"Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain. A virág azonban tovább álmodozott. Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt.
Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát:
- Nem unod a várakozást?
- Talán. De folytatnom kell a küzdelmet.
- Miért?
- Mert ha nem nyílok ki, elhervadok.
Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk."

(Paulo Coelho)

Csalódtál

Egyszer, tízszer, százszor.

És még mindig hiszel, bízol és remélsz.

De van, amikor feladod, nem csinálod tovább, nem teszed, mert nem tudod, nem bírod. Megálljt parancsol benned a félelem, hogy újra megtörténik.

Leállsz. Először csak ott, ahol a leginkább fájt a csalódás, aztán már mindenhol, mindenkor. Figyeled az első jelet, és a vélt vagy valós jelre azonnal lemerevedsz, bezárkózol, vagy menekülsz. Vagy támadsz. Téged soha többé senki nem bánthat. Legközelebb már eddig sem engeded elfajulni a dolgokat, megelőző lépéseket teszel, kiszámítod előre, hogy mi legyen, és ha nem úgy alakul, ahogy vártad, már fordítasz is hátat az egésznek.

Meg sem várod, hogy kibontakozzanak az események. Veled ezt még egyszer nem.

Azután kívül maradsz, kívülállóként figyeled a folyamatokat, és nem veszed észre, hogy te zártad ki magad az egészből, te nem engeded, hogy megtörténjen, hogy megéld.

Az állandó készültség kimerít, mert mindig figyelned kell, gyanakszol ott is, ahol nem kéne, keresed a veszélyt, már tudattalanul is, hogy felkészülj rá.

Nem tudod, hogy feladtad, mert neked úgysem sikerülhet. Hiszen már annyiszor próbáltad és nem ment. Miközben nem látod, mert nem tudod látni, hogy te nem engeded, hogy nem teszel lépéseket, hogy kevés a lendület, az igazi elszánás, mert csak arra figyelsz, amit el akarsz kerülni.

Hogy ne csalódj.

Azután megállsz egy pillanatra, észreveszed, hogy mit játszol. Talán meglátod, hogy amit igazán szeretnél, az ott van, bármikor kinyújthatod érte a kezed.

Nem menekülsz el, szembefordulsz, és azt mondod: itt vagyok, megpróbálom. Átengeded magadon a tapasztalatot.

Hiszen azért jöttél, hogy tapasztalj. Nem félsz az érzésektől, nevén nevezed azt, ami van, megfigyeled, hogy jön és elmúlik. Milyen érzés? Talán dühös leszel, vagy haragos, érezheted, mennyire fáj, lehetsz bánatos, szomorú azért, mert annyi mindent nem éltél meg a csalódástól való félelmedben.

Mert az, amitől eddig nagyon féltél, csak egy érzés, egy tapasztalat, ami elmúlik.

Hogy mi marad utána? Az élmény, annak az élménye, hogy átmentél rajta, átélted, megértettél valamit és mész tovább.

Immáron bátran, reménnyel, hittel, bizalommal telten.

Látod, hogy ez a múlt, ami már nem tart fogva.

Már nem menekülsz, mert arra figyelsz, milyen ajándékokat tartogat neked az élet.

Figyeled a jeleket. Arra figyelsz, hogy képes vagy hinni saját belső erődben, hogy minden csalódásod ellenére nem adod fel, mert hiszel abban, hogy most már szabad bízni.

Mert csalódtál, egyszer, tízszer, százszor, és még mindig hiszel, bízol és remélsz. A szíved nyitva.

Mert csak nyitott szívvel érdemes élni.

Pehl Ildikó

Ahogy mindenki.

De már jó korán megtanultad, hogy nem vagy szerethető. Még gyermekkorodban.

Talán ismerős a mondat: "Menj innét!", "Útban vagy.", "Nem szégyelled magad?", "Hogy nézel ki már megint!?", "Undorító, amit csinálsz.", "Hogy viselkedsz?" "Bárcsak ...", vagy valami hasonló. Kellő hangsúllyal, és a többi nonverbális üzenettel.

Hányszor hallottál ehhez hasonló szavakat? Minden családnak megvan a kedvenc mondata, amit még az ő szüleiktől hallottak és adták tovább a gyerekeiknek.

S addig ismételték, amíg elhitted, hogy szégyellned kell magad, hogy csúnya vagy, hogy nem tudsz viselkedni, hogy nem tudsz beilleszkedni, hogy buta vagy, hogy szörnyen nézel ki, te tudod, neked mit mondtak otthon, amitől megsemmisültél és elhitted, hogy nem vagy szerethető. Vagy hogy nem kívánatos vagy. Hogy örökre kövér maradsz, vagy kicsi, vagy csúnya, hogy sosem fogsz lefogyni.

Rád aggattak valami "becenevet", amit még mindig viselsz. S te ennek megfelelően viselkedsz, még mindig hordod, lehet, hogy most már csak belül.

S kamaszkorodtól már magad mondtad magadnak, lehet, hogy a tükör előtt állva.

Mostanra már senki nincs, aki el tudna fogadni téged így, ahogy vagy, aki szeretne téged, a hibáiddal, a szégyeneddel, a kudarcaiddal, a belső szavak testi megjelenésével.

Milyen vagy? Kövér, csúnya, pattanásos, kiütéses, nincs ízlésed, rettenetes a hajad, nagy az orrod, piros az arcod, hullik a hajad, eres a kezed, lapos a feneked, a szorongástól izzad a tenyered és a hónaljad.

Nem is teszel ki profilképet a facebookra, annak beláthatatlan következményei lennének.

Az emberek kegyetlenül megítélnek, inkább elbújsz valami látszat mögé.

