Hogy is van ez?
Amikor valaki megbántott, haragszunk, dühösek vagyunk, vissza akarunk adni, ki akarjuk adni a mérgünket, vagy valami ilyesmi.
Vagy úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna, elrejtjük, elfojtjuk, magunkban füstölgünk, elzárjuk, letagadjuk az érzést, olykor még magunk előtt is.
Egy pillanatnyi dühöt hamar elengedünk, de egy komoly sérelem feldolgozása már nehezebb feladat.
Ez utóbbi nem attól gyógyul meg, ha nagylelkűen azt mondod,”Megbocsátok”.
Ha kimondod, attól még az elengedés nem történt meg, csak a felszínen tűnsz békésnek, a mélyben tomboló indulatok valamilyen betegség formájában majd felhívják magukra a figyelmedet.
Na, de mi a helyzet akkor a düh megélésével?
Ha egy buzgó hívőről van szó, (most mindegy, hogy egy vallás vagy egy tanítás követője), akkor előfordul, hogy letiltja a fájdalmat, amit egy nehéz élethelyzet hozhat. Mintha valaki vagy valami nem engedné, hogy érezze a dühét. Lehet ez a fensőbbséges „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” mondat, vagy egy másik tanítás üzenete a megbocsátásról, esetleg a pozitív gondolkodásról szóló, tévesen értelmezett gondolat folytán egy tagadás a harag, düh, félelem, sértettség, megbántottság, vagy belső vívódás érzésére vonatkozóan. Esetleg a „Nem vagyunk egy szinten” gőgje.
Nem tudom, te melyik módszert alkalmazod és milyen eredménnyel, azt azonban igen, hogy a fent felsoroltak csak a felszínt súrolják.
De mi van a mélyben?
Nos, ha nem veszed észre, mit érzel, tagadod, nem éled meg, nem tudatosítod, sosem fog tudni megtörténni a megváltó megbocsátás, esetleg fejben, gondolatban. De a megkönnyebbülés érzését nem fogod megtapasztalni.
Amikor valamely érzést elfojtasz, és helyette magadra próbálsz erőltetni valamit, akkor megerőszakolod magad és nem csak, hogy az enyhülés nem érkezik meg, hanem tovább tombol benned feldolgozatlanul az érzés.
Ugyanis kimarad néhány nagyon fontos lépés: a reálisnak érzett harag mellett a fájdalom megélése, a megértés, az elengedés és az azt követő valódi megbocsátás.
Ezek nélkül ugyanis, amíg gondolkozol a megbocsátáson, vagy elképzeled azt, addig valódi változás nem történik, csak beteg leszel.
Minden érzéshez jogunk van. Ahhoz nincs jogunk, hogy a másikra zúdítsuk.
Lehetünk dühösek, félhetünk, lehetünk bánatosak, szomorúak, még Jézus is megélte ezeket az érzéseket. Gondoljunk csak a Bibliában leírt történetekre. Amikor kizavarta a kufárokat a templomból, vagy amikor a Getszemáni-kertben úrrá lett rajta a kétségbeesés és a félelem, a sorsát beteljesítő nap előtti éjjelen.
Jézus a megbocsátásról prédikált, arról, hogy „ne menjen le a nap a haragoddal”.
Nem azt mondta, hogy ne érezd, fojtsd el, hanem hogy bocsáss meg.
Mert nem mindegy, hogy mit cipelsz magaddal.
Szükség van arra, hogy minden érzést megélj, s ha megélted, akkor jó eséllyel el tudod engedni. Akkor eszedbe sem jut a haragot dédelgetni.
Addig, amíg nem engeded meg, hogy érezd, nem tudod elengedni a sértettséget, a megbántottságot és nem tudsz megbocsátani sem.
Ezeknek az érzéseknek az átélése - ha megengeded, hogy érezd a nehéz, fájdalmas érzéseket -, lehet, hogy elhoznak számodra valamilyen fontos felismerést, tudatosítanak benned valamit, amit addig nem vettél észre és kapui lehetnek a változásnak. És ilyenkor az elengedés és megbocsátás felszabadító hatású lehet.
Ez nem azt jelenti, hogy lépten-nyomon bosszankodni kell, és szabadjára engedheted a benned tomboló indulatokat. Nem. Ezzel csak még több kárt okoznál magadnak és a környezetednek.
És semmi esetre sem jelentheti azt, hogy ha megbocsátottál magadnak és a másiknak, minden úgy megy tovább, mint eddig. Ha elengedted a sérelmet, s utána ugyanúgy eltűröd, hogy fájdalmat okozzon a másik, akkor indul az egész elölről.
A valódi változás esetén vagy felismered, hogy van más választásod és búcsút veszel a nyomasztó helyzettől, vagy a másik viselkedése változik meg azáltal, hogy benned a helyére került az ezzel kapcsolatos érzés.
Ez nem mindig könnyű és nem biztos, hogy egyik napról a másikra megtörténik.
Egy-egy régi, mélyen a tudat pereme alá szorult sérelem akár többször is előbukkanhat, egészen addig, amíg teljesen fel nem tárod, a mélybe nyúló gyökerekig, amíg meg nem gyógyítod, és ez sokszor hosszú és fájdalmas folyamat. Lehet, hogy a sérelem húsba vágóan identitásod része lett, az éned alkotóeleme, amely hitrendszerré, meggyőződéssé nőtte ki magát.
Hiszen minden, a jelenben történő eseményt a múltban átélt tapasztalatok idéznek meg.
Hogyha sikerül a feltáró munka, egyszer csak azt veszed észre, hogy végleg eltűnt a kínzó, kellemetlen, fájdalmas érzés.
Ilyenkor megérkezik a béke.
Pehl Ildikó
pszichoblogger
