Te engem látsz? Valóban? Hova nézel? Rám, vagy azt nézed, ahogy viselkedem? A külsőmet? Arra figyelsz, amit mondok? Vagy a sebeimet nézed? Érdekel a fájdalmam?
Miért? Mi a terved? Mi a vágyad?
Miért vagyok neked fontos? Miért figyelsz?
Mit szeretnél?
A sárba döngölni? Segíteni? Tükröt tartanál? Meg akarsz gyógyítani vagy inkább megalázni akarsz? Gúnyoldóni a külsőmön, a hibáimat akarod az orrom alá dörgölni? Vájkálni aakarsz a múltamban? Felszakítani a sebeket?
Az önbizalmadat növelni?
Szeretnél fölém kerekedni? Le akarsz győzni?
Szeretnél megbüntetni? Le akarsz leplezni?
Mit akarsz megmutatni?
Mit akarsz bizonyítani? És kinek?
Mi olyat akarsz mondani nekem, amit ne tudnék?
Felfuvalkodott, fensőbbséges gőgödben pöffeszkedve, ujjal mutogatsz rám.
Miért is?
Lehet, hogy valami olyat mutattam neked, amit nem akarsz meglátni magadban, amiről tudod, hogy ott van benned, de nem akarod látni?
Vagy többnek tartasz magadnál?
Mit akarsz tőlem?
Vagyok, aki vagyok. Minden hibámat, minden tévedésemet vállalom.
S te?
Nem a hibáim vagyok, nem a szerepeim vagyok, nem az vagyok, akinek hiszel. Nem engem látsz, hanem - a dühtől, fájdalomtól, kétségbeeséstől, bizonytalanságtól, félelemtől - elborult agyad szürke ködéből, a saját gondolataidtól eltorzult, rám vetített képet, a rám aggatott szerepet nézed.
Vedd le a gonosz, aljas, bosszúszomjas fúria sötét szemüvegét.
Lásd meg azt, aki vagyok.
Pehl Ildikó
pszichoblogger
Programjaimról itt tájékozódhatsz:
Kreatív Önismereti és Kommunikációs Műhely online
Hírlevélre feliratkozás itt.
