Csak ültem és hallgattam őt. S közben magam elé idéztem a szemét.
Ugyanaz történt, mint már annyiszor. A szavába vághattam volna, hogy megkérdezzem:
- Ezt most komolyan gondolod? Ha előtted állnék és a szemembe néznél, akkor is ezt mondanád? Miért kell hazudni? Miért nem mondod meg az igazat, mikor mind a ketten pontosan tudjuk?
De most nem ez történt.
Ott voltam, hallgattam, figyeltem rá, nem hagytam, hogy a szokásos indulatok, érzések elborítsanak. Nem. Nem hagytam, hogy a megoldatlan , feldolgozatlan múlt érzelmi érintettsége belerángasson a sértett gyerek állapotába.
Figyeltem és hallgattam őt. Nem javítottam ki, nem vitatkoztam, nem akartam meggyőzni és nem mondtam ellent. Tudtam, hogy tudja, hogy tudom, nem igaz, amit mond. Bántani akart.
De nem ellenkeztem. Én már nem játszom tovább. Ebben én nem leszek partner. Most először láttam tisztán a valóságot, úgy döntöttem, kilépek a régi szerepből, nincs szükségem többé erre a mintára. Nem vagyok hajlandó felvenni a rám osztott szerepet. Én nem az vagyok, akinek látni akar.
Nekem elég volt. Nekem ez nem kell.
Most először voltam felnőtt. Meggyógyultam.
Hallgattam őt és aztán beszéltem. Őszintén, nem tagadtam a hibáimat, elismertem a tévedéseimet, hogy nem vagyok jobb nála, magamról beszéltem, kedvesen és udvariasan és közben magam elé idéztem a szemét.
Maradtam az, aki vagyok, önmagam.
S közben annak láttam őt, aki ő valójában. Magam elé idéztem, ahogy rám nézett, a nekem szóló üzenet ott volt a szemében, tele melegséggel, szeretettel, megsimogatott és átölelt.
Szeretem magam és szeretem őt is. Nekem ennyi elég.
Egyszer majd ő is őszinte lesz magához és hozzám. Talán. Egyszer majd ő is szembenéz, amikor készen lesz rá.
Akkor valódi lesz a kapcsolat.
Bizalommal, szeretettel, örömmel és őszintén.
Hiszem, hogy így lesz.
Pehl Ildikó
pszichoblogger
