Egy kicsit olyan, mintha megállt volna az idő.
Az elme vetítővásznán újraperegnek a képek, te meg csak állsz és nézed. Nem tudsz mozdulni. Fogva tart a múlt.
Elhangzott egy mondat, vagy kettő, talán több is.
Hogy honnan jött, nem tudod. Dühből, dacból, gyávaságból, védekezésből, félelemből, vagy a felelősség fel nem vállalásából? Nem tudni. Mindegy is.
Ütöttek a szavai, még ha nem is ezt akarta. Elvágott valamit, végleg, mintha ki akarná törölni a múltat.
Azután csend lett, esélyed sem volt, hogy válaszolj, a beletörődés bénító csendje súlyosan zuhant le rád.
Nem csak fizikailag lehet bántani. A kimondott szónak súlya van. Belehaltál abba a néhány mondatba. Csak álltál ott némán és nézted, ahogy véglegesen elsétált onnan a remény.
Az élet megy tovább, de te nem haladsz vele. A nap minden nap felkel, halad minden a maga útján, csak te nem haladsz. Te még mindig ott állsz abban a pillanatban, mereven, szótlanul, megfagyott szívvel, csalódottan, és csak nézed, ahogy erőltetett félig-mosollyal az arcán távolodik…
Csak nézed és nem érted.
Mi történik veled?
Nem hiszed el, amit mondott, mert tudod, hogy nem igaz, amit hallottál. Ha hinnéd, magadat kéne becsapnod.
Hiszen te élted, te érezted, ott voltál, átélted, amiről most azt állítja, hogy soha nem is volt.
Nem tudod bizonyítani az igazadat, nem is akarod, a közös képeket eltépted, elégetted, az ajándékait a kukába dobtad, az üzeneteket kitörölted, az emlékeid pedig nem előhívhatóak, csak neked.
Csak állsz és nézed, ahogy távolodik, nem tehetsz mást. Döbbenten látod, ahogy továbbáll, mintha mi sem történt volna. Látszólag lazán és könnyedén éli tovább hazug életét, látszólag boldog kapcsolatban, látszólag vígan.
Valójában ő is tudja, hogy amit mondott, az nem igaz, és ez őt is ott tartja veled, abban a pillanatban. Ott van veled, még akkor is, ha elsétált onnan, még ha ott is hagyott a csalódásoddal.
Tudja, hogy amit ő életnek nevez, az illúzió, szerep, játék, lélek nélküli, üres, felszínes és sekélyes színház. Tudja, hogy nincs benne az életében, nincs benne a kapcsolatában. Becsapja magát.
S te nézed, ahogy félig él, szenved, nem tehetsz mást.
De ott áll veled, téren és időn túl, még akkor is, ha nem akar.
Még van esély arra, hogy felvállalja, ami volt. Kimondja az igazat, önmagának és neked. Minden félelme ellenére vállalja, ami volt. Azt is, hogy bántani akart, vagy hogy szeret, vagy azt, ami van.
Mert ettől te is feloldódsz, felengedsz, megengedsz, elengedsz, túllépsz, nem keresed a múltban, hol hibáztál, mit vétettél, hogyan lehetett volna másképp, miért történt mindez?
Megnyugszol és tovább tudsz lépni, mozdulhatsz, mert szabaddá tett az őszinteség, az őszinte megbánás, a szívből jövő „Sajnálom.”
S ez őt is szabaddá teszi.
Megtörténhet ez?
Ez rajta múlik.
Talán majd egyszer így lesz.
De lehet másképp is.
Megteheted, hogy szereted magad, annyira, hogy tudod, nem érdemled meg a büntetést. És szereted a másikat annyira, hogy tudod, akkor és ott csak így tudott működni.
Lehet hibázni, olykor ártani, bántani, hibázhatunk akár egész életre nyomot hagyót is.
De belehalni nem kell. Odafagyni egy helyzethez nem kell. Megkeményíteni a szívet nem kell. Páncélt növeszteni egy életre nem kell.
Ha ezt megérted, meg tudsz bocsátani magadnak és neki, érzed, ahogy olvad a jég a szíveden, újra érzel, élsz, lépsz egyet, aztán még egyet, már nincs miért tovább ott ácsorogni és a régmúlt képeit nézegetni. Szabad vagy.
Mehetsz tovább. Az első lépéseket már megtetted. Feloldoztad magadat és őt is.
Szerethetsz.
Pehl Ildikó
