A Lélek, köszöni szépen, jól van.

Nem kell ébresztgetni.

Nem kell harmonizálni.

Nem kell egyensúlyba hozni.

Nincs darabokban, nem esik szét.

Nem kell emelni, nincs hova.

A Léleknek nincs problémája.

Nem mozaik, hogy össze kellene rakni.

Nem szegény.

A Léleknek nincs neme.

A Léleknek nincs szüksége edzésre.

A Léleknek nincsenek titkai.

A Lelket nem kell kiszabadítani.

A Lélek nem törik, nem szakad, nem fáj.

Nem kell erősíteni.

Nem kell gyógyítani, mert nem beteg.

Nem kell ápolni, semmi baja.

A Lélek számára az idő értelmetlen.

A Léleknek nincs társa, de minden rokona.

Ha belenézel egy másik szemébe, megláthatod benne. Persze, csak akkor, ha nincs ott a szemed előtt az elme szűrője.

Nem a Lélek fáj, hanem az elme.

A Lélek ébren van, nem alszik, teljes, egész, van ereje és fogalma sincs arról, hogy az elme szenved.

Minden problémád gyökere az elme, az elme elképzelései, a rögzült gondolkodás, a hitrendszerek, meggyőződések és az ezekhez kapcsolódó érzések, az ezekből fakadó kín.

Az elme gyötrelme a kínok kínja.

S te azt hiszed, a lelkednek van szüksége gyógyulásra.

Nem, a Lélek, köszöni szépen, jól van.

Pehl Ildikó

pszichoblogger

http://tulaszemelyesen.hu/

Mozgásmeditáció

Kreatív Önismereti és Kommunikációs Műhely online

Hírlevélre feliratkozás itt

Túl régóta.

Figyellek, ahogy te is figyelsz. Olykor farkasszemet nézünk.
Még nem tudod, de mind a ketten ugyanazért küzdünk. A kapcsolat sosem szakadt meg.

Ha te lépsz, én is lépek.
Fürkészed a szándékomat, ahogy én a tiédet.

Védekezésre készen vársz. Felkészültél az ugrásra, teljes harci díszben, feszülten figyeled, mit lépek.
Távolról követed a sorsomat.

Most szünet van, a csatát megnyerted, de a háborúnak még nincs vége.
Mindegy, mi az ára, te vagy én, óvod azt, ami sosem volt a tiéd.

Mi lenne, ha letennéd a páncélt, mi lenne, ha nem vívnánk több csörtét?
Vedd észre, hogy vége van.
Már más idők járnak, semmi sem ugyanaz, más lett a tér.

Nem tudom, hogyan kell, de letenném a fegyvert, a harc itt és most értelmetlen.

A látszat mögött már látom a valódit, én nem félek, bízom benne, hogy te sem.

A múlt már nincs itt, nincs dolgunk vele.

Állj meg velem szemben, nézz a szemembe és kérdezd meg, ki vagyok én neked?
Még mindig nem tudod?

Pehl Ildikó

pszichoblogger

Van az úgy, hogy utálsz valakit, hogy haragszol rá. Úgy érzed, jogos a haragod, mert megbántott, megsértett.

Az összes veszteség, a fájdalom miatta van, az ő áldozata vagy. Igyekszel távol tartani magadtól, azt akarod, hogy örökre tűnjön el az életedből, bebetonozod magad a fájdalomba, a hozzá fűződő viszonyba.

Azt hiszed, ha eltolod magadtól, ha távolra helyezed magadtól, elszakadsz tőle, kitörölheted az emlékeket.

Minél inkább ezt gondolod, annál inkább a része marad az életednek, nem tudsz megszabadulni sem a fájdalmas érzéstől, sem a másiktól.

Észre sem veszed, s egy idő után te okozol fájdalmat magadnak, s a másiknak, aki téged bántott. Mert te tartod fenn ezt a helyzetet. Mert bántani akarod, vissza akarod adni és amikor látod, hogy neki is fáj, bünteted tovább, nem tudod abbahagyni.

Mi történt? Mivé lettél? Az áldozatszerepből a tettes szerepébe kerültél. És folytatódhat tovább oda-vissza.

