Van az úgy, hogy utálsz valakit, hogy haragszol rá. Úgy érzed, jogos a haragod, mert megbántott, megsértett.

Az összes veszteség, a fájdalom miatta van, az ő áldozata vagy. Igyekszel távol tartani magadtól, azt akarod, hogy örökre tűnjön el az életedből, bebetonozod magad a fájdalomba, a hozzá fűződő viszonyba.

Azt hiszed, ha eltolod magadtól, ha távolra helyezed magadtól, elszakadsz tőle, kitörölheted az emlékeket.

Minél inkább ezt gondolod, annál inkább a része marad az életednek, nem tudsz megszabadulni sem a fájdalmas érzéstől, sem a másiktól.

Észre sem veszed, s egy idő után te okozol fájdalmat magadnak, s a másiknak, aki téged bántott. Mert te tartod fenn ezt a helyzetet. Mert bántani akarod, vissza akarod adni és amikor látod, hogy neki is fáj, bünteted tovább, nem tudod abbahagyni.

Mi történt? Mivé lettél? Az áldozatszerepből a tettes szerepébe kerültél. És folytatódhat tovább oda-vissza.

Hacsak el nem indul a megismerés folyamata, talán a közeledésé.

Előbb-utóbb rá kell jönnöd, hogy a gyógyulás útja, a saját fájdalmad gyógyítása a közeledés, a megismerés. Elsősorban saját magadhoz való közeledés, saját magad megismerése.

És ez veszélyes és nehéz.

Azután közeledhetsz a másikhoz is, ami még nehezebb, hiszen a kitárulkozás feszültséggel teli, veszélyes, mert mi van, ha a másik megint bántani fog? Ismeretlen a helyzet, bizonytalan a kimenetele.

Egyszer csak észreveszed, hogy valami megváltozott, a másik, vagy te.

Felfedezel valami addig ismeretlent a másikban, talán magadat látod benne, vagy őt látod másnak, vagy másképp, látod az esendőségét. Lehet, hogy megjelenik az együttérzés, a megértés és a megbocsátás, talán a szeretet.

Tovább léphettek.

Nem mindig az a megoldás a konfliktusokra, ha átbeszéljük a dolgokat, ha kiderítjük az okokat, van, amiről nem lehet és nem is kell beszélni, amikor egyszerűen csak tudomásul vesszük, hogy a másik olyan, amilyen és továbblépünk.

Nem hibáztatjuk a másikat, hanem megértjük, hogy azt tette, amire képes volt.

És új szemekkel nézünk rá. Mintha semmi sem történt volna.

Mert nem történt semmi.

Pehl Ildikó

pszichoblogger