Nemrég láttam egy filmet Gerard Butler főszereplésével, a címe Ahol a hullámok születnek.

Figyeltem a filmben a szörfösöket, ahogy rádőlnek a hullámra, rásimulnak a levegőre, beledőlnek a szélbe, úgy egyensúlyoznak a deszkán, szinte repülnek a vizen.

Néztem a tengeren sikló szörfösöket, ahogy ráülnek a deszkával egy-egy hullámra, ahogy elindulnak rajta, majd a tenger hullámaira hagyatkozva előrehajolnak, szinte úsznak a víz fölött, a levegőben siklanak, ha kell, irányt váltanak, de amikor már lendületben vannak, ehhez csak egy apró mozdulatra van szükség.

Figyeltem, ahogy egy pillanat alatt eldöntik, hogy mennek-e a hullámmal, vagy sem. S mikor elszánják magukat, cselekszenek, azután csak mennek. Szükséges előtte evezni a kezeikkel, de amikor jön egy hullám és felkapja a szörföst, akkor már hagyja, hogy a hullám vigye, rábízza magát a természet erőire. El kell fogadnia a hullám erejét és hagyni, hogy előrelökje. Rá kell tudni feküdni arra a hullámra, s rá kell tudni hagyatkozni.

Nem a szörfös hozza létre a hullámot, nem az övé az erő, amely viszi, tőle független és meghaladja őt. De ha egyszer a hatalmába kerül, ha rábízza magát arra a hullámra, akkor már együtt kell, hogy működjön vele.

Utána jöhet az élvezet. Egészen addig, amíg a hullám ereje, lendülete tart.

Valahogy így van ez, amikor elindulsz egy új úton, amikor belekezdesz valamibe. Bármi is legyen az, a kezdeti lelkesedés lök egyet rajtad, aztán rábízod magad a folyamatra, a lendületre, a hullámra. Ha kell, apró pici mozdulatokkal finomíthatsz rajta. De ha együttműködsz vele, végül te leszel a hullám. Egy leszel vele. Görcs nélkül, erőlködés nélkül,