s közben a füledbe fogom lihegni, hogy egy isteni jó szajha vagy. A csípődet úgy megrángatom, hogy belezsibbadsz. A várakozás minden dühe benne lesz a fogásban, csak ringasd a csípődet. A tested nem kövér. Telt alkat vagy, és ez izgatóbb, mint a zörgő csontok. Ki a fenét érdekel a modell alkatú, de használhatatlan szűzkurva? Ugorjon rá, akinek még nem volt dolga ilyen nővel, nekem biztos nem kell. Nem a hivatalos szépség, nem a rendesség, hanem a jól forgatott test a lényeg.
És te tudsz valamit, amit más nő nem.Tényleg.
Amikor a közeledben vagyok, kit érdekel, hogy az ügyes kezeden, az odatartott testeden, vagy a piros rúzsos szádon kívül milyen körvonalaid vannak?
Isteni jól nézel ki. Én meg veled akarok lenni.
És azt várom el, hogy hiszti nélkül bírd. Elegem van a nyavalygó, semmit érő "rendes" lányokból. Menjenek a fenébe: te meg kiélvezed, hogy neked ugrok. És én kiélvezem azt, hogy elolvadsz a kezem között, alattam, vagy a nyelvemen. Akarom látni, hogy élvezed, hogy nem kapsz levegőt, hogy sóhajtozol.
Látni akarom, amikor rájössz, hogy milyen ösztönből elélvezni, mert nem bírod megállni, mert egy isteni odaadó szajha vagy és engem akarsz.
Ki akarom élvezni a kéjedet és te is látni fogod az elégedettséget, amit csak egy beindult szajha tud adni egy felajzott férfiállatnak. Kislánykák félreállhatnak ilyenkor: mehetnek az óvodába, vagy a fenébe.
Értsd meg végre: Nem érdekel, hogy mi van rád mázolva, milyen civilizációs cuccokat hurcolsz, én veled akarok lenni és használni, ahogy egy istennőt használni kell.
Így akarlak látni.
Ezért vagyunk együtt.
És amikor végre együtt leszünk, akkor jusson eszedbe: azért van, mert te végre megadod azt, ami nekem kell.
Hajszolod a harmóniát, de nem leled, békét akarsz, de nem találod. Egyre nyugtalanabb vagy. A feszültség szinte tapintható a közeledben, nem tudsz megnyugodni, szinte sosem. Nem tudsz aludni, reggel fáradtan ébredsz, fáj mindened. Nem tudsz figyelni másokra, rád sem figyelnek. Eltölt a szorongás, szinte életed része lett, a félelem görcsbe rándít.
Az évek óta elnyomott érzések utat törnek maguknak, elszabadulnak, s te nem tudod irányítani őket. Minden szembejön veled, amivel eddig nem tudtál vagy nem akartál szembenézni.
Nem érted, miért vannak nehézségeid, nem érted, miért történik ez veled? Honnan jön ez a sok indulat?
Talán itt lenne az ideje, hogy észrevedd, hogy semmi sincs rendben körülötted.
Családi kapcsolatok, anyai, apai konfliktusok, a pároddal, a gyermekeddel való viszony, a pénzzel kapcsolatos nehézségek, a siker, karrier területe nem működik vagy az egészségeddel vannak gondjaid?
Minden, amiről eddig nem akartál tudomásul venni, azt követeli, hogy végre nézz rá.
Mivel kéne most szembenézned? Te tudod.
Talán annak volna most érdemes utánajárni, ami most hívja fel magára a figyelmedet.
Mi az, ami megoldásra vár az életedben?
Te tudod, mi az, amivel eddig nem tudtál megküzdeni, mit ástál el magadban olyan mélyre, hogy mostanra talán már nem is tudsz róla.
Talán nehezen vagy egyáltalán nem tudsz dönteni? Ne halogass tovább!
Beleragadtál egy helyzetbe? Mozdulj meg!
Ne várj senkire és semmire, indulj el, lépj egyet és figyeld meg, mi történik!
Az idő halad, akár teszel magadért valamit, akár nem.
