Ha nem szólsz, csak nem jössz, nem hívsz, értetlenül állok itt és nem fogom tudni, mi történt, mi az oka, hogy eltűntél.

Itt állok majd lógó orral, csalódottan, döbbenten és fájni fog, aztán dühös leszek, majd dacos, kereslek, te meg menekülsz, azután újra és még mindig nem talállak.

Ettől kétségbeesek majd, úgy érzem, soha többé nem akarlak látni, magamra hagysz a kétségeimmel és a kérdéseimmel.

Magamban keresem a hibát, biztos én vagyok az oka, miattam van, mindent rosszul csináltam. Kérdezem magamtól, hogy mit mondtam, mit tettem? Rémeket látok majd, minden hibám, hiányosságom jelentőséggel bír, felnagyítom és hétfejű sárkányként tüzet okádok, rád, ha tudok. Ha nem, akkor másra, vagy magamra. Boszorkánnyá változom.

Feladom és hagyom, és soha nem tudom meg, mi volt a baj.

Nem tudom meg soha, hogy mi történt veled.

Mi az, ami fáj, ami nem megy, amit nem tudsz vállalni, mi az, amit érzel, amit gondolsz, amitől megrémültél, amit szégyellsz, ami miattam van, ami túl sok vagy túl kevés, ami megérintett, túlságosan is, hogy most jobb egyedül, mi az, ami velem kapcsolatos, vagy ami egyáltalán nem, hogy így nem akarod, de úgy igen, hogy időre van szükséged, hogy nem hiszed el, hogy neked ezt lehet, nem hiszed el, hogy megérdemled, hogy ez veled megeshet, hogy nem igaz, amit mondtál, hogy nem tudod, mennyit ér neked, hogy kudarc ért, valami sérelem, hogy bekapcsolt egy régi minta, hogy még van valami, amit meg kell oldanod, hogy még nem vagy kész, hogy még nem zártad le az előzőt, vagy bármi.

Tudom, érzem, hogy neked se jó. Egyedül vagy a történeteddel, hiába vannak körülötted, ezzel magadra maradsz, hiszen senki sem tudja, mi játszódik le benned, olyan nehéz.

Benne maradsz a történetben, tovább, mint szeretted volna, és fáj, és akkor is fájni fog, ha nagy nehezen előkerülsz, mert akkor az értetlenséggel találkozol.

Nem velem, hanem a sértettségemmel, a megbántottsággal,  a dühömmel, az árnyékommal, a fájdalmammal, és dacolni fogok, számon kérek és teszek róla, hogy ne lásd, hogy az érzelmeim és a viselkedésem mögött ott vagyok én.

És akkor megint elmész majd, mert nem érted, mi van velem, menekülsz újra, sértett büszkeséggel most te fogsz dacolni, és akkor soha nem tudom meg

- hogy az kell, hogy ott legyek, hogy csak azt akartad volna hallani, hogy így is

- hogy te sem az érzéseid, a történeted vagy, hogy nem vagy azonos a szégyennel, a hiányosságaiddal, a jellemeddel, vagy azzal, ami miatt eltűntél.

Azt akarod hallani, hogy úgy vagy jó, ahogy vagy, hogy én sem vagyok tökéletes és nem kell, hogy mindig igazam legyen, hogy igent mondtam rád, mert én téged választottalak.

Nekem semmi más nem kell, csak egy szó, mielőtt eltűnnél, mert akkor én nyugodtan megvárom, hogy visszatérj, s ha jössz, örülni fogok neked és nem kell magyarázkodnod, csak átölelsz és kész.

Legközelebb…

Pehl Ildikó

pszichoblogger