A karnevál, másképpen farsang eredete visszanyúl az ősközösségekig, végigkíséri az emberiséget. Ezeken a rituális ünnepségeken lehetővé vált, hogy az egyén kitörjön a csoportnorma elvárásai alól, lényege a vidámság, a felszabadult nevetés volt. Ilyen, a közösségi hierarchiát ideiglenesen megszüntető ünnep gyakori volt az antik világban is, híresek a római szaturnáliák, bacchanáliák, a középkori, vagy az újkori karneválok, mint például a velencei vagy a riói karnevál.
Ezek a rítusok azt a szükségletet elégítik ki, hogy bár jó a közösséghez tartozni, mégis megszabadulunk a hétköznapi nyomás alól egy kötött forma keretein belül. A karneválok szabályozott szertartása lehetővé teszi azt, amit máskor tilos. A karneválban legálissá válik mindaz, amit egyébként elítélünk, felfüggesztjük az élet hivatalos rendjét, fölszabadulunk az uralkodó társadalmi rend szabályai alól. Ilyenkor minden a világ komikus voltát tükrözi vissza, felmentést kapunk az erkölcs szabályai alól is, elfogadott a trágárság, a durva beszéd, a humor, a vicc minden formája. Visszájára fordul a világ.
A farsangot jó ideje beiktatták a vallási ünnepek közé, jelmezes, táncos népünnepély lett.
A farsang a mulatság köré szerveződik, minden komolyságot nélkülöz, megszabadít mindenféle dogmától, a stressztől, kinevetjük a félelmet – a nevetés feltételezi, hogy az ember leküzdötte a félelmét -, a feszültség így feloldódik, elfelejtkezünk az élet nehézségeiről, fájdalmairól, egy rövid időre a szabadság eszménye uralkodik.
A farsangi időszak arról szól, hogy búcsúztatjuk a telet, köszöntjük a tavaszt.
Fontos szerep jut ilyenkor a körforgás folyamatának, hiszen a halál és újjászületés, a változás és megújulás az élet természetes része.
A lényeg az öröm, a világ nevetségessé tétele, a humor, a játék.
A karneválon egy álarc mögé bújva kiereszthetjük a gőzt, valaki más bőrébe bújva szabadnak érezzük magunkat, bármit megtehetünk büntetlenül.
Az álarcosbálon bármilyen szerepet eljátszhatunk.
A probléma akkor van, hogyha a farsangi szezonon túl is maszkot hordunk, ha ránk nő egy álarc, ha hozzánk nő egy szerep. Amikor úgy hozzánk tapad, hogy nem tudunk kibújni belőle, amikor beleszorítjuk magunkat egy olyan szerepbe, amit azért viselünk, mert nem vagyunk megelégedve azzal, aki a szerep nélkül lennénk.
Pehl Ildikó
pszichoblogger
Kreatív Önismereti és Kommunikációs Műhely online
Hírlevélre feliratkozás itt