Ha boldogtalan vagy, talán érdemes valamin változtatni. Előbb magadban, azután a külső körülményeiden is. De az a tapasztalatom, hogy amint magadban változtatsz valamin, egy gondolaton, egy hozzáálláson, egy elképzelésen, a külső körülmények is változnak.
Ha kell, söpörj ki mindent az életedben, ami nem szolgál téged.
Ha kell, takarítsd ki a lakásodat, dobálj ki mindent, amire nincs szükséged.
Figyeld meg, hogy fellélegzel majd.
Ne engedd, hogy valaki más határozza meg, hogyan élj. Legyél független mások érzéseitől, hiszen azok nem a tieid. Ne foglalkozz azzal, mit gondolnak, mit mondanak mások, ez nem az ő életük, hanem a tiéd.
Jogod van hozzá, hogy úgy éld, ahogy akarod.
De az első lépés az, hogy felismered, ha már elég volt.
A második a szándékból fakadó motiváció. A harmadik pedig a cselekvés.
Ja, és tudnod kell, hogy mit akarsz. E nélkül nem fog menni. Ha nincsenek terveid, nem fogsz tenni semmit.
Most van itt az ideje, hogy lezárd, amit le kell zárnod, hogy elengedd, amit el kell engedned, hogy megbocsáss, amit meg kell, hogy azután meg tudd engedni magadnak, hogy fellélegezhess, hogy szabadon élj.
Idd az ideje, hogy kiállj magadért, hogy abba tudd hagyni az áldozat, a mártír szerepét.
Nem gondolod?
Mert hogy senki nem fog kiállni érted, neked kell kiállni magadért Senki nem tud segíteni neked, neked kell segíteni magadon. Senki nem fog téged meggyógyítani, neked kell meggyógyítanod magad.
Mit adtam fel? A legegyszerűbb, ha azt mondom: önmagam.
És mikor? Már az idejét sem tudom. Többször is.
Talán akkor, amikor az iskolában azt éreztették velem, értéktelen vagyok, hogy nem tudok, hogy képtelen vagyok.
Vagy akkor, amikor 16 éves koromban magamra maradtam.
Vagy akkor, amikor abbahagytam az esti iskolát.
Vagy amikor férjhez mentem, miközben tudtam, korai még.
S ha megkérdeznéd, miért, azt mondanám, úgy éreztem, nincs más választásom.
Legközelebb akkor mondtam le magamról, amikor nem mertem elválni, amikor beismertem, hogy boldogtalan a házasságom és mégis évekre benne ragadtam.
Miért? Mert féltem egyedül maradni.
Igen, sokáig, nagyon sokáig azt hittem, nekem nem megy. Nekem nem lehet. Mennyi mindent feladtam csak azért, mert elhittem egy gondolatot, ami nem is az enyém volt.
Azt hittem, gyenge vagyok.
Sokáig, nagyon sokáig nem hittem el, hogy nekem is lehet több, hogy nekem annál, ami akkor volt, több jár, hogy erős vagyok, hogy bármire képes vagyok, hogy megállok a lábamon egyedül is.
A félelem tartott fogva és én nem tudtam róla.
Azután kénytelen voltam elkezdeni hinni magamban, mert nem volt más választásom.
Elkezdtem hinni magamban. Lassan elhittem, hogy nekem is lehet jobb, hogy akarhatok, hogy erős vagyok, és ez nem baj, hogy képes vagyok másra is, mint amit addig gondoltam, hogy képes vagyok egyedül is eltartani a gyerekeimet, hogy megállok a lábamon egyedül is.
Nehéz volt? Elmondhatatlanul.
Sírtam. Küszködtem. Átkozódtam, hibáztattam, fohászkodtam. Feladtam magamban százszor is, de másnap újra kezdtem.
És azóta hol feladom, hol hiszek magamban, és amikor feladom, minden sokkal nehezebb. Amikor bízom, mindig könnyebb. És amikor elhiszem, hogy képes vagyok bármire, hogy alkalmas vagyok bármire, minden megy.
Amikor feladom, és az önsajnálatba merülök, azt hiszem, hogy tehetetlen vagyok, hogy nem rajtam múlik, hogy a terheim agyonnyomnak, úgy érzem, nekem semmi sem sikerül, akkor lemondok magamról, az életemről, és nem hiszem el, hogy valaha is teljesülnek az álmaim, a vágyaim.
