Vannak olyan emberek (...), akik sohasem ismerik el, hogy hibáztak, és mindig újabb, gyakran egymásnak is ellentmondó érvekkel jönnek elő, melyekkel azt bizonygatják, hogy igazuk van. Mások azt állítják, hogy sohasem támogatták igazán a hibás nézetet, vagy ha igen, akkor csak azért tették, hogy megmutassák ellentmondásait. Számos példát hozhatnék fel, de nem teszem, mivel túlságosan népszerűtlen lennék. Azt hiszem, sokkal jobb és kevésbé zavarba ejtő, ha leírom, hogy hibáztam.
Még valamikor gyerekkoromban, az iskolában megfigyeltem egy érdekes jelenséget.
Mégpedig azt, hogy attól, hogy a nyelvtanszabályokat megtanulja valaki, még nem biztos, hogy tud helyesen írni.
Vagy attól, hogy kívülről fújja valamely matematikai, fizikai, kémiai törvényt, amikor arra kerülne a sor, hogy alkalmazza, megáll a tudomány.
Gyanítom, hogy a spirituális igazságok, bölcsességek megosztói is valahogy így vannak.
Elolvastak néhány könyvet, meghallgatták a bölcs mestereket és azt hiszik, értik őket, és ha tőlük idéznek, őket szajkózzák, mindent tudnak.
A többségük a mindent jobban tudok szerepében tetszelegve okos tanácsokat ad az éppen rászorulónak - miközben az ő életük romokban hever -, csak az éppen használhatatlan. Arra azonban jó, hogy a másik ettől még rosszabbul érezze magát.
Ebbe a hibába sajnos én is beleestem. Ma már tudom, hogy mindenkinek saját magából kell merítenie.
A valódi tragikum nem az igazság és az igazságtalanság, hanem az igazság és igazság közötti összeütközésben van. Ezt azonban nehéz elfogadni bárkinek is, aki csak egyetlen abszolút igazságot ismer, a magáét. Az ilyen ember sorsa a rettegés. A tévedéstől és a beismeréstől.
Vannak olyanok, akik sajátként próbálják eladni a tanításokat. A probléma ott kezdődik, hogy azt hiszik, a többiek ezt nem tudják, ezért egy kicsit lenézik őket, önmagukat mások fölé helyezik.
A legelvetemültebbek azzal kísérleteznek, hogy önállóan írnak bölcsességnek tűnő, tanításnak látszó álokossságokat. Ezzel csak az a baj, hogy az olvasó (már aki) azonnal rájön, hogy ezek mögött bizony nincs semmi. Ezekre a gondolatokra csak azok vevők, akiknek szintén nincsenek a valóságról saját tapasztalataik.
Az pedig már csak hab a tortán, ha ezek a művek tele vannak helyesírási hibákkal. A legtöbbjük értelmetlen zagyvaság, vagy valaki más gondolatainak átfogalmazása - természetesen így már az eredeti értelmét veszti -, saját szókincs híján tele frázisokkal és közhelyekkel.
Az elméleteket gyűjtők sosem merészkednek a terápia közelébe, mert ahhoz nagy bátorságra lenne szükség. Sosem néznek önmagukba, inkább másra mutogatnak, másokkal foglalkoznak. Sosem mennek mélyre, az elképzeléseik fogságában vergődve, a saját maguk fontosságtudatának bűvkörében hánykolódva, tévedésben tengetik mindennapjaikat.
A legszomorúbb mégis az, hogy olyan mereven ragaszkodnak meggyőződéseikhez, hogy erre sosem jönnek rá.
Pehl Ildikó
Nézz körül a honlapomon is.
