Még gondolsz rá, hogy lehetne másképp.

Vissza akarod szerezni. De hogyan?

Sehogy. Nem lehet.

Már nem.

Miért?

Azért, mert soha nem volt a tiéd. Sosem volt egészen, őt senki nem birtokolhatja, te sem. Pont ez volt olyan bosszantó, annyira bosszantott, hogy mindent megtettél, csak hogy függjön tőled. Mindent bevetettél, hogy magadénak tudd a szeretetét, a figyelmét, ő pedig szerelmes lett beléd. Régóta tudod, hogyan érd el, hogy kösd magadhoz, akit akarsz, hogy tedd magad nélkülözhetetlenné, hogy függjenek tőled. Ismered az összes szélhámos trükköt, amivel bárkit magadhoz tudsz láncolni, és ő bevette, mert ő sem volt kivétel. Nevettél rajta.

Szerelem? Bárcsak tudnád, mi az!

Játszottál, ahogy kell, ment a csiki-csuki, húzd meg-ereszd meg, kellesz is, meg nem is, ne érezze magát biztonságban. Ő próbált maradni is, távolságot is tartani, lenni is, meg nem is, ő tényleg szeretett, csak te nem hitted el, hogy téged lehet szeretni.

Az ő részéről igazi volt, csak te nem gondoltad komolyan, s nem értette, akkor miért? Sírt, fájt, búcsúzott, de te nem engedted el. Mikor hagytad, hogy szeressen, örült, ha mentél, befogadott, nem kérdezett, csak ragyogott, boldog volt, akkor is, ha csak morzsányi jutott belőled.

Aztán taszítottál rajta egyet, mert túl közel jött, ő magába zuhant, elesetté vált, aztán megint felállt, adott akkor is, amikor semmit sem kapott, ételt, szexet, figyelmet, mikor mire volt szükséged. Odaadta magát, te elfogadtad és kértél még, vagy egyszerűen csak elvetted, ami kellett, a feltétlen szeretet nevében. Te meg kinevetted.

Nem kérdezett, csak várt, ott volt mindig, ha kellett, számíthattál rá, nála otthon voltál, olyan volt neked, mint egy menedék, nem akartad elveszíteni, de megtartani se akartad, pedig tudtad, hogy ő lenne a hozzád való. Jogot formáltál rá, mert neked ez járt, használtad, mint egy játékbabát. Egy szélhámosnak mindent lehet.

Azután elment, úgy tűnt, örökre, nem érdekelt, hisz mindig van másik, és egyébként is, mindig visszafogadott, tudtad, hogy ott van, hogy vár rád, ahogy eddig is, mindig, ha akartad.

Hiányzott, nagyon, a barátod volt, szeretted, látni akartad, s ő ott volt megint.

Azt hitted, mehet minden úgy, mint régen. Két év elvesztegetett idő. Ő is hitte, próbálta, akarta, de nem ment. Valami nem engedte. Úgy nem, ahogy te akartad.

Nem. Ő más lett, megváltozott.
Meglepődtél, hogy nem akart hazudni, nem akart csalni, vagy mindent akart, vagy semmit.

Akkor bántottad megint. Durván, igaztalanul.  Hazudtál megint. Megvetetted. Kigúnyoltad. Lenézted. Dühös voltál rá. Meg akartad alázni.

Végleg elment, s te hagytad. Nem érdekelt. Ő nem kell neked eléggé. Van másik.

Még nem tudod, mi az, amit nem láttál, nem tudod, miért bántottad, miért veted meg, akit szeretsz. Mert megveted, lenézed, aki szeret. Mert nem tudod, hogy lehet téged szeretni.

Most hiányzik. Hogyan szerezd vissza? Sehogy.

Soha nem volt a tiéd, csak szeretett téged, úgy, ahogy csak ő tudott.

Neki van méltósága, tartása.

De még helyrehozhatod, ha akarod, majd egyszer.

Talán kezdd azzal, hogy azt mondod: Sajnálom.

Azután elmondhatod azt is, hogy mit. Őszintén.

Ha meghallgat.

Azután majd lesz valami.

Pehl Ildikó

pszichoblogger