Kérdezted, hogy mit szeretnék.
Akkor nem tudtam elmondani, nem is mertem. Féltem, hogy olyat mondok, amivel elijesztelek. Nem is tudtam volna jól megfogalmazni, kevés volt az idő.

Mit szeretnék?

Veled szeretnék lenni, amikor csak lehet.

Nem akarok attól félni, hogy elveszítelek, amiért őszinte vagyok. Nem akarok azon aggódni, hogy valami olyat teszek, amitől majd nem leszek fontos a számodra. Nem akarok azon aggódni, hogy kivel vagy, hogy merre jársz, és mit teszel. Nem akarok azon rágódni, vajon fontos vagyok-e annyira, hogy velem maradj.
Élvezni akarom a jelen pillanatot. Minden szépségével együtt. Meg akarom élni, amit lehet. Bízni akarok, feltétel nélkül, hinni akarok, reménykedni és vágyakozni, ölelkezni, veled együtt nevetni, örülni annak, ami van.Tudni, hogy minden úgy van jól, ahogy van.

Tudni, hogy minden úgy és akkor történik, ahogy és amikor lehet. Hagyni, hogy minden megtörténjen magától.

Tudni, hogy nincs szükség a jövő megtervezésére, hogy nem kell a jövőt várni.

Tudni, hogy mellettem leszel, amíg lehet. Nem érdekel, hogy mennyi ideig, de amíg mellettem vagy, szeretném megélni minden másodpercét, olyan teljesen, amilyen teljesen csak lehet. Szeretnélek átölelni, szeretnék hozzád bújni, hallgatni a szívverésedet. Szeretnék hozzád tartozni, miközben szabad lehetek. Szeretnék sétálni a ligetben, önfeledten összeölelkezni, csókolózni, ülni egy padon egymás kezét fogva, vagy csak nézni a szemedbe, hallgatni a szavaidat.

Tudni, hogy jössz, amikor tudsz, és maradsz, ameddig lehet. Érezni akarlak, várni, hogy veled lehessek, örülni, hogy velem vagy. Bízni akarok benne, hogy veled megtalálom azt, amire vártam. 

Nem akarok a párod lenni, nem akarok szövetségest, nem akarlak pórázon tartani, nem akarlak ellenőrizni, nem akarom, hogy elköteleződj, nem tőled várom, hogy boldoggá tégy, nem apukát akarok, nem arra van szükségem, hogy megvédj, megments, eltarts, nekem nem egy Grál-lovag kell.

Nem akarom, hogy függj tőlem, nem akarlak bezárni, zsebre tenni, megtartani, elvarázsolni, manipulálni, zsarolni.
Nem a lelkem másik felét keresem, nem a lelki társamat, nem akarlak kiegészíteni, nekem így is teljes és egész az életem, azt akarom, hogy ebben légy a társam. Olyan társam, akivel lehetek önmagam, aki nem akar megváltoztatni, aki úgy szeret, ahogy vagyok.

Olyan társra vágyom, akivel egymás mellett mehetünk együtt, mégis saját utunkon. Járd csak a saját utad, mellettem. Nem kell, hogy az én utamat járd, nem kell, hogy miattam megváltozz, nem akarom, hogy az én terheimet cipeld, hogy helyettem oldj meg bármit.

Nem akarok rád támaszkodni, csak legyél ott velem, s ha szükségem van rá, fogd meg a kezem, cserébe én is ott leszek veled, ha kéred.

Megígérem, hogy elfogadlak téged olyannak, amilyen vagy, szeretném, ha te is így fogadnál el engem.
Ha változnál, ne miattam tedd, hanem magadért.

Az első találkozáskor tudtam, csak féltem. Ismeretlen volt az érzés, de téged már akkor ismertelek. Megmagyarázhatatlanul vonzottál, mint vasreszeléket a mágnes. Mégis féltem, számomra is ijesztő volt, amit éreztem, és tele voltam kétellyel.

Most arra kérlek, légy része az életemnek. Nem azért, mert kérem, nem azért, mert szükségem van rád, nem azért, mert kell, nem azért, mert elvárom, nem azért, mert így kényelmes, hanem azért, mert szeretsz, s mert én is szeretlek.

Kész vagyok rá, hogy beengedjelek az életembe, engedd, hgoy az életed része lehessek. Gyere le a fejedből a szívedbe, és dönts úgy, hogy a szívedre hallgatsz.

Nem kell megígérned semmit, nem kell mondanod semmit, csak legyél itt velem, a többit bízzuk a sorsra.
Kérlek, engedd, hogy legyen az, ami lehet.

Hagyjuk, hogy rajtunk kívül álló erők vezéreljék a sorsunkat, bízzuk rá magunkat az égiekre, bízzunk abban, hogy van valaki vagy valami, ami nálunk sokkal jobban tudja, mi a jó nekünk.

Bízz bennem, bízz magadban, bízd rá magad az életre.

Ez az írás a Lélekpillangó blogon jelent meg, az írói pályázat keretében. Ha tetszik, oszd meg másokkal is, hogy esélyem legyen a Lélekpillangó meséjének írói közé kerülni.

Köszönöm:

Pehl Ildikó

http://tulaszemelyesen.hu/

Az utat nem érdekli, hogy nézel ki. Nem számít, hány kiló vagy, hogy túlsúlyos vagy-e, avagy sovány.

Nem kell azon rágódnod, hogy mit szól majd a ruhádhoz.

Nem kell jópofiznod, hogy járhass rajta.

Nem kell megfelelned neki.

Nem könnyíti meg az utad, ha szexis vagy. Sem az, ha kisminkeled magad.

Az utat nem érdekli, ha nem vagy kirúzsozva.