Ilyenkor lemondok arról, hogy a kezembe vegyem az életem irányítását.
Azután megrázom magam, a hajamnál fogva kihúzom magam az önsajnálatból, és kezdem elölről vagy folytatom tovább.
De ekkor már máshogy. Mi az, ami változik? Én vagyok más. És honnan merítek?
Emlékeztetem magam arra, amit átéltem és megtapasztaltam önmagamról.
És tudom, hogy nincsenek korlátok, hogy csak a gondolataim tartanak vissza, hogy bármire képes vagyok, amire elszánom magam.
Nem akarsz hinni senkinek. Még a megérzéseidnek se.
Nem akarod látni, ami már régen nyilvánvaló.
Nem engeded, hogy bárki megláttassa veled.
Nem számítanak a tények, az események.
Küszködsz az érzéseiddel, az eszeddel, azt hiszed, nem lehet másképp.
Nem akarod érezni, hogy gyenge vagy.
Nem akarod tudni, hogy kiszolgáltatott vagy.
Nem akarsz hallani más véleményt.
Győzködöd magad, mert valamilyen rejtélyes oknál fogva szükségét érzed, hogy bebizonyítsd, a te elképzelésed az igazi. Alapos okod van rá. Maradni akarsz.
Nem akarod érezni a fájdalmat.
Nem akarsz mást tudni.
Csak te tudod jól, mindenki más hülye.
Ki kell állnod az igazadért, a döntésed mellett, saját magad számára kell elfogadható ok arra, hogy miért csinálod még mindig.
Megmagyarázod a megmagyarázhatatlant. Magadnak, másnak, mindenkinek.
Fel kell, hogy mentsd magad minden felelősség alól.
Te nem tehetsz másként.
Így van jól.
Együtt vagytok.
Nem baj, ha csak látszat.
Nem baj, ha nem igaz. Te igaznak akarod hinni.
Nem számít, hogy te sem hiszed el, te akkor is sorolod a nem létező, láthatatlan, megfoghatatlan érveket, amikről tudod, hogy nem valósak.
Meg kell nyugtatnod magad, hogy úgy alakul majd minden, ahogy te akarod, a te elképzelésedhez idomulnak a dolgok.
Első lépésként elég, hogy győztél.
Még mindig nem vagy egyedül.
A szemeidben ott a kétely, a bizalmatlanság, a bánat, a szomorúság.
De mindegy, hogy ki mit mond vagy gondol, meg se hallod, nem akarod tudni, magadnak akarsz hinni. Az álmaidnak, a vágyaidnak, amikről szíved mélyén tudod, hogy sosem lesz valóság.
De te harcolsz az igazadért, félretéve a józan eszedet, bizonyítani akarod, nagyon, pont azért, mert tudod, hogy nem úgy van.
Arra vágysz, hogy szeressenek, feltétel nélkül, úgy igazán, mert azt hiszed, végre találtál valakit, akitől megkaphatod azt, amire oly régóta hiába vágysz, amit te nem tudsz megadni magadnak.
Végre tartozol valakihez, akivel együtt...
Hiába tudod, hogy ez inkább egymás mellett, letagadod még magad előtt is, mert hinni akarod, hogy egyszer majd így lesz.
Addig meg próbálod eljátszani.
De...
Ez nem az a szeretetteljes őszinte, tartós kapcsolat, amit szeretnél.
Igyekszem arról írni, amit tudok, amit megtapasztaltam, írni az igazságról, a tudatosságról, ami bárki számára hozzáférhető, megismerhető, megtapasztalható. Bárhol, bármikor.
Egyszerűen. Vagy nem annyira egyszerűen, de ha nem egyszerű, annak az az oka, hogy túlbonyolítod. Vagy nem akarod megadni magad. Vagy okosabb vagy. Esetleg félsz. A lényeg, hogy te nem engeded, hogy megtörténjen.
