2007 áprilisában egy érdekes írás jelent meg a The Washington Post hasábjain.
Január 12-én reggel egy fiatalember 7 óra 51 perckor, a reggeli csúcsforgalom közepén kilépett a metró L’Enfant Plaza
nevű állomásán, és elhelyezkedett a fal melletti szemetes kosárnál. A fiatalember jellegtelen volt, farmert, egy hosszú ujjú pólót és egy Washington Nationals feliratú baseball sapkát viselt. Nem nagy ügy. Elővette a hegedűjét, a lába elé tette a hegedűtokot, beledobott pár dollárt és játszani kezdett.
A következő 43 percben 6 klasszikus darabot játszott el, miközben 1097 ember fordult meg a metróállomáson. Szinte mindegyikük munkába ment, nagyrészük valószínűleg hivatalnok volt. Az alkalmi utcai előadóművész a városkép része. Mindegyik járókelőnek volt választása. Megállhattak volna, hogy meghallgassák a művészt, beledobhattak volna a hegedűtokba néhány dollárt.
Azon a januári pénteken a hegedűs ott állt a csupasz fal mellett, a mozgólépcső tetejénél, a metro fedett árkádja alatt és játszott. Senki sem tudta, hogy a világ egyik legjobb klasszikus zenésze játszotta a világ valaha írt legszebb zenéit, a világ legértékesebb hegedűjén, ami valaha készült.
Ez egy kísérlet volt. Az érzékelés, a prioritás és a közízlés értékelése. Hajlandóak vagyunk egy banális környezetben, egy alkalmatlan pillanatban észrevenni a szépséget, vagy túllépünk rajta?
A zenész nem népszerű dallamokat játszott, amelyek önmagukban felhívták volna a figyelmet. Ezek remekművek voltak, melyek évszázadokig szárnyaltak a zene szárnyán a pompás katedrálisokban és koncerttermekben.
Az akusztika meglepően kedvezőnek bizonyult. Bár az metro árkádja haszonleső dizájn volt, a mozgólépcső a szabadba futott, valahogy mégis elkapta a hangot és visszapattanva kerek és zengő lett.
A hegedű olyan eszköz, amelyre azt mondják, hogy ugyanúgy kezelhető, mint az emberi hang, és ebben a mesteri zenész kézben zokogott, nevetett és énekelt, - volt eksztatikus, szomorú, imádó, kacér, játékos, romantikus, vidám, diadalmas, pazar.
Szóval, mit gondolsz, mi történt?
Kapaszkodj meg!
A zenész, az egykori csodagyerek, Joshua Bell (39), aki nemzetközileg elismert virtuóz, három nappal azelőtt, hogy megjelent volna a metróban, elment az impozáns Library of Congress könyvtár pincéjébe, hogy megvizsgáljon egy kincset, egy XVIII. században készült hegedűt, mely egykor a nagy osztrák származású zeneszerző és virtuóz, Fritz Kreisler tulajdona volt. A könyvtár vezetőjével megállapodtak, hogy egy turné keretében Kreisler zenéjét fogja játszani, ezzel a hegedűvel.
De előtte elvégeznek egy kísérletet. Rejtett kamera rögzítette az egészet.
Bell egy magas, jóképű szívtipró, amikor játszik, fekete szmokingban, fekete nyakkendőben, úgy néz ki, mint Zorro. De azon a januári napon Joshua Bell csak egy kolduló zenész volt, aki munkába igyekvő elfoglalt emberek figyelméért versenyzett. Nem tudták, hogy a hegedű, amin játszik, egy 3,5 millió dolláros Stradivarius. Nem tudták, hogy a zenész, aki most ingyen játszik, pár nap múlva egy koncertterem színpadán lép fel, ahol egy jegy ára 100 dollár.
Bell úgy döntött, hogy Johann Sebastian Bach egyik legnehezebb darabjával kezd, melyet 1720 táján komponált.
A járókelők túlságosan el voltak foglalva saját gondolataikkal, hogy észrevegyék, mi történik. Három perc telt el és hatvanhárom ember ment el a zenész mellett, mire valaki odafordította a fejét.
Fél perccel később egy nő dobott bele némi pénzt a hegedűtokba, hat perc múlva megállt valaki és valóban figyelte a játékot.
Háromnegyed órát játszott Joshua Bell, hét ember állt meg, 27 adott pénzt, összesen 32 dollárt.
1070 ember sietett annyira, hogy oda sem fordult.
Bell ezt mondta: Én csak játszottam, a zenére összpontosítottam, nem igazán figyeltem, mi történik körülöttem. Amikor játszom a hegedűn egy darabot, akkor egy mesélő vagyok, aki elmond egy történetet. De amikor lopva körülnéztem, furcsa érzés volt, hogy az emberek valójában figyelmen kívül hagytak engem. Amikor a Music Hallban játszom, ideges leszek, ha valaki köhög, vagy a mobilján játszik, de itt gyorsan csökkent az elvárásom. Értékeltem minden elismerést, még egy fél oldalpillantást is. És furcsa, de hálás voltam, ha valaki odadobott egy dollárt.
Mondta ezt egy olyan ember, aki a tehetsége folytán 1000 dollárt keres egy perc alatt. Mielőtt játszani kezdett, Bell nem tudta, mire számíthat, de valamilyen oknál fogva ideges volt.
„Nem volt éppen lámpalázam, de voltak lepkék a gyomromban”- állította.
Ő, aki koronás fők előtt játszott Európában, miért szorongott a washingtoni metrókijáratnál?
Volt hat kínos pillanat a videón, amit Bell különösen fájdalmasan élt meg. A kínos alkalmak azok voltak, amikor a darabnak vége lett, leállt a zene, és nem történt semmi. Ugyanazok az emberek, akik nem vették észre, hogy játszik, azt sem vették észre, hogy befejezte. Semmi taps, semmi elismerés.
Volt azonban valami, ami következetesen ugyanúgy játszódott le. Minden egyes alkalommal, amikor egy gyermek haladt el a zenész mellett, meg akart állni és hallgatni őt, a szülő minden egyes alkalommal elhúzta onnan.
Vajon mi lehet az oka a járókelők érdektelenségének? Túlságosan el vagyunk foglalva, hogy képesek legyünk észrevenni és értékelni a szépséget? Vagy csak nincs jelentősége számukra?
Ha nem tudunk az életünkből annyi időt szánni magunknak, hogy meghallgassuk a Föld egyik legjobb zenészét, aki a világ legszebb komolyzenei darabjait játssza, amit valaha írtak, ha túl feszült ez a modern élet, annyira, hogy süketté és vakká leszünk, akkor valami hiányzik az életünkből.
Te mi mellett mész el úgy, hogy oda sem nézel?
Te mit nem hallasz meg, ami ott szól a füled mellett?
Te milyen szépséget hagysz figyelmen kívül?
Te mire nem figyelsz oda?
Pehl Ildikó
Forrás: The Washington Post
