Sokáig azt hittem, számomra elérhetetlen álom marad Amerika.

Azután úgy hozta az élet, hogy végre kiszabadulhattam megszokott kőbányai életemből. Három hónapot töltöttem külföldön, de ez a három hónap alapjaiban változtatta meg az életről addig alkotott elképzelésemet. Egészen másra számítottam, mint amiben részem volt, de ez a néhány hónap lehetővé tette, hogy megtapasztaljam, mi a különbség aközött, amit egy könyv hasábjain lehet olvasni és a valóság között.

Most már elmondhatom, hogy óriási. Egy íróasztal mögött ülve nehéz írni a valóságról, mint ahogy lehetetlen hitelesen megírni egy útikönyvet valakinek, aki a szobáját sem hagyta el soha.

Unalomig ismételhetjük a közhelyeket, ameddig nem válik saját tapasztalatunkká, addig ezek nekünk nem igazak.

S hogy miért fontos ez? Azért, mert az elmúlt három hónapban olyan érdekes tapasztalatokkal gazdagodtam, amelyekről már sokszor olvastam.

Tanultam a toleranciáról, az alázatról, a barátságról, a rasszizmusról, az önzetlenségről, most azonban közvetlen tapasztalatokat szereztem.

Például amikor egy alapítványi iskola (ahová egyébként angolt tanulni jártam) egyik tanára, Geralyne - aki látta, hogy nem megy az angoltanulás -, órát adott nekem egy közeli könyvtárban, úgy, hogy nem kért érte semmit.

Vagy ott volt Babu, a romániai magyar nő, aki elkísért a montreáli buszpályaudvarra, hogy segítsen jegyet venni, pénzt váltani, majd pénzt adott, hogy legyen nálam elég. És még egy sálat is kaptam tőle ajándékba.

Vagy amikor a Montreálból New Yorkba tartó buszon egy franciául és angolul is jól beszélő színes bőrű doktornő segített megérteni, mit mond a buszvezető, mindezt mosolyogva, önzetlenül.

Sorolhatnám még hosszan, hogy hány ilyen vagy hasonló élményben volt részem, mindegyik találkozásra hálás szívvel emlékszem.

Most már tudom, hogy mindig támogatva vagyok. Hogy azt a támogatást honnan és mikor kapom, az mindegy. A lényeg, hogy észreveszem és hálás szívvel fogadom.

Lehet az egy könyvben olvasott néhány mondat, amit „véletlenül” a nehéz pillanatokban olvastam. Lehet egy személy, vagy akár egy tengerparti hosszú séta.

Lehet egy gyermek mosolya vagy egy buszvezető, aki észreveszi, hogy az út mellett állok, kinyitja nekem az első ajtót és ellenszolgáltatás nélkül elvisz a következő városig.

A fontos, hogy hajlandó vagyok kérni, s amikor jön, nyitott vagyok rá, és elfogadom. Olykor ki sem kellett mondanom a kérésem, (hiszen a legtöbben nem beszéltek magyarul, én meg nem beszélek angolul, se franciául), egyszerűen csak kaptam a támogatást. S talán a legfontosabb, hogy mindig megmaradt az egyenrangúság.

Most már tudom, hogy bárhol, bármikor, bármilyenek a körülmények, megállom a helyem. Tudom, hogy bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között képes vagyok pénzt keresni, annyit, amennyire szükségem van.

Rá kellett jönnöm továbbá, hogy mit jelent az, hogy magamat mindenhova magammal viszem. Hogy hiába megyek távolra a saját otthonomtól, nem futhatok el a problémák elől, azok utolérnek, vagy képes vagyok megteremteni valami hasonlót. A legjobb, ha szembenézek velük. Nincs más megoldás. Ugyanis nem lehet semmit sem félbehagyni, nem lehet elfordulni valamitől vagy valakitől, aki/ami fontos és rendezésre vár, mert ha benne van az életemben, akkor dolgom van vele, akkor ott és akkor szembe kell néznem vele.

Fontos felismerés volt, hogy mindenhez hozzá lehet szokni. Lehet, hogy először berzenkedik bennem valaki, vagy valami, de egy idő után megszokom az új helyzetet, az új körülményeket. A szervezetem alkalmazkodik, az elmém, az egom megadja magát. És akkor, de csakis akkor, amikor nem állok ellen, akkor tud könnyebb lenni. Ez nem azt jelenti, hogy feladom, csak azt, hogy megadom magam a helyzetnek, a folyamatnak. A test számára a túlélés a lényeg. És az él túl, aki tud alkalmazkodni.

Amikor a legnehezebb, legkilátástalanabb élményben találtam magam, eszembe jutott egy mondat, amit Thaddeus Golastól olvastam: „Semmi ellenállás.” Oké. Akkor semmi ellenállás. És egyszer csak átfordult minden, és akkor azt éreztem, hogy minden rendben van.

Megértettem, hogy mindegy, hogy mi vagy ki van körülöttem, mindegy, hogy milyen helyzetben vagyok, milyen élményeket élek át, én az vagyok, aki vagyok. Nem számítanak a körülmények, nem számít, hogy mit teszek, mondok, mi történik, csak az, hogy én közben mit érzek, hogyan megyek át rajta és hogyan jövök ki belőle.

Ráébredtem, hogy a tapasztalatoknak nincs vége, nincs határa. Sem a kellemes, sem a nehéz tapasztalatoknak. Amikor azt hittem, hogy ennél már nem lehet rosszabb, jött egy még nehezebb. (Mint amikor korábban, amikor átéltem a megvilágosodást, azt hittem, nincs tovább és rá kellett jönnöm, hogy de, van még tovább, egy másik szinten. Addig ismétlődik a fent és lent, mindig nagyobb amplitúdóval, azután egyre kisebb kilengéssel, mindig egyre feljebb emelkedve a tudatszintek skáláján, amíg egyszer csak beáll valamilyen módon középre, megtalálva az egyensúlyt.) És akkor érkezett egy ötlet. Tanultam egy NLP-s (Neurolingvisztikus programozás) technikát. Elkezdtem mantrázni azokat a dalokat, amiket akkor énekeltem, amikor csúcsélményeket éltem át. És ezek visszavittek azokhoz az állapotokhoz. Ilyenkor a tudatomban megjelent az élményből megmaradt érzés, a tapasztalat arról, hogy ki vagyok én.

És akkor, amikor ez megtörtént, már egészen más lett minden. Amikor elkezdtem elfogadni azt, ami van, elkezdtem más szemmel nézni arra, ami ott volt körülöttem, valahogy minden könnyebb és egyszerűbb lett.

S hogy mi változott? Én. A látásmódom és a hozzáállásom.

Pehl Ildikó

Ez a cikk a Zafir Magazin 2016. őszi számában is olvasható.

Kép: pixabay.com