Nézem az órát, várom, hogy hívj. 
Bámulom a telefont, háta akkor megszólal.
Ha szuggerálom, percenként nézem, biztosan csörögni fog.
De hallgat.
Vagy valaki más keres éppen.
A fejemben ezer gondolat kavarog.
Biztosan valami baj van. Vagy már nem is vagyok olyan fontos. Vagy nem érsz rá. Sok a dolgod.
Csalódott vagyok.
Miért nem hívsz már?
Felhívnálak én, de nem tehetem.
Lehet, hogy fontos dolgod van éppen.
Nem tudom, csak azt, hogy hiányzol. Nagyon. Hiányzik a hangod, jó lenne hallani.
Minden perc, mit nem velem töltesz, elvesztegetett idő, hát nem érzed?
A türelem nem az én erényem, nem tudok várni, nekem azonnal kell minden.
Nézem az órát, mintha megállt volna az idő, vánszorog a mutató, nem múlnak a percek.
Rossz a kedvem, rémképek gyötörnek, magamban már lemondtam rólad.
És egyszer csak cseng a telefon. Látom, hogy te hívsz, azonnal elmosolyodom, felveszem, és boldogan hallgatom, ahogy azt mondod:
- Csak hallani akartam a hangod, és gondoltam, megmondom, hogy nagyon hiányzol.
Most már minden rendben. Az élet szép.
Pehl Ildikó