Nem számít, hány éves vagy.

A nemed sem érdekli az utat.

Sem az, hogy kócos vagy-e, vagy jólfésült.

Az utat nem érdekli, hogy mennyi a fizetésed.

Az utat nem érdekli, hogy milyen iskolába jártál, hogy van-e szakmád, vagy diplomád.

Az utat nem érdekli, hogy mit eszel.

Az sem, hogy mit tudsz, vagy mit nem tudsz.

Az utat nem érdekli a nemzetiséged, a vallásod, a múltad.

Az utat nem érdekli, mennyit hibáztál.

Az utat nem érdekli, hogy van-e bűntudatod.

Az utat nem érdekli, hogy mennyit jótékonykodtál.

Az utat nem érdekli, hogy borotválkozol, az sem, ha nem.

Az útra bármikor ráléphetsz, bármikor járhatsz rajta, amikor csak kedved tartja, függetlenül attól, hogy egy nap, egy hét, vagy egy hónap telt el az utolsó találkozás óta.

Az utat egy dolog érdekli: Hogy visszatérsz rá.

Pehl Ildikó

http://tulaszemelyesen.hu/

Sokáig eszembe sem jutott, hogy írjak.

Kisiskolásként, vagy később, amikor képeztem magam, vagy amikor elindultam a spirituális belső úton, még nem tudtam, hogy blogot fogok írni, vagy hogy újságcikkeket, hogy tévében, rádióban szerepelek majd, azt meg, hogy valaha terapeuta lesz belőlem, vagy hogy én tanítani fogok, álmomban sem gondoltam volna.

Óvodásként mindenre kíváncsi voltam, rengeteget kérdeztem. A legtöbbször csak azt: Miért?” Emlékszem, ahogy anyámmal mentünk hazafelé az óvodából, állandóan ezt kérdeztem, a válaszok azonban hamar elfogytak.

Az iskolában tanultam, ahogy tudtam, nagyon szerettem volna megtanulni olvasni, de később az iskolai tanulás nehezemre esett. Nem azért, mert nem volt hozzá eszem, inkább azért, mert a kedvem ment el tőle.

Félszeg, szégyenlős, visszahúzódó gyerekként nehezemre esett megszólalni, a tanárok egy alkoholista gyermekét látták, akiről nem feltételezték, hogy van esze, és ugye, tudjuk, hogy egy gyermek igyekszik megfelelni az elvárásoknak. A ki nem mondott elvárásoknak is, a tudattalan elvárásoknak is, még akkor is, ha ezek nem éppen előnyösek a számára.

Így hát, egy idő után feladtam a próbálkozást, hogy jó tanuló legyek.

Élénken él bennem egy emlék. Harmadik osztályos lehettem, amikor Nusi néni hosszú időre elvette a kedvem attól, hogy tanuljak. Számtanból írtunk felmérőt, az óra végén beszedte a füzeteket.

A következő órán izgatottan vártam az eredményt. Mindenkinek egyesével kellett kimenni a füzetéért és én nagyon vártam, hogy mikor szólít fel. A többiek közül csak néhányan kaptak ötös osztályzatot és még a jó tanulók közül is kevesen. Annyira vágytam az elismerésre, s amikor Nusi néni az én nevemet mondta, és azt hallottam, hogy ötöst kaptam, rettentő büszkén vonultam ki a füzetemért.

Azt hittem, majd az egész osztály előtt megdícsér, hogy végre elismerést kapok. Ehelyett, amikor odaértem, hogy átvegyem a füzetemet, Nusi néni ezt kérdezte: Lestél valakiről?

Leforrázva éreztem magam, már a feltételezés is mellbevágott. Az pedig, hogy kételkedik a képességeimben, a gyanúsítás, hogy csaltam, letaglózott.

Nem tudtam felhőtlenül örülni, azt hiszem, akkor határoztam el, hogy soha többé nem akarok jó tanuló lenni, teljesíteni, kimagasló eredményt elérni. Feladtam, hogy erőfeszítést tegyek. Minek, ha nem ismerik el, ha nem hisznek bennem?

Gyermekként másképp láttam a világot. Valahol mélyen legbelül akkor és ott eldöntöttem, hogy nem érdemes tanulni.

Sokáig nem éreztem késztetést arra, hogy hivatalos papírom legyen arról, hogy tanult vagyok. Továbbra is rengeteget olvastam, de egy gyors- és gépíró szakiskolán kívül nem próbálkoztam a továbbtanulással. Dolgozni kezdtem, és lemondtam magamról, arról, hogy valaha több is lehet belőlem.

Sok-sok év telt el, amikor egyszer valaki, aki számomra hiteles volt és számított a véleménye, arra biztatott, hogy tanuljak, mert minden képességem megvan hozzá.

Azóta szinte folyamatosan tanulok. Több szakmám van, több alternatív terápiás módszert ismerek, 35 éves koromban érettségiztem, 45 évesen diplomáztam.

Hosszú és fáradságos út áll mögöttem, ma a spirituális út során szerzett tapasztalatokból merítek, a felébredés, a felismerések sora, régi gyermekkori sérülések gyógyítása, családi, karmikus minták feloldása, sok-sok terápiás munka eredménye, hogy ma az vagyok, aki vagyok.

De van, akinek a régi vagyok. Van, aki nem lát másnak, mint a 15 évvel ezelőttinek. Van, akinek a számára mindig az leszek, aki akkor voltam. Semmi baj.

Én változom most is. És tanulok. Folyamatosan.

És most már tanítok is. Van mit átadnom. Abból, amit átéltem és megtapasztaltam.

Pehl Ildikó

http://tulaszemelyesen.hu/