A szakítás, elhagyás, elvesztés ősi fájdalom, amely minden erős kötődési kapcsolat megszakadásakor fellép. Akit elhagynak, ilyenkor lélekben mindig meghal.
Szendi Gábor
Van úgy, hogy a szeretet nem segít.
Van úgy, hogy bezárul a szív.
Van úgy, hogy valami annyira fáj, hogy nem akarod még egyszer átélni. És akkor bezárod a szíved, vagy páncélt növesztesz rá, vagy jéggé dermed, megfagy.
Akár hosszú évekig élhetsz jeges magányban.
És akkor jön valaki, átölel és te elolvadsz, felolvad a jégpáncél, azt hiszed, tiéd a világ. Vad szenvedélyek, forró ölelések, gyengéd érintések, aztán semmi.
Eltűnt, talán örökre. És te bezáródtál megint. Fájt, iszonyúan, nem értetted, hogy lehettél ilyen hülye? Csalódtál megint, mélyen, újra fagyos lett a szíved.
Azután újra megjelent. Most már óvatosabb voltál, nem hittél el mindent, de bízni akartál, hátha most, talán jelent valamit az, hogy átölel, hogy sétáltok, hogy szeret, hogy együtt vagytok.
Azt hitted, jelent valamit a szereteted, az odaadásod, a tudásod, a hited, a szerelmed. Azt hitted.
Aztán azt mondta, hogy neki ez nem jelent semmit.
Kellesz neki, érint, hízeleg, bocsánatot kér, viselkedik, szeret, de …nem kellesz eléggé.
Újra fájt a csalódás. Ültél csendben, dermedten, és hiába kérdezted: Miért?
Nem tudtad, hogy neki mindegy. Nem számít, mit érzel.
Elborított a félelem, a fájdalom, a kétségbeesés, az önsajnálat, a harag, de a szíved nem fagyott meg.
Mert megtanultál bízni, hinni magadban, a szerelemben.
Már nem zárod börtönbe a szíved, hiszed, hogy van szerelem, mely örökre szól. Bízol benne, hogy a nyitott szíved vonzó.
Pehl Ildikó
