Tudod, mi az, ami hiányzik?
A valódi együttérzés.
Megfigyelted már, hogy ha egy csapat a csecsemő közül az egyik elkezd sírni, a többiek is rázendítenek? Tudod, miért van ez? Mert ebben a korban még élénken él bennünk az együttérzés.
Mire felnövünk, valahogy kivész belőlünk. Merevek, zártak leszünk, tele meggyőződésekkel, másoktól megtanult véleményekkel, átvett előítéletekkel, hamis hitrendszerekkel.
Könnyű együtt érezni a hozzánk közelállókkal, akiket ismerünk, szeretünk. Könnyű együtt érezni azokkal, akik pont azt élik át, amit te.
Könnyű pityeregni a moziban, miközben a Szerelmünk lapjai című film utolsó kockáit nézed. Vagy otthon, a tévé előtt a Ghost című filmen, vagy a Titanicon.
De az utcán elfordulsz, vagy fintorogsz, esetleg odébb mész, amikor egy büdös csöves megáll melletted.
Nem tudod, milyen az előélete, nem tudod, milyen sors van mögötte. Persze, mondhatod, hogy magának köszönheti.
Cigányozol, buzizol, zsidózol ész nélkül, utálkozol a bőrszíne, a vallása, vagy a nemi, faji identitása miatt.
Anélkül, hogy tudnád, milyen ember.
A napokban a villamoson utaztam és végighallgattam egy háromfős társaság beszélgetését. A három férfi láthatóan piás volt, koszosak, lerongyolódottak, olyan otthontalan csövesek.
Az egyikük éppen azt mesélte, hogy három gyermeke van, a legkisebb 1986-ban született, ő az, aki már nem otthon él. Éppen arról beszélt, hogy elment a régi lakásába, ahol a névtáblán még mindig az ő neve szerepel. Hívták őt haza a gyerekek, akik ott élnek, de ő nem megy. Azzal a feltétellel lakhatna ott, ha elmegy dolgozni. De hát, hova mehetne? És különben is. Neki ne szabja meg senki, hogy mit csináljon. Ő most is dolgozik. Egész nap megy, szedi össze az üvegeket, a fémdobozokat, abból tartja el magát.
A másik erre elmondta, hogy neki is van egy háza, ahova nem akar hazamenni. Arra vár, hogy a gyerekek kirepüljenek, de az ő gyerekei sem akarják elhagyni a szülői házat.
Ki tudja, ezek az emberek miért kerültek utcára, ki tudja, hogy az alkohol miatt, vagy azért, mert elváltak és otthagyták a volt feleségnek meg a gyerekeknek a házat, vagy valami másért. Megérdemelték? Nem tudhatom.
Ahogy utaztam tovább a villamoson, megláttam a téren a sok-sok menekültet. Nem tudom, milyen lehet átélni a háborút, nem tudom, mit tennék, ha olyan helyzetben lennék, mint ők. Nem tudom, melyikük miért indult útnak, csak azt tudom, néhol embereket akasztottak, néhol bombáztak, földig rombolták a házakat, gyerekek sérültek. Nem tudom, ki mi elől menekül, nem tudom, én hogyan élném túl ezt az utat kicsi gyerekekkel. Nem tudom, hogyan viselkednék, ha menekültként egy kerítés állná az utamat, ha ellenségességgel találkoznék, vagy ha bezárnának, nem engednének tovább, ha nem lenne víz, élelem, pelenka, ha az utolsómat adnám oda, hogy elvigyenek valameddig és máshová vinnének, ha nem szállhatnék fel a vonatra, amire érvényes jegyem van, ha nem volna tiszta ruhám, ha heteken át kéne gyalogolnom, földön kéne aludnom és azt sem tudnám, hová megyek, és meddig.
Nem tudom, hogyan viselném el, ha idegen földön a karhatalom állná az utamat és nem tudnám, miért nem mehetek tovább?
Nem tudom, mit tennék. Sosem voltam ilyen helyzetben. És most sem tudom, hogy ezek az emberek milyen helyzetben vannak, mert nem vagyok az ő helyükben.
Egyet tudok. Együtt érzek mindegyikükkel.
Azokkal, akik éheznek, akik a földön alszanak, akiknek nincs otthonuk, akik menekülnek, függetlenül attól, hogy a föld mely pontján vannak éppen, függetlenül a nemzetiségüktől, a bőrszínüktől, a vallási hovatartozásuktól.
Szepes Mária írta A mindennapi élet mágiája című könyvében:
A különös tétel, hogy „Isten és közöttem állok én.” – általában meglepi az embereket. Van, akiben villámszerű fényt gyújt, s van, akit elkedvetlenít. Pedig ez az axióma félelmetes, mágikus igazságot rejt…
A tat taum asi átélése hatalmas reflektorok kigyúlását jelenti a színhelyen, ahol a magasztos dráma lezajlik, s e fényben egyszerre nyilvánvalóvá lesz, hogy lényegében monodráma folyik itt, amelynek minden közreműködője én vagyok, mert te én vagyok…
Aki csak önmagáért dolgozik, önmagát dédelgeti, sajnálja vagy önmagát kínozza egy kétes értékű flagelláció dühöngésében, az struccpolitikát folytat, mert az ember sokkal több mulandó és körülhatárolt önmagánál. Az ember összefügg a mindenséggel és benne minden élőlénnyel. Ha szabadulni akar, univerzális kötéseket kell kioldani. S a legerősebb kötések bennünk a világhoz és emberekhez való relációk.
Pehl Ildikó
