A hét végén Cserépváralján voltam. Vörös Ákos PrAkash tartotta az immár majd 20 éve hagyományos indián izzasztókunyhót tűzjárással egybekötve.

Nem először vettem részt ilyen eseményen és valószínűnek tartom, hogy nem is utoljára. Ismerős a helyzet, az érzés, és mégis mindig más.

14 éve majdnem minden évben voltam tűzjáráson – és bár volt olyan is, hogy megégettem a talpam -, azt mondom, egyszerű. De amikor ott állok a parázsszőnyeg előtt, mégsem olyan egyszerű.

Erre PrAkash azt mondja: Le kell egyszerűsíteni.

Igen. Az égő parázson csak egyszerűen érdemes átmenni, akkor nem éget. Sallangmentesen, maszkok és gondolkodás nélkül.

Mikor otthon vagyok, minden más.  Időről időre elfelejtem, milyen érzés ott lenni, de nagyon jó oda visszatérni. Emlékezni más, ott lenni leírhatatlan. Ez a kegyelem.

Ez az, amit nem lehet megcsinálni, egyszerűen csak megtörténik. Néha csak egy pillanatra, máskor hosszabb ideig. Ki tudja, meddig tart, mert akkor nem számít az idő.

Csak vagy. Csak érzel, hallasz, látsz. Igazán. Nem úgy, ahogy egyébként szoktál. Olyankor egészen másképp érzékelsz. S valahogy minden sokkalta szebb. Eltűnik minden, ami addig fájt vagy bántott, jelentőségét veszíti minden, ami addig volt, hiszen akkor már tudod, nem történt semmi.

Valójában csak szépség van. Valójában mindig otthon vagy. Csak nem mindig vagy ennek a tudatában.

Pehl Ildikó pszichoblogger