Megint egy fontos felismeréssel lettem gazdagabb.
Aki ismer engem, tudja, milyen kritikus vagyok (voltam).
Az örök elégedetlen, akinek semmi és senki sem elég jó (magamat is beleértve).
Terapeutaként tudom, hogy a terápiának sosincs vége, és, hogy mindannyiunk számára fontos, hogy ne hagyjuk abba sem a tanulást, sem az elme tisztítását – úgy éreztem, itt van az ideje, hogy megint egy kicsit dolgozzak magamon, mivel „nem vagyok kész”- elmentem egy terápiás csoportba.
A csoport vezetője egy nagyon kedves, a saját terápiás módszerének területén jól felkészült, valódi támogatást nyújtó terapeuta. De ő sem tud mindent. Ahogy én sem.
Amikor a megvilágosodásról is beszélt néhány szót, tudtam, hogy erről nincs saját tapasztalata. Miközben hallgattam, figyeltem magam.
Korábban előfordult volna, hogy közbevágok vagy beleszólok, kijavítom a mondandóját, most azonban csendben ültem és hallgattam.
Leesett végre: Senki sem tudhat mindent. Lehet a saját területén valaki kiváló, bármilyen területen tevékenykedik is, amiről nincs tapasztalata, arról nem tud hitelesen beszélni.
De ezt a jelenlévők közül, rajtam kívül senki más nem vette észre. És ez így van jól. Nem rombolhatom le a másik „pozícióját”, miért is tenném? Hiszen amit tesz, azt nagyon jól teszi.
S ekkor megjelent bennem az elfogadás, a megengedés, annak a megértése, hogy mindenki ott tart, ahol tud, azt teszi, amire pillanatnyilag képes. Nem baj, ha más máshol tart, rendben van, ha más úton jár, az is, ha máshol keres, ha máshogy keres, ha téved, ha nem lát tisztán, ha nem tud, vagy nem akar meglátni valamit.
Nem mindenki áll készen az igazságra, s mindenkinek csak az lehet az igazsága, amit lát, érez, hall, gondol, amit ismer, amit megtapasztalt.
S aki kész áll arra, hogy közvetlenül átélje és megtapasztalja a valóságot, nélkülem is ráébred, hogy az az elmén túl van.
Megérkezett a béke. Hallelúja!
Pehl Ildikó
kommunikációs tréner, terapeuta
Hírlevélre feliratkozás itt.