Sokáig azt hittem, hogy minden veszítés, elengedés, szakítás, elválás kis halál.
Azt hittem, a lelkem minden egyes alkalommal szenved, amikor a veszítés fájdalma kiszakít a szívemből egy darabot, s egy részem meghal bennem.
Azt hittem, hogy a veszteségtől lelkem darabokra esik szét, a belőlem kiszakadt részem örökre odaragad egy másikhoz.
Azt hittem, hogy minden leválás leszakít lelkemből egy darabot.
Azt hittem, lelkem időtlen időkön át vándorolva, a végtelenben táncol, s hol itt, hol ott jelenik meg, s időről időre találkozik a másik felével.
Vagy időhurokba ragadva vár, hogy újraélje az emberlét álmát.
Azt hittem, hogy a lelkem életről életre születve, mindig új bioszkafanderben gúzsba kötve tart, míg el nem fogy a létidőm, ismeretlen parancsnak engedelmeskedve vándorol e földi létben, újra meg újra ismételve az elválások és búcsúzások fájdalmas élményét.
Azt hittem, hogy a veszteség - mint minden egyes élet szerves része - újra ismétlődő fájdalmas, kihagyhatatlan tapasztalat, mely szívet tépő zokogás kíséretében jelzi, hogy élek.
Azt hittem, hogy a fájdalomtest, az élet és halál körforgása az időhálóba ragadt lélek sajátja.
Az életeim történetei, mint egy soha véget nem érő film, peregtek le előttem. Láttam a patak csobogását, mely kivájja a követ, láttam a tengeri halraj sebes úszását, láttam az indiánsátor füstjét, láttam a középkori lovag páncélját, láttam Atlantisz mágusát, Egyiptom papnőjét, láttam a venezuelai őserdőt, láttam a sötét középkor lovagi tornáját, láttam a keresztes lovagok háborúját, láttam Jézus arcát.
Azt hittem, lelkem valódi. S vele az összes emlék.
S aztán felébredtem.
Belátom, tévedtem.
Nekem nincs lelkem. A Lélek vagyok.
Az vagyok, aki az illúziót átéli.
Az vagyok, aki mindettől szabad.
Az vagyok, aki tudja, mindez meg sem történt.
Pehl Ildikó
pszichoblogger