Együttműködés
Ha azt akarod, hogy úgy érezzek, gondolkodjak és cselekedjek, ahogy te akarod, ahogy neked jó, nem megy.
A te logikád magától értetődő. Neked.
Próbálkoztunk, de nem ment. Erőink ellentétesen működtek.
Két találkozás között egyre nőtt a távolság, hosszú volt az út, messziről indultál, mire megérkeztél hozzám.
A távolban átélt tapasztalatokat hiába hoztad el hozzám, a kettőnk életére nem hozott megoldást.
Megpróbáltuk, de a vége mindig kudarc, düh, feszültség és szomorúság lett.
Az idő újra és újra egymáshoz taszított minket, mint ahogy a mágneses rúd vonzza a vasreszeléket.
Nem tudtuk, mi lesz a vége. Nem akartam a prédát alakítani a vadász kénye-kedvére.
Lassan egymáshoz csiszolódtunk, kerestünk egy másik megoldást.
Megpróbáltam megadni magam, elrejtettem az erőmet, alárendeltem magam az akaratodnak, egy időre feladtam az elveimet, elveszítettem magam.
Az illúzió ködében csak a saját magam feladása lett az ára a kapcsolódásnak. Ezt volt az az ár, amit képtelen voltam megfizetni.
Mert így sem volt jó. Nekem.
Kerestünk más megoldást, elfogadtuk, hogy mások vagyunk.
Szükségszerű lett a távolság, az egyedüllét magányba fordult. A remeteség, az apácaélet nem nekem való.
A hatalmi harc, a "kinek van igaza?" nem az, amire vágyom. Elég volt a félelmekből fakadó,"ki az erősebb?" játszmákból.
Aztán rájöttem, pont minden úgy van jól, ahogy van.
Hogy jó így, hogy te más vagy.
Hogy rajtad múlik, akarsz-e kapcsolódni hozzám.
Hogy rajtam múlik, akarok-e kapcsolódni hozzád.
Hogy téged a rád jellemző, egyedi energiák mozgatnak, ahogy engem is.
Hogy az egyediség nem hiba, hanem lehetőség.
Hogy nem baj, ha az energiák másként működtetnek minket.
Hogy nem baj, ha másképpen működünk, ha jól működünk együtt.
A kérdés az, hogy így tudunk-e együttműködni?
Pehl Ildikó
