"Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain. A virág azonban tovább álmodozott. Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt.
Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát:
- Nem unod a várakozást?
- Talán. De folytatnom kell a küzdelmet.
- Miért?
- Mert ha nem nyílok ki, elhervadok.
Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk."

(Paulo Coelho)

Csalódtál

Egyszer, tízszer, százszor.

És még mindig hiszel, bízol és remélsz.

De van, amikor feladod, nem csinálod tovább, nem teszed, mert nem tudod, nem bírod. Megálljt parancsol benned a félelem, hogy újra megtörténik.

Leállsz. Először csak ott, ahol a leginkább fájt a csalódás, aztán már mindenhol, mindenkor. Figyeled az első jelet, és a vélt vagy valós jelre azonnal lemerevedsz, bezárkózol, vagy menekülsz. Vagy támadsz. Téged soha többé senki nem bánthat. Legközelebb már eddig sem engeded elfajulni a dolgokat, megelőző lépéseket teszel, kiszámítod előre, hogy mi legyen, és ha nem úgy alakul, ahogy vártad, már fordítasz is hátat az egésznek.

Meg sem várod, hogy kibontakozzanak az események. Veled ezt még egyszer nem.

Azután kívül maradsz, kívülállóként figyeled a folyamatokat, és nem veszed észre, hogy te zártad ki magad az egészből, te nem engeded, hogy megtörténjen, hogy megéld.

Az állandó készültség kimerít, mert mindig figyelned kell, gyanakszol ott is, ahol nem kéne, keresed a veszélyt, már tudattalanul is, hogy felkészülj rá.

Nem tudod, hogy feladtad, mert neked úgysem sikerülhet. Hiszen már annyiszor próbáltad és nem ment. Miközben nem látod, mert nem tudod látni, hogy te nem engeded, hogy nem teszel lépéseket, hogy kevés a lendület, az igazi elszánás, mert csak arra figyelsz, amit el akarsz kerülni.

Hogy ne csalódj.

Azután megállsz egy pillanatra, észreveszed, hogy mit játszol. Talán meglátod, hogy amit igazán szeretnél, az ott van, bármikor kinyújthatod érte a kezed.

Nem menekülsz el, szembefordulsz, és azt mondod: itt vagyok, megpróbálom. Átengeded magadon a tapasztalatot.

Hiszen azért jöttél, hogy tapasztalj. Nem félsz az érzésektől, nevén nevezed azt, ami van, megfigyeled, hogy jön és elmúlik. Milyen érzés? Talán dühös leszel, vagy haragos, érezheted, mennyire fáj, lehetsz bánatos, szomorú azért, mert annyi mindent nem éltél meg a csalódástól való félelmedben.

Mert az, amitől eddig nagyon féltél, csak egy érzés, egy tapasztalat, ami elmúlik.

Hogy mi marad utána? Az élmény, annak az élménye, hogy átmentél rajta, átélted, megértettél valamit és mész tovább.

Immáron bátran, reménnyel, hittel, bizalommal telten.

Látod, hogy ez a múlt, ami már nem tart fogva.

Már nem menekülsz, mert arra figyelsz, milyen ajándékokat tartogat neked az élet.

Figyeled a jeleket. Arra figyelsz, hogy képes vagy hinni saját belső erődben, hogy minden csalódásod ellenére nem adod fel, mert hiszel abban, hogy most már szabad bízni.

Mert csalódtál, egyszer, tízszer, százszor, és még mindig hiszel, bízol és remélsz. A szíved nyitva.

Mert csak nyitott szívvel érdemes élni.

Pehl Ildikó