Hacsak el nem indul a megismerés folyamata, talán a közeledésé.

Előbb-utóbb rá kell jönnöd, hogy a gyógyulás útja, a saját fájdalmad gyógyítása a közeledés, a megismerés. Elsősorban saját magadhoz való közeledés, saját magad megismerése.

És ez veszélyes és nehéz.

Azután közeledhetsz a másikhoz is, ami még nehezebb, hiszen a kitárulkozás feszültséggel teli, veszélyes, mert mi van, ha a másik megint bántani fog? Ismeretlen a helyzet, bizonytalan a kimenetele.

Egyszer csak észreveszed, hogy valami megváltozott, a másik, vagy te.

Felfedezel valami addig ismeretlent a másikban, talán magadat látod benne, vagy őt látod másnak, vagy másképp, látod az esendőségét. Lehet, hogy megjelenik az együttérzés, a megértés és a megbocsátás, talán a szeretet.

Tovább léphettek.

Nem mindig az a megoldás a konfliktusokra, ha átbeszéljük a dolgokat, ha kiderítjük az okokat, van, amiről nem lehet és nem is kell beszélni, amikor egyszerűen csak tudomásul vesszük, hogy a másik olyan, amilyen és továbblépünk.

Nem hibáztatjuk a másikat, hanem megértjük, hogy azt tette, amire képes volt.

És új szemekkel nézünk rá. Mintha semmi sem történt volna.

Mert nem történt semmi.

Pehl Ildikó

pszichoblogger

Ha nem szólsz, csak nem jössz, nem hívsz, értetlenül állok itt és nem fogom tudni, mi történt, mi az oka, hogy eltűntél.

Itt állok majd lógó orral, csalódottan, döbbenten és fájni fog, aztán dühös leszek, majd dacos, kereslek, te meg menekülsz, azután újra és még mindig nem talállak.

Ettől kétségbeesek majd, úgy érzem, soha többé nem akarlak látni, magamra hagysz a kétségeimmel és a kérdéseimmel.

Magamban keresem a hibát, biztos én vagyok az oka, miattam van, mindent rosszul csináltam. Kérdezem magamtól, hogy mit mondtam, mit tettem? Rémeket látok majd, minden hibám, hiányosságom jelentőséggel bír, felnagyítom és hétfejű sárkányként tüzet okádok, rád, ha tudok. Ha nem, akkor másra, vagy magamra. Boszorkánnyá változom.

Feladom és hagyom, és soha nem tudom meg, mi volt a baj.

Nem tudom meg soha, hogy mi történt veled.

Mi az, ami fáj, ami nem megy, amit nem tudsz vállalni, mi az, amit érzel, amit gondolsz, amitől megrémültél, amit szégyellsz, ami miattam van, ami túl sok vagy túl kevés, ami megérintett, túlságosan is, hogy most jobb egyedül, mi az, ami velem kapcsolatos, vagy ami egyáltalán nem, hogy így nem akarod, de úgy igen, hogy időre van szükséged, hogy nem hiszed el, hogy neked ezt lehet, nem hiszed el, hogy megérdemled, hogy ez veled megeshet, hogy nem igaz, amit mondtál, hogy nem tudod, mennyit ér neked, hogy kudarc ért, valami sérelem, hogy bekapcsolt egy régi minta, hogy még van valami, amit meg kell oldanod, hogy még nem vagy kész, hogy még nem zártad le az előzőt, vagy bármi.

Tudom, érzem, hogy neked se jó. Egyedül vagy a történeteddel, hiába vannak körülötted, ezzel magadra maradsz, hiszen senki sem tudja, mi játszódik le benned, olyan nehéz.

Benne maradsz a történetben, tovább, mint szeretted volna, és fáj, és akkor is fájni fog, ha nagy nehezen előkerülsz, mert akkor az értetlenséggel találkozol.

Nem velem, hanem a sértettségemmel, a megbántottsággal,  a dühömmel, az árnyékommal, a fájdalmammal, és dacolni fogok, számon kérek és teszek róla, hogy ne lásd, hogy az érzelmeim és a viselkedésem mögött ott vagyok én.

