Apró gyermekkorom óta nehezen bírom a fájdalmat.

Többféle fájdalom létezik. Fizikai, érzelmi, lelki- és fantomfájdalom is van. Nem tudom, melyik az igazi vagy valódi. Mindenkinek más a fájdalomküszöbe, mindenkinek egyéni, melyik fáj úgy igazán és mit bír elviselni.

Azt mondják, van olyan, amikor annyira fáj a testi fájdalom, hogy az ember elveszíti az eszméletét vagy a lélek kilép a testből. Olyanról is hallottam már, hogy akit elviselhetetlen fájdalom ér, nincs a testében, hogy ne érezzen. 

Ilyen fizikai fájdalmat nem ismerek. 

De emlékszem arra a fájdalomra, amit gyerekként éltem át. Amikor láttam, ahogy apám veri az anyámat, azt kívántam, bárcsak engem ütne. Vagy arra a fájdalomra, amit akkor éltem át, amikor láthatatlan voltam anyámnak. Egy gyereket úgy is lehet büntetni, hogy levegőnek nézik. Vannak olyan fizikai sebek, hegek, amelyek az idővel halványulnak. Az úgynevezett lelki sebek életünk végéig elkísérnek. Terápiázhatunk, az emlékek akkor is ott vannak. Halványulhat az érzés, de el nem múlik sosem. 

Ahogy telik az idő, enyhülhet a fájdalom, de jön valaki vagy valami és bumm. Olyankor újra az a kislány vagyok, akivel nem törődnek. Ehhez elég egy fel nem vett hívás, egy meg nem válaszolt üzenet, egy olyan nap, amikor egyedül vagyok és úgy érzem, senki nem kíváncsi rám. 

És a fizikai fájdalom. Hosszú ideje velem van. Amikor nem enyhül vagy belehasít a fájdalom a testembe, amikor azt érzem, nem bírom, csak bebújnék a takaró alá, de ott is fáj. Fáj, ha megmozdulok, fáj, ha állok, fáj, ha lépek, fáj, ha fekszem, fáj, ha ülök, fáj, ha bármit teszek és akkor is, ha nem mozdulok. A fájdalomtól, ha nem múlik, ingerült vagyok, járni nem tudok, csak aludni akarok. A fájdalomtól elfáradok. A fizikai fájdalom visszarepít a gyerekkor érzelmi fájdalmába. Triggerel. Belül újra védtelen kislány vagyok.

Nincs különbség. Felejteni nem tudok. Várom, hogy elmúljon, hogy ne fájjon annyira. Mert minden elmúlik. Csak az emlék marad velem. S ahogy enyhül a fájdalom, újra erőre kapok.

Megy tovább az életem.