Az egyik megvilágosodás intenzív elvonulásra úgy érkeztem, hogy tele voltam haraggal. Fel nem dolgozott haraggal és nem értettem, honnan jön, kire vagy mire haragszom. Megnéztem a dühömet és rájöttem, azért vagyok dühös, mert a többiek nem veszik észre a hibákat. Nem értettem, hogy lehet, hogy én látom, a másik pedig nem?
Aztán rájöttem, hogy lehet, hogy látják, csak nem teszik szóvá, nem érdekli a többieket. Azért, mert nem tulajdonítanak ennek jelentőséget. Miért? Két eset lehetséges. Az egyik, hogy azért, mert számukra nem fontos sem az ember, sem a tévedései, ezért nem érinti őket. A másik, hogy azért, mert szeretik azt, aki éppen hibázik.
És akkor jött a felismerés: Aki hibázik, azért teszi, mert azt teszi, amire képes akkor, abban a helyzetben. Mert mindenki azt teszi, ami tőle telik. S ha ezt elfogadom, és nem várok olyasmit, amire nem képes, akkor az egész embert fogadom el, a hibáival, a tévedéseivel, az ügyetlenségével, a dühével, a tökéletlenségével együtt.
Ez (is) A SZERETET.
Pehl Ildikó
pszichoblogger
