Leírni is borzasztó ezt a szót.
Belegondolni is szörnyű, hogy feladtam.
Mit adtam fel? A legegyszerűbb, ha azt mondom: önmagam.
És mikor? Már az idejét sem tudom. Többször is.
Talán akkor, amikor az iskolában azt éreztették velem, értéktelen vagyok, hogy nem tudok, hogy képtelen vagyok.
Vagy akkor, amikor 16 éves koromban magamra maradtam.
Vagy akkor, amikor abbahagytam az esti iskolát.
Vagy amikor férjhez mentem, miközben tudtam, korai még.
S ha megkérdeznéd, miért, azt mondanám, úgy éreztem, nincs más választásom.
Legközelebb akkor mondtam le magamról, amikor nem mertem elválni, amikor beismertem, hogy boldogtalan a házasságom és mégis évekre benne ragadtam.
Miért? Mert féltem egyedül maradni.
Igen, sokáig, nagyon sokáig azt hittem, nekem nem megy. Nekem nem lehet. Mennyi mindent feladtam csak azért, mert elhittem egy gondolatot, ami nem is az enyém volt.
Azt hittem, gyenge vagyok.
Sokáig, nagyon sokáig nem hittem el, hogy nekem is lehet több, hogy nekem annál, ami akkor volt, több jár, hogy erős vagyok, hogy bármire képes vagyok, hogy megállok a lábamon egyedül is.
A félelem tartott fogva és én nem tudtam róla.
Azután kénytelen voltam elkezdeni hinni magamban, mert nem volt más választásom.
Elkezdtem hinni magamban. Lassan elhittem, hogy nekem is lehet jobb, hogy akarhatok, hogy erős vagyok, és ez nem baj, hogy képes vagyok másra is, mint amit addig gondoltam, hogy képes vagyok egyedül is eltartani a gyerekeimet, hogy megállok a lábamon egyedül is.
Nehéz volt? Elmondhatatlanul.
Sírtam. Küszködtem. Átkozódtam, hibáztattam, fohászkodtam. Feladtam magamban százszor is, de másnap újra kezdtem.
És azóta hol feladom, hol hiszek magamban, és amikor feladom, minden sokkal nehezebb. Amikor bízom, mindig könnyebb. És amikor elhiszem, hogy képes vagyok bármire, hogy alkalmas vagyok bármire, minden megy.
Amikor feladom, és az önsajnálatba merülök, azt hiszem, hogy tehetetlen vagyok, hogy nem rajtam múlik, hogy a terheim agyonnyomnak, úgy érzem, nekem semmi sem sikerül, akkor lemondok magamról, az életemről, és nem hiszem el, hogy valaha is teljesülnek az álmaim, a vágyaim.
Ilyenkor lemondok arról, hogy a kezembe vegyem az életem irányítását.
Azután megrázom magam, a hajamnál fogva kihúzom magam az önsajnálatból, és kezdem elölről vagy folytatom tovább.
De ekkor már máshogy. Mi az, ami változik? Én vagyok más. És honnan merítek?
Emlékeztetem magam arra, amit átéltem és megtapasztaltam önmagamról.
És tudom, hogy nincsenek korlátok, hogy csak a gondolataim tartanak vissza, hogy bármire képes vagyok, amire elszánom magam.
Pehl Ildikó
