Apró gyermekkorom óta nehezen bírom a fájdalmat.

Többféle fájdalom létezik. Fizikai, érzelmi, lelki- és fantomfájdalom is van. Nem tudom, melyik az igazi vagy valódi. Mindenkinek más a fájdalomküszöbe, mindenkinek egyéni, melyik fáj úgy igazán és mit bír elviselni.

Azt mondják, van olyan, amikor annyira fáj a testi fájdalom, hogy az ember elveszíti az eszméletét vagy a lélek kilép a testből. Olyanról is hallottam már, hogy akit elviselhetetlen fájdalom ér, nincs a testében, hogy ne érezzen. 

Ilyen fizikai fájdalmat nem ismerek. 

De emlékszem arra a fájdalomra, amit gyerekként éltem át. Amikor láttam, ahogy apám veri az anyámat, azt kívántam, bárcsak engem ütne. Vagy arra a fájdalomra, amit akkor éltem át, amikor láthatatlan voltam anyámnak. Egy gyereket úgy is lehet büntetni, hogy levegőnek nézik. Vannak olyan fizikai sebek, hegek, amelyek az idővel halványulnak. Az úgynevezett lelki sebek életünk végéig elkísérnek. Terápiázhatunk, az emlékek akkor is ott vannak. Halványulhat az érzés, de el nem múlik sosem. 

Ahogy telik az idő, enyhülhet a fájdalom, de jön valaki vagy valami és bumm. Olyankor újra az a kislány vagyok, akivel nem törődnek. Ehhez elég egy fel nem vett hívás, egy meg nem válaszolt üzenet, egy olyan nap, amikor egyedül vagyok és úgy érzem, senki nem kíváncsi rám. 

És a fizikai fájdalom. Hosszú ideje velem van. Amikor nem enyhül vagy belehasít a fájdalom a testembe, amikor azt érzem, nem bírom, csak bebújnék a takaró alá, de ott is fáj. Fáj, ha megmozdulok, fáj, ha állok, fáj, ha lépek, fáj, ha fekszem, fáj, ha ülök, fáj, ha bármit teszek és akkor is, ha nem mozdulok. A fájdalomtól, ha nem múlik, ingerült vagyok, járni nem tudok, csak aludni akarok. A fájdalomtól elfáradok. A fizikai fájdalom visszarepít a gyerekkor érzelmi fájdalmába. Triggerel. Belül újra védtelen kislány vagyok.

Nincs különbség. Felejteni nem tudok. Várom, hogy elmúljon, hogy ne fájjon annyira. Mert minden elmúlik. Csak az emlék marad velem. S ahogy enyhül a fájdalom, újra erőre kapok.

Megy tovább az életem.  

Megint elkezdtem írni.

Sokáig, nagyon sokáig nem írtam itt. Egyszer-egyszer, úgy kétévenként rávettem magam, hogy leírjam a gondolataimat, de azután valahogy nem volt időm, kedvem, energiám, erőm, elfogyott valami.

Elfáradtam. 

Hosszú ideje vagyok fáradt. Fáj mindenem. Nem tudom, mi az oka, biztosan van valami spirituális magyarázat, biztosan nem étkezem egészségesen, sokat dolgozom, megerőltettem magam, kibicsaklott a bokám, fáj a derekam, az ízületeim, sorolhatnám a testi tüneteket.

Biztosan nem tesz jót nekem a magány sem. Nagyon messze vagyok az otthonomtól, a gyerekeimtől, az unokáimtól és a barátaimtól. 

Talán az sem segít, hogy hosszú időn keresztül, szinte pihenés nélkül dolgoztam, sokszor hétvégén is. Az sem, hogy rosszul alszom, éjszakánként felébredek 2-3 körül és nem tudok visszaaludni. 

Na, meg a sok stressz. Rozoga autó, vagy elindul vagy nem, vagy leáll vagy nem, vagy működik a váltó vagy nem. 

És a pénz. Ezt nem is ragoznám tovább.

