Szeretsz engem, kellek neked, de maradni nem tudsz.
Akkor menj.
Így van ez jól – mondatja velem a tapasztalat.
Hosszú évek vívódása tanított meg erre.
Sokáig tartott, amíg megértettem, ha túl közel jöttél, menned kell, amikor megérint valami, amikor éreznél, amikor látnál engem, akkor te lelépsz. Veszélyes szeretni.
Ha maradnál, elfogna a rettegés, elviselhetetlen az érzés, hogy látlak téged, hogy ismerlek, anélkül, hogy ismernélek, hogy ismersz, anélkül, hogy ismernél, tudod, hogy jó lenne, igen, de szorongsz, nem hiszed, hogy létezik ilyen. Neked nem lehet. Nem érdemled meg. Nem vagy elég nekem.
Van olyan, amikor annyira jó, hogy kibírhatatlan és nem akarod elveszíteni, és inkább elfutsz.
Nem akarsz bántani, félsz az erőmtől, csak sejted, mi lenne belőle, ha maradnál, hát inkább menekülsz.
Keresel valamit vagy valakit, amivel/akivel felejtesz, új élmények, kihívások, új emberek, új kapcsolat, ahol nem kell beleengedned magad a szerelembe, ahol kívülről nézheted a történetet, ami magától megy, nem kell benne lenned, nem kell jelen lenned, nem kell érezned, nem kell magadat adni.
Csak nehogy egyedül maradj magaddal! Mert akkor minden hiába, észreveszed, hogy veled maradt minden, ami elől menekültél.
Feledni próbálsz, de lehetetlen.
Hiányzom. Nagyon.
Nem akarod érezni, de mégis.
Vágyakozol. Nem csillapítja semmi és senki. Te engem szeretnél szeretni.
Haragszol rám? Ha megengednéd, hogy szeress, talán nem kéne belőlem ellenséget faragni. Nem kéne rám vetíteni minden múltbéli árnyat.
Amíg bujkálsz, addig a helyzet változatlan.
Nincs esélyed és nincs esélyem.
Ha legközelebb találkozunk, rajtam nem múlik.
Pehl Ildikó
pszichoblogger
Kreatív Önismereti és Kommunikációs Műhely online
Hírlevélre feliratkozás itt
