Anya-lánya kapcsolat – tabuk nélkül

1966. december 17-én születtem, Kőbányán. Egy olyan családba érkeztem második lányként, ahol gyermekként úgy éreztem, nem sokat tudnak a szeretetről. Az édesanyám nagyon korán ment hozzá apámhoz, aki 8 évvel volt idősebb nála. Apám durva volt, trágár és erőszakos.

Kaptam törődést, nem bántottak és az anyám minden tőle telhetőt megtett, amire az erejéből tellett, de nekem ez akkor kevés volt. Magányos kisgyerek lett belőlem, sokat voltam egyedül és sokszor éreztem azt, hogy én ebbe a a családba nem tartozom bele. Valahogy mindig kilógtam a sorból és sokszor fájt a magány. Azt mondták rám, hogy magamnak való vagyok. Visszahúzódó, befelé forduló lettem, sokat olvastam, mert mindig kíváncsi voltam. Nem voltunk vallásosak, de emlékszem, hogy azt kérdeztem: Istenem, miért?

Sok mindent nem értettem még akkor. Úgy éreztem, nem tudok közel kerülni az anyámhoz, mintha mindig egy olyan távolság lett volna közöttünk, amit nem tudtam átugorni.

Még nem töltöttem be a 17. életévemet, amikor férjhez mentem, mire 20 éves lettem, megszületett az első lányom, Ildikó, másfél év múlva a második, Katalin. Nem volt boldog a házasságom, de közel 10 évig reméltem, hogy valamitől majd csak változik a helyzet. Igazából lemondtam arról, hogy nekem valaha is jobb lehet az életem. Nem hibáztattam senkit, de valahol belül, rejtetten mégis volt egyfajta rosszallás, hiányérzet, úgy éreztem, valami kimaradt, valamit nem kaptam meg a kezdésnél. Egyfajta neheztelés volt bennem és azt éreztem, hogy a sorsom végleg eldőlt, az életem már ilyen marad és nem én tehetek róla. Lemondtam magamról.

Azután sok kínlódás után elváltam, majd elkezdtem újraépíteni az életem egy új partnerrel. 31 évesen újra gyermeket vártam, az 1. ultrahangon megtudtam, hogy ikrek. Nagyon örültem, de aztán a rosszullétek elviselhetetlenné váltak és kiderült, hogy valami probléma van. Amikor megmondta az orvos, hogy nem tarthatom meg a babákat, összecsuklott a térdem. A diagnózis: Mola. Két napig szinte csak bőgtem, azután fásultan tettem a dolgom, mint egy robot. Nem tudom, a lányaim hogy vészelték át ezt az időszakot, én minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy életben maradjak.

Képtelen voltam rendezni az anyámmal való kapcsolatot, pedig szerettem volna, csak nem tudtam, hogyan tegyem.

Aztán azt mondtam magamnak: Nem lehet, hogy nekem csak ennyi az élet.  Elkezdtem tanulni, elkezdődött a spirituális utam. Először csak néhány könyvet olvastam, aztán többet akartam tudni.Leérettségiztem, kineziológiát tanultam, jógáztam, megismertem egy csomó meditációs és terápiás technikát.

Elváltam és egyedül kezdtem újra az életemet. Üzleti kommunikáció szakon diplomáztam, s magam is terapeuta lettem. A rengeteg terápiás munka során igyekeztem feldolgozni minden sérülést, traumát, megbocsátani minden nehézséget, meggyógyítani, amit csak lehet. De a hiányérzet nem múlt el. Valahol mélyen még mindig neheztelést és haragot éreztem. Aztán eljutottam egy pszichoterapeutához, aki az egyik terápiás ülésen azt mondta: Ildikó, el kell fogadnod, hogy amit nem kaptál meg gyermekkorodban, azt már soha senki nem fogja megadni neked. Azt neked kell megadnod magadnak.

Elfogadni az elfogadhatatlant? Nem bírtam, csak az éreztem, hogy fáj.

2013 áprilisában telefonon kaptam a hírt, hogy anyám fejében három tumort találtak. Nem tudtam megszólalni, csak sírtam, mint egy gyerek. Nem tudom leírni az érzést. Abban a pillanatban elmúlt minden neheztelés, minden harag, minden düh. Amit a sok-sok éves terápiával nem sikerült meggyógyítani, az most egy pillanat alatt elmúlt.

Nem számít, mit kaptam anyámtól  vagy mit nem. Azt tette, amire képes volt. Most már tudom, hogy az nekem pont elég volt. Elmentem hozzá és ezt elmondtam neki. Ő csak nézett rám és így szólt:

- Ne sírj, én sem sírok.

Korábban előfordult, hogy nehezen értettünk szót egymással, nem akartam érezni, de valahol mélyen legbelül nehezteltem rá. Most már tudom, egy gyerek másképp látja a világot.

Betegsége miatt nehezen jöttek a szavak, problémát okozott kifejeznie magát. Egyszer, mikor kettesben maradtunk a kórházban, rám nézett és azt mondta:

- Te tudod, hogy mit akarok mondani. Te belém látsz.

Igaza volt. Most már látom őt. Őt látom. Igaz, most már csak a lelki szemeimmel.

Budapest, 2013. augusztus 18.