Izgatottan készültem a New Dance World Tánciskola XI. gálaestjére. Még mindig emlékszem a tavalyi gálára. Arra a meghatódottságra, amit akkor éreztem, amikor a könnyeivel küszködő Alexa Christian, a tánciskola alapítója arról beszélt, hogy megvalósult az álma. Az erről szóló írásomat itt olvashatod.

Nem vártam, hogy a tavalyi gálához hasonló lesz ez a mostani, hiszen a helyszín is más és nem a 10 éves évfordulót ünnepeljük. Az összefoglaló ebben a videóban látható.

Amiben mégis hasonló volt, az Christian, a tanárok és a tanítványok hozzáállása. No, meg a nézőközönség létszáma és lelkesedése.

Mindig lenyűgöz, ha valaki annyira szereti, amit csinál, hogy a tevékenység, amit végez (amit munkának neveznek) a szenvedélye, az élete.

Így van ezzel Christian is. Magával ragadó az odaadása, a tánchoz való viszonya, ahogy a gyerekekkel bánik, ahogy a színpadon mozog. Ennek a fiúnak a vérében van a zene, a tánc, minden porcikája táncol, tele van élettel, lendülettel, szeretettel és jó szándékkal.

Talán ezért sikerült neki annyi tehetséges táncost kinevelni.

Felsorolni sem tudnám, hányan kerültek ki az ő kezei alól, hány olyan növendéke volt ez alatt a tizenegy év alatt, akik a különböző rendezvényeken, televíziós produkciókban szerepelnek, tehetségkutatókban, vagy idegenben próbálnak szerencsét, vagy profi táncosként dolgoznak szerte a világban.

A Barba Negrában az estét DJ Revolution nyitotta meg, aki a tánciskola első évétől minden gálán hűséges ceremóniamester.

A felvezetés után MDC játszott el néhány számot élőben, megteremtve a gálához a megfelelő atmoszférát. A hőség ellenére fergeteges hangulatot varázsoltak a falak közé.

A közönség izgatottan várta a fellépőket. A vendégtáncosok és az iskola tanulói egyaránt színvonalas, szórakoztató produkciót nyújtottak. A tánciskola legfiatalabb tanulója 4 év körüli kisfiú, a legidősebb harmincon túli. Ami mindegyik táncosra jellemző, aki ezen az estén a színpadra állt, az a tánc szeretete. Nem lehet leírni, visszaadni, amit ott tapasztaltam, ezt át kell élni.

Ha tánciskolát keresel, ahol a szabad stílust tanítják, a New Dance World Tánciskolát ajánlom.

Pehl Ildikó

pszichoblogger

Ha bátor lennél, akkor megállnál a lábadon egyedül is. Nem "valakinek a valakije"-ként próbálnál érvényesülni, így szerezve figyelmet, pozíciót, rangot, zsebelnéd be a "sikert", elismerést, amiért nem dolgoztál meg.

Ha erős lennél, nem mondtál volna le önmagadról (az álmaidról, az életedről, a gyerekeidről). Hisz tudod, nélküled, a te engedélyed nélkül semmi sem történhet veled. A te életed a te felelősséged, az is, ami zajlik benne. Tudom, mindig van magyarázat, mindig van másik, aki hibás, mindig van kifogás. Nem tehettem róla, a körülmények, igen, könnyebb a mártírt játszani, a felelősségvállalás nehezebb, az a bátrak erénye.

Ha okos lennél, nem hinnéd el a hazugságot. Nem áltatnád magad és nem ragaszkodnál a saját magad által kreált álomvilághoz.

Ha szeretnéd magad, nem hagynád, hogy megalázzanak. Sem szavakkal, sem cselekedetekkel. Nem maradnál benne egy olyan kapcsolatban, ahol sokszor megcsalnak. Mert amikor becsapnak, hazudnak, megcsalnak, akkor megaláznak, akkor nem tisztelnek, nem szeretnek.

Ha tisztelnéd magad, nem alázkodnál meg, nem adnád el magad a látszólagos biztonságért. Mert mindegy, hogy egy sarkon strichelsz, egy kocsmában árulod magad egy italért, valakinek az ágyában kurválkodsz, vagy egy legális kapcsolatban adod el magad, ez csak helyrajzi kérdés.

Ha lenne önbizalmad, akkor nem másoktól várnád a megerősítést. Akkor nem bújnál tetszetős szerepek mögé.

Ha elégedett lennél, nem kompenzálnál.

Ha magabiztos lennél, nem bizonygatnál és nem vagdalkoznál. Nem mérnéd magad másokhoz.

Ha nem lennének kétségeid, nem mástól várnád a biztonságot, biztonságban éreznéd magad egyedül is és bíznál magadban.

Mindegy, hogy mit mutatsz a világnak, te tudod, hogy mi igaz és mi nem. Magadat nem tudod becsapni.

Lehetsz egyszerre riherongy és úrinő?

Lehetsz egyszerre dühöngő őrült és tiszta tudatú bölcs?

Lehetsz ártatlan bárány és bosszúszomjas repedtsarkú?

Lehetsz, csak ismerd el, hogy most az van. Legalább magad előtt. Tudd, hogy mindegyik egy szerep. Vállald fel, hogy éppen melyik szerepet játszod. Semmi baj a szerepekkel addig, amíg nem nősz hozzá az egyikhez, azt gondolván, hogy te az vagy.