Néha úgy érzem, sokan még mindig inkább a felszínt kapirgálják, és vakon hisznek olyan sablonszövegekben, frázisokban, vagy valamilyen standard doktrínában, amik sehova sem visznek. És írnak, ész nélkül, tudás és tapasztalat nélkül, mert valahol, valamikor így hallották. És ami még ennél is rosszabb, sokan olvassák is őket. Mert olyan jól hangzik, úgy együtt lehet rezegni az ismert szöveggel. Olyan lélekemelő. Olyan jó érzés ismét ugyanazt olvasni, egy kicsit másképp. Mert, ha sokan mondják ugyanazt, akkor az biztos igaz is.
Hát nem. Vagy nem mindig.
Nézzünk néhány tévedést.
Ilyen például, hogy te fel tudsz emelni mást, vagy hogy téged fel tud emelni bárki. Vagy az energiaszintedet, vagy a lelkedet, vagy a csakráidat harmonizálni, vagy mit tudom én, mi mindent nem tudnak veled tenni. Persze, vannak ennek szinonimái: például az, hogy majd ő segít neked, vagy majd ő meggyógyít téged.
Tévedés.
Mert ebben nincs egyenrangúság, ebben szánalom van, ebben benne van a magamat föléd helyezem. Bújtassuk ezt bármilyen köntösbe.
Nem mondom, egy jó terapeuta tud téged támogatni, de a nagy részét, a jelentős részét neked kell megtenni. Ő legfeljebb csak "terelgethet", vagy "meghallgathat", vagy "melletted lehet". A lényeg, hogy neked kell megdolgoznod azért, hogy jobban legyél. Neked kell kirángatnod saját magad a hajadnál fogva. Ha kell. Nincs mese
A másik, amit már néhányszor leírtam, és még sokszor le fogom írni, hogy neked nincs lelked. Te a lélek vagy.
Tehát a lelkedet nem kell gyógyítani, semmi baja, nem a lelked beteg, nem a lelked fáj, nem a lelked fél. Az elme az, ami beteg. Bocsi.
Egy másik baromság, amikor valaki az elengedésről beszél. Mintha azt valaki meg tudná tenni. Mindig elfog a düh, amikor úgy írnak erről, mintha ez olyan egyszerű és magától értetődő lenne. Akinek ez olyan könnyen megy, valószínűleg nem érez. Az elengedés, ha mélyen érzel, nem megy csak úgy ripsz-ropsz, nem megy csak azért, mert úgy akarod.
Az elengedés egy folyamat, ami megtörténik, időt kell adnod magadnak. Azt ugyan úgy nem tudod megcsinálni, mint a megvilágosodást. De segítheted a folyamatot.
Az pedig, amikor valaki arról ír, beszél, hogy ő önmagára ébredt, felébredt, megvilágosodott, egyenesen irritál. Erről beszélgettünk Szerényi Istvánnal a Tao tea című rádióműsorban.
A teljes műsort itt hallgathatod meg.
Vagy amikor valaki azt hirdeti, hogy majd ő megmondja neked, hogyan csináld. A legviccesebbek az életvezetési tanácsadók. Nos, kinek az élete? A tiéd. Hogyan mondhatja meg neked valaki más, hogyan vezesd az életed?
Meg amikor azt hallom, hogy valaki a saját erejéből teremt. Aha. Csak nem úgy, ahogy gondolja.
Szintén kedvenc témám a lélektárs, vagy lelki társ, és az ehhez hasonló kifejezések. Mostanában megint nagyon divatos téma. Elárulom neked, hogy nem kell görcsölnöd. A helyzet az, hogy nem kell rátalálnod a lélektársadra, sem a lélekcsaládodra, mert soha nem voltál elválasztva senkitől és semmitől.
Aki nem ébredt Önmagára, aki nem ébred tudatára, hogy ki is ő, még elhiszi a mesét. Az megpróbálja a másikat lekezelni, az ítélkezik, bosszút áll, vádaskodik, a félelmeit és a fájdalmait a másikra vetíti. Az nem tudja elfogadni a másik igazságát, hanem a sajátját akarja rákényszeríteni a másikra, az nem tud elfogadni, csak elvár és feltételeket szab. Aki nem ismeri Önmagát, csak a másik hibáit látja, önnön világában élve nem vesz tudomást másról, csak arról, ami igazolja saját elképzeléseit.
