Sokáig eszembe sem jutott, hogy írjak.
Kisiskolásként, vagy később, amikor képeztem magam, vagy amikor elindultam a spirituális belső úton, még nem tudtam, hogy blogot fogok írni, vagy hogy újságcikkeket, hogy tévében, rádióban szerepelek majd, azt meg, hogy valaha terapeuta lesz belőlem, vagy hogy én tanítani fogok, álmomban sem gondoltam volna.
Óvodásként mindenre kíváncsi voltam, rengeteget kérdeztem. A legtöbbször csak azt: Miért?” Emlékszem, ahogy anyámmal mentünk hazafelé az óvodából, állandóan ezt kérdeztem, a válaszok azonban hamar elfogytak.
Az iskolában tanultam, ahogy tudtam, nagyon szerettem volna megtanulni olvasni, de később az iskolai tanulás nehezemre esett. Nem azért, mert nem volt hozzá eszem, inkább azért, mert a kedvem ment el tőle.
Félszeg, szégyenlős, visszahúzódó gyerekként nehezemre esett megszólalni, a tanárok egy alkoholista gyermekét látták, akiről nem feltételezték, hogy van esze, és ugye, tudjuk, hogy egy gyermek igyekszik megfelelni az elvárásoknak. A ki nem mondott elvárásoknak is, a tudattalan elvárásoknak is, még akkor is, ha ezek nem éppen előnyösek a számára.
Így hát, egy idő után feladtam a próbálkozást, hogy jó tanuló legyek.
Élénken él bennem egy emlék. Harmadik osztályos lehettem, amikor Nusi néni hosszú időre elvette a kedvem attól, hogy tanuljak. Számtanból írtunk felmérőt, az óra végén beszedte a füzeteket.
A következő órán izgatottan vártam az eredményt. Mindenkinek egyesével kellett kimenni a füzetéért és én nagyon vártam, hogy mikor szólít fel. A többiek közül csak néhányan kaptak ötös osztályzatot és még a jó tanulók közül is kevesen. Annyira vágytam az elismerésre, s amikor Nusi néni az én nevemet mondta, és azt hallottam, hogy ötöst kaptam, rettentő büszkén vonultam ki a füzetemért.
Azt hittem, majd az egész osztály előtt megdícsér, hogy végre elismerést kapok. Ehelyett, amikor odaértem, hogy átvegyem a füzetemet, Nusi néni ezt kérdezte: Lestél valakiről?
Leforrázva éreztem magam, már a feltételezés is mellbevágott. Az pedig, hogy kételkedik a képességeimben, a gyanúsítás, hogy csaltam, letaglózott.
Nem tudtam felhőtlenül örülni, azt hiszem, akkor határoztam el, hogy soha többé nem akarok jó tanuló lenni, teljesíteni, kimagasló eredményt elérni. Feladtam, hogy erőfeszítést tegyek. Minek, ha nem ismerik el, ha nem hisznek bennem?
Gyermekként másképp láttam a világot. Valahol mélyen legbelül akkor és ott eldöntöttem, hogy nem érdemes tanulni.
Sokáig nem éreztem késztetést arra, hogy hivatalos papírom legyen arról, hogy tanult vagyok. Továbbra is rengeteget olvastam, de egy gyors- és gépíró szakiskolán kívül nem próbálkoztam a továbbtanulással. Dolgozni kezdtem, és lemondtam magamról, arról, hogy valaha több is lehet belőlem.
Sok-sok év telt el, amikor egyszer valaki, aki számomra hiteles volt és számított a véleménye, arra biztatott, hogy tanuljak, mert minden képességem megvan hozzá.
Azóta szinte folyamatosan tanulok. Több szakmám van, több alternatív terápiás módszert ismerek, 35 éves koromban érettségiztem, 45 évesen diplomáztam.
Hosszú és fáradságos út áll mögöttem, ma a spirituális út során szerzett tapasztalatokból merítek, a felébredés, a felismerések sora, régi gyermekkori sérülések gyógyítása, családi, karmikus minták feloldása, sok-sok terápiás munka eredménye, hogy ma az vagyok, aki vagyok.
De van, akinek a régi vagyok. Van, aki nem lát másnak, mint a 15 évvel ezelőttinek. Van, akinek a számára mindig az leszek, aki akkor voltam. Semmi baj.
Én változom most is. És tanulok. Folyamatosan.
És most már tanítok is. Van mit átadnom. Abból, amit átéltem és megtapasztaltam.
Pehl Ildikó
http://tulaszemelyesen.hu/