S ha játszod, ne tagadd le, csak azért, hogy megfelelj, ez az igazi őszinteség, nem a képmutatás.

És ne feledd! Mindig van választás. Mindig. Amikor azt hiszed, hogy nincs, akkor is van. Amikor nem választasz, akkor azt választod.

Érted? 

Vagy hiányzik még valami, hogy megértsd? Hiányzik egy fontos momentum?

Tudod, mit jelent a szabadság?

Nem szabadosságot, nem azt, hogy becsapok másokat, nem azt, hogy bármit megtehetek büntetlenül, nem azt , hogy átgázolok másokon, nem azt, hogy semmibe veszem, kigúnyolom a másikat, nem azt, hogy azt teszek, amit akarok, nem azt, hogy eljátszom, ami nem vagyok, nem azt, hogy álarcok mögé, szerepekbe bújok, nem azt, hogy nem dolgozom, mert valaki más tart el engem.

Tudod, mit? Lehet, hogy ez is egyfajta szabadság.

Igazad van. Neked is.

Onnan, ahonnan te nézed, neked is igazad van. Az anyagba ragadva, korlátok közé szorítva, indulataid által vezérelten élsz, onnan tudod felfogni a szavak értelmét. Félelemtől beszűkült tudatod, szűk szókincsed szűklátókörűséget eredményez.

Mások szavait szajkózod, bölcs tanítókat idézel, de nem rendelkezel azzal a tudással, ami a szavak mögött rejtőzik. A bölcs szavak, idézetek is tartalom nélküli üres frázisok olyan embertől, aki nem ismeri a szavak mögött megbúvó tapasztalatot, a szavak mélyebb értelmét, a mondanivaló jelentéstartalmát.

Szavaid olyan nyilak, amelyek a célba érés előtt a semmibe hullanak, elfújja őket  a szél, szándékod lendület nélküli, erőtlen puffogás. Felszínes vagy, frázisokkal és közhelyekkel dobálózol, de sosem jártál az igazság közelében.

Ha tágítod a tudatod, bővíted a szókincsed, tanulsz, hogy megtaláld a saját szavaidat, lehetsz eredeti. 

Ha utánzol, még nem vagy valódi, még hiányzik valami. A valódi tudás, a mélység valami olyasmi, amit nem lehet sehol sem olvasni, sem meghallgatni, sem mástól megkapni.

Azt neked, magadnak, magadból kell meríteni.

Ha bátor lennél, igazat mondanál. Magadnak. Ha bátor lennél, őszinte lennél. Legalább magadhoz.

Aki bátor, nem fél igazat mondani másnak sem.

Tudom, a szembenézéshez erő kell.

Neked megy?

Pehl Ildikó

pszichoblogger

Nem értjük egymást.

Nem érthetjük. Te mást értesz, mint amit én.

Másként értjük a szavakat. Másként használjuk a szavakat.

Elbeszélünk egymás mellet. Hiába mondom, hogy nem értelek, nem érdekel, csak mondod ugyanazt. Hiába hajtogatod, nem értem.

Hiába mondom, nem érted.

Hiába mondod, nem értelek.

Nem értjük egymást, pedig mindketten ugyanazon a nyelven beszélünk.

Más a helyzeted, mások a tapasztalataid, mást jelent neked a hűség, igazság, hazugság, szeretet, bizalom, árulás. Mást értünk ugyanazon szavak alatt.

Más értelmet nyernek a szavak, más bomlik ki a hangok közül, mást jelent egy gesztus. Mást tanítottak neked. Mást lehet és másképp. Más az, ami megbocsátható és más, ami megengedett.

Más az életstratégiád, a tanult elemek, a hitrendszered, a meggyőződéseid.

Máshogy alakítottad az életed.

Te lezársz, inkább nem érzel, te elmenekülsz.

Játszol a túlélésért, szerepeket, érzelmeket, más életet.

Én tisztán akarok játszani, nem akarok hazudni, nem akarok másnak látszani, nem akarok megalázó szerepet, nem akarok tűrni, csalni, magamat eladni.

Megtanultam a padlóról felállni, megtanultam más terhét letenni, megtanultam önmagam elfogadni, felvállalni, a saját életemet élni, megtanultam nem feladni. Megtanultam maradni, s menni, ha kell. Megtanultam dönteni, szeretni, elengedni.

Elbeszéltünk egymás mellett.

Egymással szemben állva, dermedt szótlanságban néztük egymást és nem értettem, miért nem értesz?

Szemben álltál velem, de nem engem néztél, hanem a képet, amit rám vetítettél.

Engem kéne, hogy láss. Akartam mondani, de nem tudtam.

Beszéltél hozzám, de nem értettem, mit akartál mondani. A hangokból szavak lettek, a mondattöredékek nem álltak össze teljes egésszé. Mégis azt mondtam, megértettem.

Miért nem a saját nyelveden beszélsz? Hogy értselek így meg? Gondoltam, de nem mondtam.

Aztán egy darabig csak szótlanul néztük egymást.

Egy pillanatra megállt az idő, a szemembe néztél és engem láttál, nem kellettek a szavak, egy nyelvet beszéltünk.

Mindent elmondott a tekintetünk.

Most már csak beszélnünk kéne.

Arról, ami van.

Pehl Ildikó

pszichoblogger

http://tulaszemelyesen.hu/