Látlak téged.

Hallgatlak, figyelek rád, ha megosztod velem a történeted.

Meghallgatom, tudom, hogy a részeddé váltak, a szépek és a fájdalmasak is.

De nem ez a legfontosabb.

Tudom, hogy hozzád tartoznak, ezektől lettél olyan, amilyen most vagy, ezekkel együtt ismertelek meg, hallgatom, hiszen ettől kerülünk egyre közelebb egymáshoz.

Állok előtted és hallgatom, amit mondasz, figyelek rád, nem riaszt meg, amit hallok, nem futok el, döntöttem, itt maradok és hallgatlak.

Rengeteg időm van, mesélj csak, mondd el, mi az, ami bánt, ami fájt, aminek örültél.

Tudod, van, ami megérint, van, ami belőlem is előhozza az én történeteimet, s van, ami nekem is fáj.

Bennem is megmozdul egy-egy régi történet emléke, felszínre igyekszik, engedem, hogy előbújjon, s hagyom, hogy továbbillanjon.

Most nem rólam van szó, most rád figyelek.

Látlak téged. A történeteid nélkül.

Állok és hallgatom, ahogy előbukkannak a szavak és figyelek, mi van, mi lehet még ott, amiről nem tudsz, nem akarsz, nem mersz beszélni.

Nem félek, tudom, hogy eljön majd az idő, amikor nem akarsz visszatartani semmit.

A történet most nem is olyan fontos, csak az, hogy beszélsz. Megszabadulsz valamitől, leteszel valamennyit a teherből.

S közben figyelsz rám.

S én figyelek rád.

Miközben beszélsz magadról, egymás szemébe nézünk, történik valami. Kapcsolódunk.

S mikor elmész, valami ottmarad.

A kapcsolat.

Pehl Ildikó

Nézz körül a honlapomon is.