Ismerek olyan lényeket, akik úgy vélik, ha állandóan mosolyognak, akkor minden rendben van. Azonban az erőltetett mosoly egy idő után csak maszk lesz. 

Bár az is igaz, hogy ha erőltetem, előbb-utóbb az érzés is megjön hozzá, de a valódi derűt nem lehet megcsinálni. Az belülről fakad.

Vannak olyan mosolygó, ájtatosságot mutató lények, akik valamilyen oknál fogva azt hiszik, ha mosolyognak, akkor minden rendben van. Akik azt hiszik, hogy nem látszik, hogy arcukra fagyott mosoly felett a szemük szomorú. Akik azt hiszik, az a szeretet, ha a szőnyeg alá söpörjük a problémát, ha nem veszünk tudomást arról, hogy valami gond van.

Ezek az emberek becsapják magukat és megpróbálják becsapni a külvilágot is.

A szőnyeg alá söpört probléma, ha nem veszek róla tudomást, egy idő után, megsokszorozódik, újra felszínre kerül. A szembenézés viszont erőt ad.

Aki azt hiszi, hogy el kell fojtani az érzéseit, hogy nem lehet kiadni, megélni, mert az valami megbocsáthatatlan, egy idő után megbetegszik. Attól, hogy egy érzést nem élek meg, hanem elfojtom, még nem múlik el.

Azt gondolom, hogy az érzéseinket meg kell élni, nem kiélni, hanem megélni és kifejezni. A kettő között nagy a különbség. Amikor kiélem, akkor másokra zúdítom, amikor megélem, akkor bennem alakulhat át valami.

Szerintem érdemes lenne megpróbálni ez utóbbit, hátha eredményesebbek és egészségesebbek leszünk. Talán nem ártunk vele sem magunknak, sem másoknak. Egy csomó feszültségtől megszabadulhatunk. Például a kimondás által.

Erre ragyogó alkalom lehet bármilyen terápiás helyzet.

Mindannyian próbáljuk a tőlünk telhető legjobbat kihozni magunkból, olykor tele vagyunk ellentmondással és sokszor tévedünk. Emberek vagyunk és nincs olyan, hogy tökéletes, de ahogy Buddha mondta:

Minden mulandó, törekedjetek fáradhatatlanul.