Nézek ki az ablakon. Ősz van. Nem tudom, hogy az ősz miatt vagyok rosszkedvű vagy az életem alakulása miatt. De azt hiszem, inkább az utóbbi.

Nézek ki az ablakon és azt látom, hogy hullanak a falevelek, a fák ágain őszi színekben pompáznak a faágakba kapaszkodó levelek. Sárga, narancs, bíbor, lila, rozsdabarna és ezek árnyalatai, de van még zöld levél is. Most éppen süt a nap és nincs is olyan hideg, de itt bent, bennem hideg van. Fázom, belül fázom, semmi nem tud felmelegíteni.

Nézek ki az ablakon és közben azon töprengek, vajon mi történt az életemmel? Hogy kerülök én ide? Miért vagyok itt? Nem csak ebben a szobában, ebben a testben, ebben az országban, ezen a földrészen, hanem ebben az életben. És miért történik ez velem? Miért vagyok messze a szeretteimtől, a régi életemtől, a hazámtól? Miért teszem ezt magammal? Hova vezet az utam? Miért akartam pont ezt az életet, ezt az utat bejárni? És miért ilyen nehéz? Mitől nehéz? 

Nézek ki az ablakon és azon töprengek, miért érzem magam ennyire szomorúnak? Talán a depresszió? A magány? A nehézségek? Nem tudom. 

Nézek ki az ablakon és az jut eszembe, másoknak se jobb. Másoknak se könnyebb. De ettől nem érzem magam jobban. Nem tudom, mit rontottam el. Nem tudom, hol rontottam el. És nem tudom, hogyan lehetne kijönni ebből.

Nézek ki az ablakon és amilyen szomorú az ősz kint, olyan szomorú vagyok itt bent.

Nézek ki az ablakon és azt mondom magamnak: Lesz ez még így se!