És akkor megint elmész majd, mert nem érted, mi van velem, menekülsz újra, sértett büszkeséggel most te fogsz dacolni, és akkor soha nem tudom meg

- hogy az kell, hogy ott legyek, hogy csak azt akartad volna hallani, hogy így is

- hogy te sem az érzéseid, a történeted vagy, hogy nem vagy azonos a szégyennel, a hiányosságaiddal, a jellemeddel, vagy azzal, ami miatt eltűntél.

Azt akarod hallani, hogy úgy vagy jó, ahogy vagy, hogy én sem vagyok tökéletes és nem kell, hogy mindig igazam legyen, hogy igent mondtam rád, mert én téged választottalak.

Nekem semmi más nem kell, csak egy szó, mielőtt eltűnnél, mert akkor én nyugodtan megvárom, hogy visszatérj, s ha jössz, örülni fogok neked és nem kell magyarázkodnod, csak átölelsz és kész.

Legközelebb…

Pehl Ildikó

pszichoblogger

Ismered Csipkerózsika meséjét? Mindenki ismeri.

Az eredeti történetet először Charles Perrault francia meseíró írta le és jelentette meg 1697-ben, Lúdanyó meséi címmel. Egészen addig a Csipkerózsika szájhagyomány útján terjedt.

Rengeteg változata született, a legismertebb talán a Grimm testvéreké (Jacob és Wilhelm), amelyet 1812-ben adtak ki a Gyermek- és családi mesék című gyűjteményben.

A Disney feldolgozás, melyben a szereplők nevet is kaptak, 1959-ben született.

A sok-sok változat egyik lényeges eleme, hogy amikor Csipkerózsika megszületik, meghívják a tündéreket egy kivételével, aki mégis eljön és megátkozza Csipkerózsikát.

Ennyi elég is, hogy majdnem végzetes átok szülessen: Elfelejtkezni valakiről, meggondolatlanul kirekeszteni, nem gondolva arra, hogy mennyire megbántódhat, semmibe venni valakit, akinek nagyon is ott lenne a helye.

És miért?

Lehet, hogy kellemetlen a jelenléte, kényelmetlen, mert emlékeztet valamire vagy valakire.

Mert megmutat valamit, amit nem akarunk látni.

Emlékeztet valamire vagy valakire, amire vagy akire nem akarunk emlékezni.

Képvisel valamit, amit nem szeretünk magunkban.

Tud valamit, amit csak ő tud.

Vagy nem illik a jól felépített életbe, a színesre festett képbe.

De a méltatlanul háttérbe szorított tündér nem bújik el, nem sírdogál otthon, a kis házikójában, dühös lesz és csak azért is odamegy, kiáll azok elé, akik megbántották, megsértették, megalázták, akik ítélkeztek felette, akik érdemtelennek tartották.

Sérült önérzetével haragvó tüzes vulkánná változott, önmaga árnyéka lett, s rászórta minden dühét az ártatlanra. Nem kellett az élettapasztalatából fakadó bölcsesség, hát átkot szórt Csipkerózsikára.

És eltelik száz év, mikor már senki sem emlékszik, te ott állsz ártatlanul és nem érted, miért van az, hogy bármi teszel, semmi sem sikerül, már annyit dolgoztál magadon és még mindig nem úgy van, ahogy szeretnéd. Még mindig nem jött el a herceged. Vagy, ha eljött, nem tudta átverekedni magát a szíved szögesdrótján.

Csak vársz, a tövisrengeteg pedig tovább burjánzik, s te inkább alszol. Feladtad.

De ne felejtsd el, hogy volt még egy tündér, aki bár nem tudta semmissé tenni az átkot, enyhített rajta.

S ezért az egész csak egy álom, felébredhetsz belőle.

A történet szerint eljön a száz esztendő vége, jön valaki, aki átverekszi magát a szúrós töviseken, aki megtalálja az alvó Csipkerózsikát és egy csókkal felébreszti.

A többi már rajtuk múlik.

Hagyd, hogy veled is megtörténjen, csak figyelj rá, hogy ne kövesd el azt a végzetes hibát.

Legyen helye mindenkinek!