A legjobb lesz, ha nem vállalod magad, inkább a tested jelzéseiből olvasnak, már aki tud. Rájuk bízod, hadd olvassák ki, hogy te mit akarsz üzenni a világnak.

Mert azt üzened, hogy ne gyere közelebb! Ne érj hozzám!

Ezt jelenti a túlsúly, a pattanás és a többi csúfság, amit kívül hordasz.

Tőlük várod, hogy megmondják, foglalkozz már egy kicsit magaddal, hogy nézel ki, irritálod a világot a kinézeteddel, miért nem mész el stílustanácsadóhoz, vagy egy pszichológushoz, tudok egy jó fodrászt, megadom a számát, van egy kiváló kozmetikus ismerősöm, nem akarsz elmenni bőrgyógyászhoz, ismerek egy szuper terapeutát, menj el hozzá, mert neked terápia kéne.

Csak tegyél már magaddal valamit, mert rossz rád nézni. Elcsúfítod magaddal ezt a gyönyörű világot!

Kedves Ítélkező!

Téged hogyan bántottak a szüleid, a tanáraid, az iskolatársaid? A többiek? A férfiak? A nők?

Neked ki és mikor mondta el az önbizalmad letörő, elmét károsító ítéleteit?

Ja, mert hogy rajtad kívülről nem látszik? Te szép vagy? Egészséges? Karcsú? Kisportolt?

Aha.

Te belülről emészted magad. Talán most még nem jelentkezett a kór, ami szétrágja a tested, de az együttérzést már elpusztította benned. Ahogy a szeretet csíráját is kiölte belőled, a kedvességgel és megértéssel együtt.

Mert amikor ránézel e torz testekre, saját régi elnyomott fájdalmaddal szembesülsz, az iszonytató, bántalmazott gyermeklényeddel, aki megtanulta, hogyan akarjon tökéletesnek látszani. Vagy szépnek. Vagy karcsúnak. Vagy bármilyennek, amit a "társadalom" elfogad.

Hogyan jönnek ezek ahhoz, hogy kinézetükkel felidézzék a sértettséget benned, hogyan jönnek ahhoz, hogy megérintsék a sérült gyermeket benned!

Hogyan jönnek ahhoz, hogy előhívják az iszonyatot, amit ellened elkövettek?

Hiszen te mindent megtettél, hogy elfelejtsd, a mélybe rejtsd, meg sem történtté tedd.

Tökéletesre csiszoltad a tested, igyekszel viselkedni, jól kinézni, ahogy kell, egészen addig, amíg a másik tökéletlensége elő nem hívja belőled a levált őrült gyermeki részed.

De ezzel nem tudsz szembenézni, inkább a másikra mutogatsz. Ítélkezel, kegyetlenül. Pont úgy, ahogy veled tették valamikor.

Nem akarod megnézni, mi is történt, mert félsz elindulni befelé, hiányzik a bátorságod, hogy szembenézz azzal, amit ott találsz, a saját megbántottságodat.

Inkább a tökéletes eszményét kergeted, s abban a hitben ringatod magad, hogy egyszer csak meglesz.

Hiú ábránd.

Inkább minősíted a többieket, a pattanásos bőrt, a túlsúlyt, a kinézetet, ami azt üzeni, ne gyere közelebb, mert már annyiszor megbántottak, nem szeretném még egyszer átélni. Csak egyet szeretnék: szeretetet és elfogadást kapni, ítélkezéstől mentesen. Ki az, aki közel mer jönni hozzám?

Pehl Ildikó

Október 24-én lehetőséged van rá, hogy meggyógyítsd ezt a sérült Belső Gyermeket.

Lehet másképp is.

Lehet őszintén.

Azt mondani, ott és akkor, amit érzel. Elmondani, amit gondolsz.

Beszélni arról, ami van, felvállalni a valódit, hagyni, hogy jöjjön ki a hang a torkodon, úgy, ahogy tud. Lehet, hogy súgva, halkan, de hagyni megszólalni az igazat, ha kell, egy lépést tenni előre, megfogni a vállát, cselekedni, érezhetővé tenni, ami ott van.

Hagyni lehullani a megfelelni vágyás igényét, az elutasítástól való félelmet, a magadra öltött jelmezt, a torztükör maszkot, a magadra erőltetett mosolyt, a merevséget, a karba font kezet.

Hagyni, hadd hulljanak le a rád vetített képek. Mindegyik. A szép és a csúnya, a jó és a rossz is, a tetszetős és a gyűlölt. Hiszen egyik sem te vagy.

Csak egy pillanat az egész, és megváltozik minden.

Meztelen lettél, a másik, a világ, önmagad előtt, attól, hogy felvállaltad,  láthatóvá lettél, sebezhetővé, kiszolgáltatottá.

Nem baj, ha nem értenek, nem baj, ha átlátszó lettél, a méltóságod a tiéd. Ezzel nem lehet visszaélni.

Valami megváltozott, láthatatlan szálakkal kapcsolódsz.

Már nem számít semmilyen vélemény, felvállaltad magad, az érzéseidet, a vágyaidat, kimondtad, amit szeretnél.

Hosszú idő után végre az vagy, aki szerettél volna lenni, boldog vagy, és biztos magadban, már nem leszel egyedül. A kapcsolódás megmarad. Egy másik szinten.

Egy fejezet lezárult, most minden új és más, benned változott valami lényegi, ami most már mindig a tiéd.

Állandósul az érzés, veled marad, amit átéltél.

Csak az első lépés kellett hozzá, az, hogy felvállald, hogy mostantól őszinte leszel.

A többi már nem a te dolgod.

Pehl Ildikó