Ha nem tudod, ki vagy te, a legmélyebb szinten, elhiszel bármit bárkinek, ami egy kicsit is igazolja az elképzeléseidet, ami összerezeg a hitrendszereddel, meggyőződéseiddel.
Aki nem ismeri Önmagát, hibáztat, bűntudatot kelt, manipulál és szégyenkezik. Még az is, aki időnként felveszi az ájtatos manó álarcot.
Nem a lelkednek kell hát megtisztulnia, hanem az elmédnek, s ne hidd, hogy az életed ezáltal könnyebb lesz. A felébredettek élete soha nem volt könnyű. A megvilágosodás nem hozza el neked azt a megváltást, amiért elindultál azt megkeresni.
Megváltás, megszabadulás, csak nem úgy, ahogy te azt most gondolod.
Amíg nem ismered Önmagad, nem ismersz senkit, amíg nem tisztul az elméd, nem tudsz tiszta szívvel fordulni mások felé.
Addig csak megpróbálod eljátszani azt, aki nem vagy.
Nem kell erőnek erejével változnod, bemagolnod a mesterek szavait, nem kell megerőszakolnod magad, hogy olyan legyél, mint amilyennek szerinted lenned kellene. A változás, amire oly nagyon áhítozol, megtörténik, amint tisztul az elméd. Hogy hogyan? Terápiával, a megértés, a valódi megbocsátás által.
Mert a lényeget nem kell megtanulnod, az eredendően lényed természete. Ja, és nem kell fejlődnöd, mert nincs hova, nem kell megcsinálnod magad - úgysem tudod -, mert már most AZ vagy. Csak még nem tudod.
Olykor látszólag boldog emberek, boldognak tűnő párok valójában boldogtalanok.
Néha elgondolkodom, vajon miért akarjuk becsapni egymást. Vajon miért fontos az, hogy valami olyat mutassunk magunkról, amiről tudjuk, hogy nem igaz.
Miért van szükségünk arra, hogy olyannak lássanak minket, amilyenek nem vagyunk?
Miért csapjuk be magunkat és miért csapunk be másokat?
Gyávaságból?
Persze, van olyan, aki tényleg boldog a párjával, de az látszik. Látszik, ha egy pár jól megvan egymással, ha tényleg boldogok, az "lejön" róluk. Ahogy egymásra néznek, ahogy mosolyognak, ahogy összebújnak, jó rájuk nézni.
És vannak, akik megpróbálják ezt eljátszani. De nem lehet.
A hű szerelem nem beszél, azt tett dicsőíti és nem szavak.
William Shakespeare
Néha elgondolkodom azon, vajon mit tennének azok a nők (vagy pasik), akik azt gondolják, hogy ők milyen boldog párkapcsolatban élnek, ha megtudnák az igazat?
Vannak nők (meg persze pasik), akik azt posztolják a Facebookon, hogy ők mennyire szeretik a párjukat, s hogy ők milyen szerelmesek egymásba, miközben sejtik, érzik, tudják, hogy a másik megcsalja őket.
Ezek a nők (vagy pasik) valószínűleg semmit sem tesznek. Még akkor sem, ha az egész az orruk előtt folyik. Ezek a nők (vagy pasik) akkor sem akarnák meglátni, hogy mi történik körülöttük, ha a szemük láttára történne. Legfeljebb, ha mégis a tudomásukra jutna, arra a másikra haragudnának, de arra nagyon. Az a szemét ribanc, vagy harmadik, vagy ki tudja, ki mindenkire lennének dühösek. Dühöngenének, mert tehetetlennek éreznék magukat. Ahelyett, hogy megnéznék, én hol hibáztam? Én mit rontottam el? Leginkább mást hibáztatnak, mert az önmagukkal való szembenézéshez valódi erő kell. És könnyebb azt mondani, hogy nincs más választásom, maradnom kell, tűrnöm, mert a gyerek, a ház, a hitel, a vagyon, a bármi. Mert van, akinek az egyedülléttől, a magánytól való félelme nagyobb, mint az önbizalma.
Azt hiszi, hogy nincs választása, pedig csak gyenge, vagy gyáva.
Mindig van választásuk. Mindig.
