Hányszor elképzeltem, hogy mit mondok majd neki, ha felhív.
Sokáig vártam, talán túl sokáig.
Hogy mire? Arra, hogy majd jelentkezik és akkor majd megmondom. Mit is?
Például azt, hogy „Nem érek rá, nekem előre lekötött programjaim vannak.”
Vagy: "Most nem alkalmas, hívjál vissza légy szíves".
Vagy azt, hogy: "Mit akarsz tőlem?"
Vagy fel sem veszem, kinyomom a telefont.
Vagy hagyom, hadd csörgessen, aztán nem hívom vissza.
Micsoda gyermeteg bosszú!
Vagy felveszem és azt mondom: "Menj a picsába!"
Vagy úgy teszek, mintha nem ismerném meg a hangját. "Ja, te vagy az?"
Vagy azt mondom: "Kitöröltem a telefonomból a számodat és nem írta ki a neved (mintha nem tudnám fejből a telefonszámát). Ha tudtam volna, hogy te hívsz, akkor nem veszem fel, de most már nem teszem le."
Esetleg azt mondom neki: "Nem kellesz eléggé."
Vagy: "Soha többé nem akarok beszélni veled, nem akarlak látni, hallani se akarok rólad. Elég volt belőled."
Vagy esetleg ezt: "Tudod, néhány évvel, talán még néhány hónappal ezelőtt is összepisiltem volna magam a gyönyörűségtől, ha meghallom a hangodat, de most már hiába."
Igen, talán még nem oly régen elégedettséggel töltött volna el, ha képes lettem volna így beszélni vele.
De most csak annyit mondanék:
"Sajnálom, nem játszom tovább."
Pehl Ildikó
pszichoblogger
