A változásról

Mindannyian igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni a mindennapjainkból, igyekszünk örömteli, boldog, kiegyensúlyozott életet élni.

Mindannyian vágyunk szerelemre, jól működő, tartós párkapcsolatra, jólétre, sok-sok pénzre, utazásra, barátokra és ki tudja, még mi minden másra…

Azonban ez nem mindenkinek az életében van így, nagyon sokan csak álmodoznak ezekről és nem tesznek semmit, vagy ha igen, nem azt és nem úgy, hogy abban örömük is lenne.

Több tanító elmondta már, hogy a változás belülről indul. Azonban a legtöbben vagy nem értik, vagy félreértik, mit is jelent ez.

A változás sokszor azért félelmetes, mert ismeretlen területre merészkedünk, ahol minden bizonytalan, s nem láthatunk előre semmi biztosat. Sokszor fárasztó, mert többlet energiára van szükség ahhoz, hogy az elme fogaskerekei beinduljanak, hiszen hozzá vagyunk szokva, hogy automatikusan tesszük a dolgunkat, és ha valami mást szeretnénk, akkor ahhoz előbb másképp kell gondolkodni.

A változás olykor kényelmetlen, mert meg kell mozdulni és valami olyasmit kell tenni, amit korábban nem tettünk. Erőfeszítést kell tennünk, hogy a szokásos gondolkodásunk ellenére tegyünk meg valamit.

Mikor van itt az ideje a változtatásnak?

1. Mikor azt érzed, hogy úgy, ahogy eddig volt, már nem jó neked.

2. Amikor félsz ugyan, de legalább ekkora benned a vágy valami másra, az újra.

3. Amikor azt érzed, hogy boldogtalan vagy a kapcsolatodban, de félsz egyedül.

4. Amikor rosszul vagy a munkahelyedtől, de fogalmad sincs, mit tehetnél.

5. Amikor nem bírsz már ott lakni, de kifizetődő.

6. Amikor a múltadon töprengsz, hogy ne kelljen a jelen nehézségeivel törődnöd.

7. Amikor visszautasítasz egy olyan ajánlatot, amiről tudod, hogy megváltoztatná az életedet, de attól félsz, megszólnak a többiek.

8. Amikor elkezdesz hazudni magadnak és a körülötted élőknek, hogy titkold a valóságot.

9. Amikor úgy érzed, mások irányítják az életedet.

10.Amikor gondolatban egy másik életről álmodozol.

Döntened neked kell, előbb-utóbb meghozod majd a döntést. Marad minden úgy, ahogy eddig volt és ragaszkodsz a régihez, vagy engedsz a hívásnak, elengeded a múlt minden árnyát, a jövőtől való félelmedet és valami újba kezdesz, megadod magadnak az esélyt egy jobb életre.

Amíg arra figyelsz, hogy más mit tesz, mond, ír vagy gondol, esélyed sem lesz arra, hogy a kezedbe vedd az életed irányítását. Figyeld azt, hogy mit súg az intuíciód, mi a szíved vágya és kövesd a belső hangot! Akkor nem tévedhetsz el.

Pehl Ildikó

transzperszonális terapeuta, kommunikációs tréner

http://tulaszemelyesen.hu/

Képek: www.sikerkozosseg.hu

Sokszor hallhattuk már azt a mondatot, hogy „Én csak segíteni akartam.”

Ez egyfajta védekezés. Miért? Mert valószínűleg a segíteni akarásnak nem olyan eredménye lett, mint azt az ezzel a mondattal védekező eredetileg szánta. És itt álljunk meg egy pillanatra és tisztázzunk néhány félreértést.

Először is: Senki nem segít senkinek. Mindenki saját magán segít. Még akkor is, ha megkér valakit, hogy segítsen neki. Micsoda paradoxon, ugye?

Másodszor: Amikor valakinek a kérése nélkül próbálunk segíteni, akkor egyrészt beavatkozunk, másrészt magunkat a másik fölé emeljük, így gyengítjük őt. Elvesszük annak a lehetőségét, hogy saját megoldásait megtalálja.

Sokan csapják be magukat azzal, hogy ők segítenek. Amikor egy problémával valaki egy másik emberhez fordul, akkor nem azért teszi - bár úgy tűnhet, hogy valamilyen tanácsot vagy megoldást vár -, mert ő egyedül nem tudja megoldani, hanem azért, mert valamit nem lát jól.

Lehet, hogy azért fordulunk valakihez, akivel beszélhetünk a problémánkról, hogy megértsünk valamit, amit addig egyedül nem sikerült. Ismerjük azt az érzést, hogy miközben elmondjuk a megoldásra váró vagy nehéz helyzetünk részleteit, ahogy mesélünk róla, közben érkezik a megoldás, egyszer csak meglátjuk azt.