Aki tudja, hogy a párja nem hűséges hozzá, és kellő önbecsüléssel rendelkezik, nem marad benne egy ilyen kapcsolatban.
Persze, ha megtudja. Mert van, amikor kiderül és van, amikor nem.
És van, hogy egyszeri félrelépés történik, és van, amikor viszony.
Más kérdés, hogy a kapcsolat túléli-e az ilyen egyszeri botlást, megtörténik-e a bűnbánat, a vezeklés és a megbocsátás?
Megint más kérdés, hogy fel tud-e épülni újból a bizalom?
Persze, az is kérdés, hogy a csaló újra csal-e? És ha igen, miért teszi?
Mert ha valami gond van a kapcsolatban, akkor bizony arról muszáj lenne kommunikálni.
Kérdés továbbá, hogy a megcsalt fél megbocsát-e, hogy tényleg meg tud-e bocsátani, vagy azért marad a kapcsolatban, hogy "elverje a port" a hűtlenen?
Mert sokszor azt hisszük, hogy megbocsátunk, azután az első összezördülésnél a másik fejéhez vágjuk a múltbéli hibát, vagy magunbkan dédelgetjük a sértettségünket - egészen addig, amíg valamilyen testi tünet formájában elő nem bukkan a feldolgozatlan múltbéli fájdalom -, eljtátszva ezzel a mártír szerepet, hibáztathatjuk a másikat szerencsétlen sorsunkért, esetleg valamilyen más előnyt kovácsolhatunk magunknak.
Játszhatjuk a "Látod, mit tettél velem!?", vagy a "Rajtakaptalak, te gazember!", esetleg az "Ez is miattad van." című játszmák egyikét. Vagy féltékenykedni fogunk.
Hiába, a nőknek vannak olyan receptorai, amivel megérzik, hogy valami nincs rendben. A legtöbbször, ha hallgatnak ezekre a receptorokra, sejtik, hogy valami gond van a másikkal, észreveszik, hogy nem olyan, mint régen. De sokan inkább homokba dugják a fejüket.
Ha egy férfi (vagy nő) figyelme máshol van, a kapcsolat nem az igazi. Egyre kevesebb a szex, már nem is olyan, mint régen, a pasas ajándékkal, a nő kedvességgel kompenzál - már, ha kompenzál -, látszólag ugyanolyan minden, de azért érezni lehet, hogy ez már régen nem az, amit reméltek ettől a kapcsolattól.
Számtalan figyelmeztető jele van annak, ha az egyik fél már nincs igazán benne egy kapcsolatban.
A gyáva nő sosem vallaná be, hogy boldogtalan, de azért azt látja, hogy a pasas - bár igyekszik mindent megtenni, ami telik tőle - mégis boldogtalan. Ahogy a gyáva férfi sem vallja be, hogy boldogtalan. Inkább ott élnek együtt, egy fedél alatt, mégis egymástól mérhetetlenül távol.
Ha a másik gondolatban máshol van, elindul a figyelem megszerzésére irányuló kísérlet. De lehet, hogy akkor már későn.
Talán még nem tudják, de valami megszakadt, a férfi vagy a nő érdekesebb játszótársat keres, és ha valaki keres, akkor talál is. A gyávák titokban. A férfiak gyakrabban. Mert a férfi vadászik, a nő biztonságra vágyik, állandóságra törekszik.
Vajon mit tenne egy ilyen boldogtalanságban vegetáló nő, ha megtudná, hogy a párja egy másik nőnél keres boldogságot vagy pillanatnyi örömöket?
Vajon mit tenne, ha megtalálná a férfi telefonjának híváslistáját?
Vajon mit tenne, ha tudná, hogy amint elmegy otthonról, a párja már veszi is elő a szeretője fényképét, vagy bekapcsolja a számítógépet és a hozzá írt e-maileket olvassa?
Vajon mit tenne, ha tudná, hogy a férfi, aki ott él vele egy lakásban, ott alszik vele egy ágyban, titokban másról fantáziál?
Vajon mit tenne a nő, ha megtudná, hogy a pasas pár perccel azután, hogy kiírta a Facebookra, mennyire szereti és tiszteli őt, amint kilép az utcára, a szeretőjét hívja, hogy megbeszéljék a következő találkát?
