1988. március 11.
Egy hete fekszem a kórházban. Ildike 17 hónapos, tegnap volt a névnapunk és én nem lehettem vele. A doki azt mondta a vizitnél, hogy ma szülünk.
Egy órakor megkaptam az injekciót, a szülésznő elvégezte a szokásos beavatkozást én pedig itt fekszem a szülőszobában, körülöttem a jajgató kismamák.Ma sok baba születik. Sorban pottyannak ki a bébik. A dokim éppen egy másik szobában végez sürgős császármetszést.
Délután 4 óra van. Szólok a szülésznőnek, hogy tolófájásaim vannak. Megismerem, egyszer már átéltem, tudom, mi következik. Azt mondja nekem:
- Tartsa vissza.
- Anyád! – mondom magamban – Megszülöm egyedül. Egyszer már megcsináltam, másodszor sem lehet nehezebb.A mellettem lévő ágyon, amit egy függönnyel választottak el, az ügyeletes orvos éppen a világra segít egy babát. Az én dokim meg sehol. Kínos. A szülésznő odajön, megvizsgál. Azt mondja:
- Forduljon oldalra.
Eszemben sincs. Normális ez a nő? Két héttel túlhordtam, most elindították, végre ki akar jönni, dehogy tartom vissza. Mégy egy-két perc és már nagyon akar jönni.
Mondom: - Jön a gyerek! – hátha foglalkozik velem is valaki.
A doki kesztyűt cserél, átsétál az ágyamhoz, kezébe veszi a szikét és az utolsó pillanatban elkapja az én kis drágámat.
- Kislány. – mondja.
Annyira fiút vártam, hogy nem is gondolkodtam lányneveken. De most nem számít. Örülök, hogy itt van.
- Hogy fogják hívni? – kérdezi a nővér.
- Katalin - vágtam rá. November 25-én házasodtunk. Ez a név pont jó lesz neki.