Miért halogatunk megtenni dolgokat?

Mert azért kéne tenni valamit, mert valaki más várja el.

Mert félünk a visszautasítástól.

Mert félünk a fájdalomtól.

Mert félünk az esetleges kellemetlenségtől.

Mert félünk attól, hogy nem sikerül.

Mert félünk attól, hogy sikerül.

Mert felünk attól, hogy a belefektetett energia nem térül meg.

Mert félünk attól, hogy nehéz lesz.

Mert félünk a változástól, miközben vágyunk rá.

Legtöbbször nem lusták vagyunk, hanem valami másról van szó.

Van bennünk egy kialakított kép saját magunkról és ezért nehezen megy a változás.

Lehet, hogy az elérendő cél még nem fér össze a jelenlegi énképünkkel. Az eddigit már ismerjük, a jövőbelit meg még nem, és az ismeretlen mindig ijesztő, félelmetes.

Lehet, hogy az összes félelmünk alaptalan, csak a képzelet játszik velünk. De ha veszünk egy nagy levegőt, bátran átmegyünk azon, amitől a legjobban félünk, megerősödünk, mert rájövünk majd, hogy meg tudjuk csinálni.

Ilyen volt például az első tűzön járásom. Amikor először mentem át a tűzön, nagyon féltem.

Féltem és bíztam. Magamban, a vezetőmben és abban a folyamatban, amiben részt vettem.

Amikor ott álltam a 6 méteres parázsszőnyeg előtt, a félelemből egy olyan erő született, s az erőből lendület és elszánás, amely szinte áttolt a parázson. Amikor megtettem az első lépést, éreztem, hogy nem én lépek, hanem visz valami, amire bármikor rábízhatom magam.

És ettől fogva tudom, hogy bármire képes vagyok, ha ott az elszánás bennem.

Ahogy az égő parázson csak gondolatok nélkül, bizalommal és tiszta szívvel lehet sértetlenül átmenni, úgy az életben a félelmetes, nehéz helyzetekhez is csak így érdemes hozzáállni. Persze, nem azt mondom, hogy ne gondolkodj előtte, hanem azt, hogy amikor megteszed az első lépést, már ne latolgasd az esélyeidet, hanem tedd, amit elterveztél.

Ha tetszett a bejegyzés, látogasd meg a honlapomat:

tulaszemelyesen.hu

Pehl Ildikó

pszichoblogger

Készülődünk a karácsonyi ünnepekre. A keresztény hagyomány szerint húsvétkor és karácsonykor szokás nagytakarítani. Ilyenkor ünnepelni készülünk. Megtisztítjuk a lakásunkat, feldíszítjük a környezetünket és egy kicsit a lelkünket is.

Amikor kitakarítjuk a lakást, a lelkünk is megtisztul egy kicsi. Nagytakarításkor óhatatlanul előkerülnek azok a dolgok, amikre már nincs szükségünk és ilyenkor megválunk ezektől. Leporoljuk a féltett kincseinket és kidobáljuk a régi megunt dolgokat.

Amikor kicsik voltak a lányaim, a kinőtt ruhákat mindig beletettem egy szatyorba és kiakasztottam a kertkapura. Nem volt szívem a kukába dobálni azokat a ruhákat, amiket kinőttek. Amelyik ruha olyan állapotú volt, azt odaajándékoztam ismerősöknek, barátoknak, de volt, amelyiken látszott, hogy használták. Kidobni mégsem akartam, ezért inkább bepakoltam egy szatyorba és kiakasztottam a kapura, ahogy a megmaradt kenyeret is mindig kiraktam.

Egy olyan helyen laktunk, ahol finoman szólva nem volt sok gazdag lakó, ahogy mi sem voltunk azok, de voltak olyanok, akik még nálunk is nehezebb körülmények között éltek, és sok volt a roma család.

Bevallom, akkor még nem voltam ezoterikus gondolkodású és önző módon azt gondoltam, hogy ezért majd biztosan kapok én is valamit. Kaptam is.

Nem tudom, ki vagy kik vitték el a ruhákat és a kenyereket, de én attól, hogy névtelenül adtam, jól éreztem magam, és arra gondoltam, hogy a ruhák oda kerültek, ahol szükség van rájuk. És amikor kaptam valamit valakitől, az élettől, akkor úgy gondoltam, hogy azért kapom, mert én is adok. Mert adni jó.

 http://tulaszemelyesen.hu/

 Pehl Ildikó

pszichoblogger