Miért halogatunk megtenni dolgokat?
Mert azért kéne tenni valamit, mert valaki más várja el.
Mert félünk a visszautasítástól.
Mert félünk a fájdalomtól.
Mert félünk az esetleges kellemetlenségtől.
Mert félünk attól, hogy nem sikerül.
Mert félünk attól, hogy sikerül.
Mert felünk attól, hogy a belefektetett energia nem térül meg.
Mert félünk attól, hogy nehéz lesz.
Mert félünk a változástól, miközben vágyunk rá.
Legtöbbször nem lusták vagyunk, hanem valami másról van szó.
Van bennünk egy kialakított kép saját magunkról és ezért nehezen megy a változás.
Lehet, hogy az elérendő cél még nem fér össze a jelenlegi énképünkkel. Az eddigit már ismerjük, a jövőbelit meg még nem, és az ismeretlen mindig ijesztő, félelmetes.
Lehet, hogy az összes félelmünk alaptalan, csak a képzelet játszik velünk. De ha veszünk egy nagy levegőt, bátran átmegyünk azon, amitől a legjobban félünk, megerősödünk, mert rájövünk majd, hogy meg tudjuk csinálni.
Ilyen volt például az első tűzön járásom. Amikor először mentem át a tűzön, nagyon féltem.
Féltem és bíztam. Magamban, a vezetőmben és abban a folyamatban, amiben részt vettem.
Amikor ott álltam a 6 méteres parázsszőnyeg előtt, a félelemből egy olyan erő született, s az erőből lendület és elszánás, amely szinte áttolt a parázson. Amikor megtettem az első lépést, éreztem, hogy nem én lépek, hanem visz valami, amire bármikor rábízhatom magam.
És ettől fogva tudom, hogy bármire képes vagyok, ha ott az elszánás bennem.
Ahogy az égő parázson csak gondolatok nélkül, bizalommal és tiszta szívvel lehet sértetlenül átmenni, úgy az életben a félelmetes, nehéz helyzetekhez is csak így érdemes hozzáállni. Persze, nem azt mondom, hogy ne gondolkodj előtte, hanem azt, hogy amikor megteszed az első lépést, már ne latolgasd az esélyeidet, hanem tedd, amit elterveztél.
Ha tetszett a bejegyzés, látogasd meg a honlapomat:
Pehl Ildikó
pszichoblogger
