Nem csak azzal a találkoztunk már valahol, vagy ismerlek valahonnan érzéssel, amivel te emlékszel rám.
Nekem emlékeim vannak. Múltból és jövőből.
Nem baj, ha nem hiszel nekem.
Számtalan találkozásunk volt már, mindig szerettük egymást. Amikor férfiként és nőként találkoztunk, sosem teljesedett be a szerelmünk. Csak egyszer, de annak is szomorú vége lett.
A legrégebbi emlékem arról, hogyan találkoztam veled, Egyiptomból való. Apám voltál és te azt akartad, hogy egyiptomi papnő legyen belőlem.
Egy másik, halovány emlékem a középkorból való, szegény lány voltál, én pedig gazdag nemes lovag, esélyünk sem volt.
Még most is érzem a fájdalmat, látom a vádat a szemedben, akkor azt hittem, hogy a lehető legjobb döntés az volt.
De a legerősebb, legtisztább emlékem abból az időből való, amikor boldogan és háborítatlanul éltünk az őserdőben, indián őslakosként, amíg meg nem érkeztek nagy hajóikkal a hódítók. Én elmentem az egyik hajóval az ígéret földjére, azzal, hogy visszajövök érted. Nem tehettem róla, de soha nem tértem vissza, hiába vártál.
S te most nem hiszel nekem, nem bízol bennem.
Hiába mondanám, hogy sajnálom, te nem emlékszel.
Csak azt érzed, hogy ismersz, hogy szeretsz engem és félsz tőlem.
Láttalak a jövőben. Én ültem a nézőtéren, te valaki más kezét fogva álltál a színpadon, miközben engem néztél. S úgy lett, ahogy láttam előre.
Tudom, hogy most együtt vagyunk egy másik életünkben.
Helyrehozhatnánk?
Talán majd a következő életünkben.
Pehl Ildikó
pszichoblogger
Kreatív Önismereti és Kommunikációs Műhely online
Hírlevélre feliratkozás itt