 Pehl Ildikó

pszichoblogger

Még gondolsz rá, hogy lehetne másképp.

Vissza akarod szerezni. De hogyan?

Sehogy. Nem lehet.

Már nem.

Miért?

Azért, mert soha nem volt a tiéd. Sosem volt egészen, őt senki nem birtokolhatja, te sem. Pont ez volt olyan bosszantó, annyira bosszantott, hogy mindent megtettél, csak hogy függjön tőled. Mindent bevetettél, hogy magadénak tudd a szeretetét, a figyelmét, ő pedig szerelmes lett beléd. Régóta tudod, hogyan érd el, hogy kösd magadhoz, akit akarsz, hogy tedd magad nélkülözhetetlenné, hogy függjenek tőled. Ismered az összes szélhámos trükköt, amivel bárkit magadhoz tudsz láncolni, és ő bevette, mert ő sem volt kivétel. Nevettél rajta.

Szerelem? Bárcsak tudnád, mi az!

Játszottál, ahogy kell, ment a csiki-csuki, húzd meg-ereszd meg, kellesz is, meg nem is, ne érezze magát biztonságban. Ő próbált maradni is, távolságot is tartani, lenni is, meg nem is, ő tényleg szeretett, csak te nem hitted el, hogy téged lehet szeretni.

Az ő részéről igazi volt, csak te nem gondoltad komolyan, s nem értette, akkor miért? Sírt, fájt, búcsúzott, de te nem engedted el. Mikor hagytad, hogy szeressen, örült, ha mentél, befogadott, nem kérdezett, csak ragyogott, boldog volt, akkor is, ha csak morzsányi jutott belőled.

Aztán taszítottál rajta egyet, mert túl közel jött, ő magába zuhant, elesetté vált, aztán megint felállt, adott akkor is, amikor semmit sem kapott, ételt, szexet, figyelmet, mikor mire volt szükséged. Odaadta magát, te elfogadtad és kértél még, vagy egyszerűen csak elvetted, ami kellett, a feltétlen szeretet nevében. Te meg kinevetted.

Nem kérdezett, csak várt, ott volt mindig, ha kellett, számíthattál rá, nála otthon voltál, olyan volt neked, mint egy menedék, nem akartad elveszíteni, de megtartani se akartad, pedig tudtad, hogy ő lenne a hozzád való. Jogot formáltál rá, mert neked ez járt, használtad, mint egy játékbabát. Egy szélhámosnak mindent lehet.

Azután elment, úgy tűnt, örökre, nem érdekelt, hisz mindig van másik, és egyébként is, mindig visszafogadott, tudtad, hogy ott van, hogy vár rád, ahogy eddig is, mindig, ha akartad.

Hiányzott, nagyon, a barátod volt, szeretted, látni akartad, s ő ott volt megint.

Azt hitted, mehet minden úgy, mint régen. Két év elvesztegetett idő. Ő is hitte, próbálta, akarta, de nem ment. Valami nem engedte. Úgy nem, ahogy te akartad.

Nem. Ő más lett, megváltozott.
Meglepődtél, hogy nem akart hazudni, nem akart csalni, vagy mindent akart, vagy semmit.

Akkor bántottad megint. Durván, igaztalanul.  Hazudtál megint. Megvetetted. Kigúnyoltad. Lenézted. Dühös voltál rá. Meg akartad alázni.

Végleg elment, s te hagytad. Nem érdekelt. Ő nem kell neked eléggé. Van másik.

Még nem tudod, mi az, amit nem láttál, nem tudod, miért bántottad, miért veted meg, akit szeretsz. Mert megveted, lenézed, aki szeret. Mert nem tudod, hogy lehet téged szeretni.

Most hiányzik. Hogyan szerezd vissza? Sehogy.

Soha nem volt a tiéd, csak szeretett téged, úgy, ahogy csak ő tudott.

Neki van méltósága, tartása.

De még helyrehozhatod, ha akarod, majd egyszer.

Talán kezdd azzal, hogy azt mondod: Sajnálom.

Azután elmondhatod azt is, hogy mit. Őszintén.

Ha meghallgat.

Azután majd lesz valami.

Pehl Ildikó

pszichoblogger