Néha csak arra van szükségünk, hogy egy másik nézőpontból is ráláthassunk arra a bizonyos helyzetre. Ebben az esetben akkor segít a másik a legtöbbet, ha egyenrangú félként meghallgat, nem okoskodik, nem kioktat, nem mondja meg a „tutit”, hanem együttérzéssel figyel.

Mert senki nem tudhatja, hogy a másiknak abban a helyzetben mi lenne jó. Még akkor sem, ha volt már hasonló helyzetben. Még akkor sem, ha látszólag a másik most nem tudja. Tudja ő, csak még nincs a tudatában.

Amikor beavatkozunk valakinek az életébe, megerősítjük abban a hitében, hogy képtelen megbirkózni a helyzettel.

Lehet, hogy rossz érzés látni valakinek a kínlódását, ítélhetjük a döntéseit rossznak, vagy nehéz elfogadni, hogy ő mást szeretne, mint amit mi javasoltunk, de tudnunk kell, hogy a saját életét csak ő láthatja.

Amikor valaki a véleményünket vagy javaslatunkat kéri, elmondhatjuk, hogy mi mit tennénk hasonló helyzetben, ezzel együtt nem neheztelhetünk, ha másképp dönt, mert az ő életében csak ő dönthet, csak ő tudhatja, hogy számára mi a lehető legjobb.

Ezért amikor együttérzéssel és elfogadással támogatjuk a hozzánk forduló ismerős vagy egy közeli hozzátartozónk döntéseit, akkor tesszük érte a lehető legtöbbet.

Látogass el a honlapomra is:  http://tulaszemelyesen.hu/

Pehl Ildikó

transzperszonális terapeuta, kommunikációs tréner

Az alábbi cikk az Ezoporta Magazinban jelent meg májusban, de azt hiszem, még mindig aktuális:

http://issuu.com/vassgabor/docs/2014_05/1?e=5036368/7636952

Amikor megszületik egy gyermek, akkor jó esetben egy családban nő fel, ahol különféle hatások érik – egyes vélemények szerint már a fogantatáskor is, de a tudomány mai állása szerint a mama pocakjában fejlődő magzat is érzékeli a mama lelkiállapotát, hallja, ha énekelnek és beszélnek hozzá.

Ahogy a gyermek felnő, megtanulja, hogyan működnek a szülei, a családtagok, a körülötte élők és ő ennek megfelelően fog viszonyulni hozzájuk, a környezete visszajelzéseiből fog kialakulni az énképe, a személyisége, a tapasztalatai alakítják a valóságképét.

Ezektől a hatásoktól nem tudja függetleníteni magát, hiszen a szüleitől függ az élete, s ebben a családban kell megtalálnia a helyét, bele kell illeszkednie ebbe a családba.

Talán a tinédzser kor az első olyan állomás, ahol megpróbálunk önállóvá válni, amikor elkezdjük megkérdőjelezni mindazt, amit addig tapasztaltunk, amikor keressük magunkat, azt a képet, amilyen felnőtté válni szeretnénk. Ez sokszor teljesen ellentétes lehet azzal a képpel, amilyen kép a fejünkben a szüleinkről él. De nem olyan egyszerű azt mondani, hogy mostantól fogva másképp gondolkodom, másképp élek, mint a mamám és a papám. Mint ahogy az is előfordul, hogy pont a szüleink mintáját követve élünk pont ugyanolyan életet, mint ők.

Aztán egyszer csak rádöbbenünk, hogy nem a saját életünket éljük. S jön a kérdés: De akkor kinek az életét élem?

Amikor rájövünk, hogy automatizmusok, hitrendszerek és meggyőződések mentén, robotpilótaként éljük a mindennapjainkat, sokakban felvetődik a kérdés, hogy ki vagyok én, mi a célom az életben? És elindul az önismereti út. Elkezdünk könyveket olvasni, előadásokat hallgatni, bölcs tanítókhoz járunk, elsajátítunk valamilyen terápiás technikát, elmegyünk Indiába, végigjárjuk az El Caminot, elmegyünk személyiségfejlesztő tréningre és még sorolhatnám. Mindenki egy kicsit jobban akar lenni.

Ezekkel semmi baj nincs, mindenkinek szíve joga, mit kezd az életével és a felsoroltak mind nagyon hasznosak.

A probléma ott kezdődik, amikor ezek közül egyik sem visz közelebb önmagunkhoz, a legvégső igazságtól sokan félnek, vagy az elképzeléseik tartják távol őket a valódi szabadságtól, nem tudom. Ami nekem elhozta a felébredést, az Intenzív Megvilágosodás Elvonulás. Ha elég bátor és elszánt vagy, gyere, próbáld ki te is.

Az Elvonulásról a honlapomon olvashatsz: http://tulaszemelyesen.hu/

Pehl Ildikó

transzperszonális terapeuta, kommunikációs tréner