Két éve nem írtam semmit a blogomban. Nem tudtam írni.
Hosszú ideig úgy gondoltam, a körülmények áldozata vagyok. Olyan jó volt a felelősséget másra hárítani.
Aztán eljött az idő, amikor muszáj volt felelősséget vállalni. De még mindig áltattam magam. Nem láttam tisztán.
Mindenféle nehézség adódott az életemben, azt hittem, a dolgok eleve elrendeltettek, vagy hogy nem tudok tenni semmit azért, hogy egy kicsit könnyebb legyen. Próbálkozásaim rendre kudarcot vallottak, legalább is én úgy éreztem.
Azt hittem, egyedül vagyok a világ ellen és nem gondoltam, hogy valahogy én idézem elő ezeket a nehéz helyzeteket.
Mint egy hős katona, igyekeztem megvívni a magam harcait. Küzdöttem a családommal, a főnökeimmel, a munkatársakkal, az aktuális életem párjával, a bankokkal, a bolti eladókkal, a szomszédokkal és még sorolhatnám.
És harcoltam az éppen aktuális férfival. És akkor azt mondta valaki, hogy ez a férfi ahhoz az energiához csatlakozott, ahhoz az állapothoz, amiben éppen voltam.
Ettől a mondattól a helyére került bennem valami. Szóval nem ő az oka annak, hogy ilyen nyomorultnak érzem magam? Milyen felszabadító érzés. Nem miatta vagyok ilyen állapotban, nem ő a felelős azért, mert nincs energiám, hanem eleve ilyen energiátlan, kedvetlen, depresszív, életunt, kiábrándult csalódott és szerencsétlen lénynek éreztem magam, amikor megérkezett az életembe.
Azért tudott megjelenni, mert szánalmasnak gondoltam magam, szégyenletesnek tartottam az életemet, tele adóssággal, szeretői státusszal a hátam mögött, megfutamodva az életemért vállalt felelősség elől.
Olyannyira nem hittem magamban, hogy elmentem egy másik földrészre, és elbújtam az emberek elől, zsidó családoknál cleaning ladyt játszva vezekelni a bűneimért. És belementem egy megalázó kapcsolatba.
És ekkor, 2 év után rájöttem, hogy bántalmazó kapcsolatban éltem. Magammal.
Végre felismertem, hogy akár abba is hagyhatom.
Mert van választásom. Mindig van választás. Választhatom azt, hogy mostantól máshogy tekintek magamra.
Választhatom azt, hogy másképp nézek a jelenlegi helyzetemre, a kapcsolataimra, más szemekkel nézek a világra. Gondolhatom azt, hogy lejárt az ideje a vezeklésnek, választhatok más utat. Játszhatom azt, hogy a takarítás átmeneti állapot, nem cél, hanem eszköz egy másfajta élethez, nem valami szégyenteljes dolog.
Választhatom azt, hogy a szeretői kapcsolatot - amiben megéltem a szenvedést, mert nem akartak vállalni és nem egyetlen partner voltam – lezárom. És hálás vagyok azért, mert ez a viszony ráébresztett arra, hogy mi az, amit nem akarok. Hogy terapeutaként azt tudom mondani a hozzám fordulóknak, tudom, mert én is voltam benne és már nem vagyok.
Abbahagyhatom az önbántást, az önszabotázst, hogy elnyomom önmagam legjobb változatát, hogy nem engedem megnyilvánulni azt, aki valójában vagyok.
Mert minden élmény egy tapasztalat, minden, amit átéltem és megtapasztaltam, egy lépcsőfok a teljesség felé.
Pehl Ildikó
Képek: pixabay
