Lehet másképp is.

Lehet őszintén.

Azt mondani, ott és akkor, amit érzel. Elmondani, amit gondolsz.

Beszélni arról, ami van, felvállalni a valódit, hagyni, hogy jöjjön ki a hang a torkodon, úgy, ahogy tud. Lehet, hogy súgva, halkan, de hagyni megszólalni az igazat, ha kell, egy lépést tenni előre, megfogni a vállát, cselekedni, érezhetővé tenni, ami ott van.

Hagyni lehullani a megfelelni vágyás igényét, az elutasítástól való félelmet, a magadra öltött jelmezt, a torztükör maszkot, a magadra erőltetett mosolyt, a merevséget, a karba font kezet.

Hagyni, hadd hulljanak le a rád vetített képek. Mindegyik. A szép és a csúnya, a jó és a rossz is, a tetszetős és a gyűlölt. Hiszen egyik sem te vagy.

Csak egy pillanat az egész, és megváltozik minden.

Meztelen lettél, a másik, a világ, önmagad előtt, attól, hogy felvállaltad,  láthatóvá lettél, sebezhetővé, kiszolgáltatottá.

Nem baj, ha nem értenek, nem baj, ha átlátszó lettél, a méltóságod a tiéd. Ezzel nem lehet visszaélni.

Valami megváltozott, láthatatlan szálakkal kapcsolódsz.

Már nem számít semmilyen vélemény, felvállaltad magad, az érzéseidet, a vágyaidat, kimondtad, amit szeretnél.

Hosszú idő után végre az vagy, aki szerettél volna lenni, boldog vagy, és biztos magadban, már nem leszel egyedül. A kapcsolódás megmarad. Egy másik szinten.

Egy fejezet lezárult, most minden új és más, benned változott valami lényegi, ami most már mindig a tiéd.

Állandósul az érzés, veled marad, amit átéltél.

Csak az első lépés kellett hozzá, az, hogy felvállald, hogy mostantól őszinte leszel.

A többi már nem a te dolgod.

Pehl Ildikó