Túl régóta.

Figyellek, ahogy te is figyelsz. Olykor farkasszemet nézünk.
Még nem tudod, de mind a ketten ugyanazért küzdünk. A kapcsolat sosem szakadt meg.

Ha te lépsz, én is lépek.
Fürkészed a szándékomat, ahogy én a tiédet.

Védekezésre készen vársz. Felkészültél az ugrásra, teljes harci díszben, feszülten figyeled, mit lépek.
Távolról követed a sorsomat.

Most szünet van, a csatát megnyerted, de a háborúnak még nincs vége.
Mindegy, mi az ára, te vagy én, óvod azt, ami sosem volt a tiéd.

Mi lenne, ha letennéd a páncélt, mi lenne, ha nem vívnánk több csörtét?
Vedd észre, hogy vége van.
Már más idők járnak, semmi sem ugyanaz, más lett a tér.

Nem tudom, hogyan kell, de letenném a fegyvert, a harc itt és most értelmetlen.

A látszat mögött már látom a valódit, én nem félek, bízom benne, hogy te sem.

A múlt már nincs itt, nincs dolgunk vele.

Állj meg velem szemben, nézz a szemembe és kérdezd meg, ki vagyok én neked?
Még mindig nem tudod?

Pehl Ildikó

pszichoblogger