Azután itt vannak a nyomasztó tartozások. Évek óta képtelen voltam rá, hogy utánajárjak, mennyi is pontosan, amivel tartozom. Most végre megtudtam és kénytelen leszek szembenézni vele. Talán azért sem néztem meg eddig, mert olyan sok volt és nagy volt az összeg, hogy képtelen voltam szembenézni.

Valahol egyszer azt mondta valaki, hogy annyi pénzed van, amennyivel elbírsz. Annyi ember van a csoportodban, amennyivel tudsz bánni. Annyi alkalmazottad van, amennyit tudsz irányítani és még sorolhatnám a példákat.

Talán azért nem volt soha sok pénzem, mert nem tudtam kezelni. Ezt megtanulni nekem egy élethosszig tartó folyamat. Lehet, hogy már sosem fogok tudni bánni a pénzzel.

Olyan nyomasztó teher tud lenni a hatalmasra duzzadt tartozás, minden szinten, minden értelemben. Anyagiakban, tettekben, érzelmileg, szóban, fizikailag és lelkileg.

Talán azért fáj a derekam, a hátam, a gerincem, mert túl sok a teher. Nem tudom.

És most, amikor reményem van arra, hogy talán enyhül ez a nyomás és talán rendezni tudnám végre az anyagi, pénzbeli tartozásaimat, olyan nehézségekbe ütközöm, mint az információhiány.

Most nem mesélem el a kálváriámat, mindenkinek megvan a sajátja. Talán egyszer majd arról is írok.

Most csak annyit, hogy találtam végre egy ügyvédet, ő a 4., aki hathatósan tudná képviselni az ügyemet. De falakba ütköztem az OTP-nél. Egyszerűen nem jutok információhoz. Július óta . Most novembert írunk.

Persze, van remény, futok még egy kört, csak hónapok kérdése és talán lesz válasz a kérdésemre és talán megkapom azt a kimutatást, amire szükségem van, hogy elindíthassuk a pert. Addig is próbálom magamban tartani a lelket. Ebben a történetben sok a talán. Mert bár sok mindent tanultam, sok mindent tudok, biztos semmiben nem lehetek.

És mi a történet tanulsága? Semmi. Fáradt vagyok. De nem adom fel. Folytatom.

Nézek ki az ablakon. Ősz van. Nem tudom, hogy az ősz miatt vagyok rosszkedvű vagy az életem alakulása miatt. De azt hiszem, inkább az utóbbi.

Nézek ki az ablakon és azt látom, hogy hullanak a falevelek, a fák ágain őszi színekben pompáznak a faágakba kapaszkodó levelek. Sárga, narancs, bíbor, lila, rozsdabarna és ezek árnyalatai, de van még zöld levél is. Most éppen süt a nap és nincs is olyan hideg, de itt bent, bennem hideg van. Fázom, belül fázom, semmi nem tud felmelegíteni.

Nézek ki az ablakon és közben azon töprengek, vajon mi történt az életemmel? Hogy kerülök én ide? Miért vagyok itt? Nem csak ebben a szobában, ebben a testben, ebben az országban, ezen a földrészen, hanem ebben az életben. És miért történik ez velem? Miért vagyok messze a szeretteimtől, a régi életemtől, a hazámtól? Miért teszem ezt magammal? Hova vezet az utam? Miért akartam pont ezt az életet, ezt az utat bejárni? És miért ilyen nehéz? Mitől nehéz? 

Nézek ki az ablakon és azon töprengek, miért érzem magam ennyire szomorúnak? Talán a depresszió? A magány? A nehézségek? Nem tudom. 

Nézek ki az ablakon és az jut eszembe, másoknak se jobb. Másoknak se könnyebb. De ettől nem érzem magam jobban. Nem tudom, mit rontottam el. Nem tudom, hol rontottam el. És nem tudom, hogyan lehetne kijönni ebből.

Nézek ki az ablakon és amilyen szomorú az ősz kint, olyan szomorú vagyok itt bent.

Nézek ki az ablakon és azt mondom magamnak: Lesz ez még így se!