Találkoztunk, te meg én, a királyfi és a királylány. Megláttuk egymást, elindultunk egymás felé, táncoltunk, kinyíltunk , elkezdtünk érezni, szerelmet, boldogságot, mámort.
És egyszer csak hirtelen eltűnt minden, mintha amnéziás lettél volna, törölted mindazt, ami addig volt. Úgy néztél rám, mintha valaki mást látnál. Undorral taszítottál el magadtól, bezáródtál, elzártad magad tőlem, sehol sem volt addigra a gyengéd tekinteted.
Tehetetlen voltam, bármit mondtam, hiába zokogtam, nem érdekelt, hogy fáj, nem is ért el hozzád a hangom, olyan kőkemény betonfalat építettél kettőnk közé, hogy nem érhettelek el.
Őrjítő volt, elviselhetetlen, mintha meghaltál volna.
Eltűnt a szerelmed. És én lettem a sárkány.
Mert a szerelem érzésével együtt megjelent a többi érzelem, s vele együtt érkezett a múlt. Minden, amitől féltél, minden megaláztatás, minden fájdalom. S te nem engem láttál, hanem az illúzió ködén át a sárkányt. A sárkányt, aki undorító, félelmetes, akit le kell győzni, akit el kell űzni.
S te elűztél.
Nem tehettem mást, mint hogy hagytam, hogy megvívd a belső harcaidat.
A találkozásunk igazi volt, tudom. Sokáig hittem, hogy nem vagyok szerethető, sokáig küzdöttem a szégyennel, a kirekesztettséggel, a haraggal, hogy nem vagyok rá méltó, hogy szeressenek.
Sokáig voltam egyedül, sokáig vártam rád, aztán mikor megtaláltuk egymást, olyan kapukat nyitottál meg bennem, amitől ma az vagyok, aki.
Megérkeztem oda, hogy elfogadom és szeretem magam olyannak, amilyen vagyok.
Lehet, hogy csak annyi volt a szereped, hogy megnyiss bennem valamit. Lehet, hogy az, hogy emlékezzek. És én emlékezem.
Bízom benne, hogy te is megtalálod a belső békét, hogy egyszer megérkezik életedbe a valódi szeretet.
Nélküled, a szerelmed nélkül ma nem lennék az, aki vagyok.
Pehl Ildikó
pszichoblogger
Kreatív Önismereti és Kommunikációs Műhely online
Hírlevélre feliratkozás itt