Vajon mit tenne, ha tudná, hogy a férfi nem tudja elmondani neki, hogy elege van belőle, hogy naponta kétszer kell masszírozni a hátát, hogy már nem kívánja őt, hogy neki már elege van abból, amit tőle az ágyban kap, hogy neki más kell?
Vajon mit tenne, ha a férfi elmondaná neki, hogy elege van abból, hogy a nőnek semmi sem elég?
Vajon mit tenne a nő, ha tudná, hogy a legjobb barátnője - akivel minden titkát megosztja, akivel megbeszéli élete legfájdalmasabb, legbizalmasabb, legintimebb részleteit, a barátnő, akivel olyan közeli a kapcsolata -, tudja, hogy a párja megcsalja őt, de nem mondja el neki.
Vajon mit tenne a nő, ha tudná, hogy rajta kívül már mindenki más tudja, amiről ő nem akar tudomást venni?
Néha elgondolkodom azon, vajon az ilyen férfiak miért nem mondják el otthon az igazat?
S ha elmondanák, a nő vajon mit tenne?
Talán semmit. Talán pocskondiázná a másik nőt. Talán haragudna egy kicsit a csalóra. Talán továbbra is úgy tenne, mintha nem történt volna semmi. Talán tovább színlelné a boldog kapcsolatot a csalóval. Talán.
Nietzsche szerint, amit az ember másnak hazudik, elenyésző semmiség amellett, amit az ember önmagának hazudik.
Hamvas Béla
Az egészséges életmód elkötelezett híve vagy, de azért dohányzol, alkoholt iszol, évek óta fáj a hátad, olyannyira, hogy a fájdalom görcsbe húzza a nyakad, a fájdalomtól aludni sem tudsz.
Az anyaságról papolsz, de a gyerekedet más neveli, mert a bíróság alkalmatlannak ítélt a gyermeknevelésre.
Tele van a facebook falad szerelmes idézetekkel, üzenetekkel, melyeket a párodnak írsz - meg persze a szeretőinek üzened, mennyire boldogok vagytok, mert a két kezed ujjai sem elegendőek, hogy összeszámold, hány nővel is csalt meg -, de amikor senki sem lát, őrült féltékenység gyötör, s tombolsz a dühtől.
Az igaz szerelemről képzelődsz, lehetőleg azzal, akivel élsz, mert nem akarod elhinni, hogy hűtlen hozzád.
A hűségről és a bizalomról ábrándozol, de tudod, hogy ebben a kapcsolatban ez örökre ábránd marad.
Okosnak hiszed magad, de újra és újra naivan hiszel egy hazugnak.
A kitartásról beszélsz, csak nem tudod, mi az, hiszen nem dolgozol, sosem dolgoztál meg semmiért, nincs önálló jövedelmed, sosem álltál a saját lábadon, évek óta kitartottként élsz.
A felelősségvállalást hirdeted, csak te nem vállalsz felelősséget semmiért.
Légy szabad! - mondod, közben az elme börtönében raboskodsz, és még csak nem is tudsz róla. Legyél önmagad! - biztatod a többieket, közben fogalmad sincs arról, ki vagy te.
Sosem jártál utána.
Az igazságról prédikálsz, de te homokba dugod a fejed és becsapod magad.
Nem baj, ha az új élet kapujában elfog a mérhetetlen szorongás.
Nemrég beszélgettem egy nagyon kedves ismerősömmel. Nagyon tanulságos beszélgetés volt. Arról volt szó, hogy nem értettem, hogyan képes egy anya lemondani a gyermekéről, hogyan képes „boldog” életet élni úgy, hogy tudja, a gyermekét valaki más neveli?
Azután úgy hozta az élet, hogy végre kiszabadulhattam megszokott kőbányai életemből. Három hónapot töltöttem külföldön, de ez a három hónap alapjaiban változtatta meg az életről addig alkotott elképzelésemet. Egészen másra számítottam, mint amiben részem volt, de ez a néhány hónap lehetővé tette, hogy megtapasztaljam, mi a különbség aközött, amit egy könyv hasábjain lehet olvasni és a valóság között.
