A minap eszembe jutott egy emlék.
Ez már régen történt. Talán 7 évvel ezelőtt.
Elvonuláson voltunk. Intenzív megvilágosodás elvonuláson, Csákányospusztán. Akkor jöttél el velem először (és utoljára, bár ezt akkor még nem tudtuk). Tűzjárás és elvonulás, felejthetetlen élmény.
Egy erdő közepén, faházban, távol a világ zajától. Akkoriban az elvonulást vezető mester segítőjeként tevékenykedtem.
Emlékszem rá, amikor az utolsó diádnál leültem veled szemben, és te feltetted nekem a kérdést, ami akkor a koanom volt: „Mondd meg nekem, hogy mi egy másik!?”
Sosem felejtem el, milyen megindító volt, ahogy egymás szemébe néztünk. A szemem megtelt könnyel, te is elérzékenyültél, kinyújtottad a kezed, hogy megfogd az enyémet, s én a szabályok miatt nem fogadtam el. Csak néztem a szemed, láttam a csalódottságot, láttam, hogy nem érted, de nem bántam.
Azután kimondtam: „Nincs másik.” Tudtam, hogy te is tudod: Csak szeretet van. Minden és mindenki ugyanaz. Semmi és senki sincs elválasztva.
Nem volt szükség szavakra, sem kérdésre, sem válaszra. A szemedben ott volt minden. Akkor már tudtam, hogy te és én sosem leszünk mi. Majd megszólalt a csengő hangja, végre átölelhettük egymást. Ez az ölelés más volt, mint a többi, a csókod puha
volt, lágy és szeretettel teli, és én tudtam, ez a pillanat egyszeri, megismételhetetlen és örökre szól.
Pehl Ildikó
