Még nem fáj eléggé.

Egy helyben toporogsz, nem indulsz el.

Még nem látod, hogyan és hova. És ez így jó.

Pedig tudod, hogy indulnod kéne, de gyáva vagy. Még félsz. Még nem tudod, hogy hova érkezel. Még nem tudod, hogy mi vár rád.

Még nem vagy elég erős, még nagyobb a kétség, mint a kíváncsiság. Még hiányzik az elszánás. Még félsz attól, hogy egyedül maradsz, hogy magányos leszel.

Még nem tudod, hogy menet közben fogsz megerősödni, még nem tudod, hogy ahová tartasz, az egy boldogabb, teljesebb élet lesz-e.

Még korlátoznak a másoktól hallott hiedelmek. Még arra vársz, hogy valaki engedélyt adjon neked. Talán a fejedben hallod szüleid halkan, suttogva elhangzó, aggódó szavait?

Még kontrollálni akarod azt, ami történik. Még te akarod megmondani, hogyan legyen.

Még nincs erő a tetteidben, még határozatlanok a cselekedeteid.

Még gúzsba köt a kudarc élményéhez tapadó emlék kellemetlen érzése.

Még nem látod tisztán, hogyan is kéne elindulni, újra átgondolod, megrágod százszor, mielőtt lépnél.

Azt már tudod, hogy ahogy eddig volt, az úgy nem jó.

Abból már elég volt, de még nem unod eléggé. Még nem fáj eléggé ahhoz, hogy elindulj, hogy lépéseket is tegyél.

Még fontos a látszat. Még fontosak a külsőségek. Még fontos, hogy mit szólnak a többiek. Még fontos, hogy azt lássák, minden rendben van. De már egyre nehezebb megőrizni a látszatot. Már kimerültél, elfáradtál a színjátékban.

Arcodon barázdát hagyott az erőltetett vigyor, már ahhoz is fáradt vagy, hogy erőltesd. Már nem szereted magad olyannak, amilyen most vagy.

Még vannak kifogásaid, a család, az elvárások, az anyagiak, az ígéretek, a megszokás, nem hagyhatom magára, annyira nem rossz…

Tudod, a család, ha szeret és elfogad, megérti. A te életed a tiéd, úgy éled, ahogy akarod. Senki nem tehet téged boldoggá, ahogy te sem tehetsz boldoggá senkit. Mindenki maga felelős a saját életéért, a saját boldogságáért.

Te nem oldhatod meg más problémáját, az az ő dolga. Te nem élhetsz más helyett, te nem adhatsz másnak erőt, önbizalmat, biztonságot, semmit. Te nem felelsz másért, csak magadért. Te nem felelsz más jóllétéért, nem vállalhatsz anyagi felelősséget egy másikért, te nem veheted a nyakadba más gondját, nem függhet mások élete a tiédtől, s te sem függhetsz másoktól.

Mert akkor senki sem szabad. Egy idő után pedig nyomasztóvá válik.

Nem a másik ad biztonságot, nem is az, ha benne maradsz egy függő kapcsolatban, nem a megszokás jelenti a biztonságot, nem a rutin és még csak az anyagiak sem.

Tedd fel magadnak a kérdést: Tényleg ez a szíved vágya, ahogy most élsz? Tényleg ez tesz boldoggá? Tényleg így akarod élni az életed? Ezért születtél?

Te tudod, hogy ezt akarod-e, vagy van-e a szívedben egy rejtett vágy, hogy élhetnél máshogy is. Lehetnél boldogabb.

Egy ideig még lehet más életét élni, másnak megfelelni, de aztán az elnyomott én csak jelzi, hogy elég. Egyszer csak érzed, hogy másra van szükséged, hogy teljesnek és egésznek érezhesd magad, hogy ne kompenzációkból építsd fel az életed.

Ha van egy égő vágy a szívedben, azt elnyomni nem lehet. Sokáig nem. Megteheted, de abba belebetegszel.

Ha azt már tudod, hogy új esélyt kell adnod magadnak, így nem maradhat, ha belefáradtál, megcsömörlöttél, otthagynád a régi életedet, adj esélyt magadnak egy boldogabb életre, amit nem pénzzel mérnek.

Nem baj, ha most még nem tudod, mi lesz a következő lépés. Nem baj, ha még nem tudod, hova érkezel. Az sem baj, hanem látod, merre menj, sőt, az sem baj, ha félsz. Tudod, mi az, ami számít?

Az elszánás. És az, hogy szereted magad annyira, hogy nem maradsz benne egy olyan életben, amely boldogtalanná tesz.

Egy boldog emberre jó ránézni, süt róla a derű, egy boldog ember jobban teljesít, egy boldog embernek annyi energiája van, hogy nem fárad el olyan könnyen, nem fárad bele az életébe, nem szürkül bele a bőrébe, egy boldog embernek ragyog a szeme.

Te hogy vagy ezzel?

Pehl Ildikó